Szerző: Feldmár Intézet

Kategóriák
Beszélgetések

Fellegajtó: 12 olvasmány – Hérakleitosz töredékei

2020. június 30-i hírlevelünk exkluzív tartalma

Ebben a rovatunkban minden héten olvashatsz valami olyan exkluzív tartalmat, amit máshová nem töltünk fel. Ezen a héten Feldmár András és Krámli Andris beszélget.

12 olvasmány

VI. – Hérakleitosz töredékei

Az olvasmány letölthető:

https://www.sulinet.hu/tovabbtan/felveteli/ttkuj/1het/filozofia/herakleitos.html

Részlet (töredék) Feldmár András (FA) és Krámli András (KA) beszélgetéséből

Nem lehet kétszer ugyanabba a páciensbe lépni

KA: Mikor Szókratész elolvasta Hérakleitosz töredékeit, a következőket mondta: Amit meg lehet belőle érteni az rendkívüli, amiből arra következtetek, hogy a többi része is ilyen, de hogy mélyre jusson az ember, déloszi búvárnak kell lennie. 

FA: Ez engem arra emlékeztet, amit a Wittgenstein mondott: amiről lehet beszélni, arról beszéljünk akkurátusan. Amiről meg nem lehet beszélni, arról meg kuss! Szerintem a Hérakleitosz olyan dolgokról beszél, amelyekről nagyjából nem lehet beszélni. Főleg azért, mert a nyelv – a görög, a magyar, de az angol is – bináris. Nulla, egy. Ez nem az, az nem ez, a szavaknak mindig mást kell jelenteniük. A nyelv feldarabolja a világmindenség egységét. És ha erre az egységre akarunk rámutatni, akkor nem lehet szavakkal. A költészet arra való, hogy például mutatok valamit az ujjammal. A tévedés az lenne, ha érdekelne az ujjam és te megvizsgálnád az ujjam. Ahelyett, hogy odanézel, ahova mutatok. Szerintem valahogy arra kell rájönni, hogy a Hérakleitosz hova mutat. Nem azt kell nézni, hogy milyen ujja van… Mint te most. (nevet)

KA: És Hérakleitosz arra panaszkodik, hogy az emberek nem értik, amit ő ki akar fejezni: 

[B 1.] Bár a logosz ez, örökre képtelenek értelmetlenségükben felfogni az emberek előbb is, mint hallották volna, s azután is, hogy már meghallották. Mert bár minden eszerint a logosz szerint lesz, mégis olyanok, mintha nem vennének tudomást róla, mikor megismerkedni kezdenek oly szavakkal és tényekkel, amilyeneken én végig vezetem őket, fölfejtve mindent természete szerint és megmagyarázva, hogyan van. A többi ember azonban észre sem veszi, amit ébren tesz, ugyanúgy, ahogy elfelejti, amit alva. 

FA: Igen. Én azért gondolom, hogy Laing (András mestere) ide mutatott. Mert lehetne mondani, hogy Hérakleitosz volt a fenomenológia nagyapja. Tulajdonképpen állandóan azt mondja, hogy nem kell magyarázni dolgokat. Hanem meg kell próbálni kifejezni, ami van. Néha beszél a felszínről és a mélyről: valahogyan oda kell menni, ahol a mély van. Nem mondja meg, hogyan kell odamenni. De valahogy az ember tudja, hogy ott van, ha oda kerül. De aki nem tud odakerülni, az nem érti meg, hogy mi a francról beszél. Szerintem ebben benne van az, amit én gyakran mutatok a kezemmel, hogy (mutatja a kezén az ujjait) a felszínen különállóak vagyunk. Mondjuk: ez nem az. De valahol itt (mutat a tenyere közepére) egyek vagyunk. De ha a tudatunk itt van (ujjak), akkor ő hiába mutat ide (tenyér közepe), nem értjük, hogy mit beszél. Már az magában, amiről a leghíresebb gondolom  – “egy folyóba nem lehet kétszer belelépni”  – már az is hülyeség, ha úgy nézed. ‘Én már kétszer beleléptem a Dunába. Hát akkor miről beszél?’ Persze nem csak arról beszél, hogy a Duna már nem az a Duna, ami öt perccel ezelőtt volt. Már valaki másnak a szennye volt. Nem azé, aki 5 perccel ezelőtt volt ott. Más halak vannak benne, más minden, és én is megváltoztam. Már én sem vagyok az, aki öt perce voltam. Ez nagyon fejlett gondolkodásra utal. A legtöbb pszichiáter ma, a 21. században nem gondolkodik úgy, mint a Hérakleitosz. Hogy jön a páciens, és jövő héten, amikor jön, akkor már nem ugyanaz az ember, aki volt a múlt héten: a terapeutának nem lehet kétszer ugyanabba a páciensbe lépni. Tehát a terapeutának annyira kell tisztelnie a pácienst, hogy ne is várja, hogy a páciens ugyanaz legyen, aki volt. Mert akkor esetleg a páciens megjátssza neki, hogy ne ijessze meg a terapeutát, és akkor azt sem tudja, hogy miért marad olyan, amilyen volt. Pedig csak szívességet tesz a családjának meg a terapeutának, hogy úgy csinál, mintha ugyanaz lenne, aki volt. Valójában az a jó terapueta, aki teljesen nyitva van. Például az az Andris, akivel most beszélek, annak semmi köze nincs ahhoz az Andrishoz, akivel a múltkor beszélgettem. 

KA: Hát! Valami közöm azért csak van hozzá, remélem. (nevet) 

FA: Én nem várom el. Ha te ragaszkodsz magadhoz, akkor jó. Nem kell sem változnod, sem ugyanannak maradnod miattam. És erről beszél a Herakleitosz, úgy 2500 évvel ezelőtt. Szerintem egy zseni!

Kérdésed van? Véleményed? Írj Andrisnak: kramli0517@gmail.com

Kategóriák
Beszélgetések

Fellegajtó: Ha már nincs gyengédség, akkor megette a fene!

2020. június 23-i hírlevelünk exkluzív tartalma

Ebben a rovatunkban minden héten olvashatsz valami olyan exkluzív tartalmat, amit máshová nem töltünk fel. Ezen a héten Feldmár András és Tóth Laci beszélget a válásról.

TL: Te elváltál kétszer, én egyszer. Emlékszem írtál erről, hogy a második válásod után – még fiatalon – mentél el pszichoanalízisbe, hogy rágyere, hogy mi van. Te hogy emlékszel most vissza erre? Neked a terápia segített – hiszen a feleségeddel mostmár hosszú évtizedek óta együtt vagytok – vagy találtál valakit, akivel jó volt együtt ilyen hosszú ideig.

FA: Szerintem ez is az is. Egyik a másik nélkül nem működött volna. Nem tudom hogy találtam az első és második feleségemet, hogy olyan jól eljátszották a szerepet, amit én tudat alatt olyan jól kiosztottam nekik – de ez mind tudat alatt történt.

Szerintem fontos elválasztani az etikát a pszichológiától. Hogy hogyan bánunk egymással, annak semmi köze nincs ahhoz, hogy ki mit tett velem a múltban. Mondjuk etikusnak lenni nehezebb valakinek, akivel rosszul bántak gyerekkorában, de nem lehetetlen. Ahhoz, hogy jól bánjak veled az elhatározás kérdése. Akármilyen rosszul bántak velem a szüleim, akármilyen traumákon mentem át, mindezek ellenére el tudom határozni, hogy veled jól fogok bánni. Tehát azt soha nem lehet mondani, hogy azért bánok veled rosszul, mert velem rosszul bántak. Például azt nem lehet megmagyarázni, hogy Hitler mit csinált a zsidókkal. Nem lehet megmagyarázni a gyerekkorával. Már az erre tett kísérlet is obszcén! Mindenki gonoszkodhat, akármilyen sok szeretettel nevelték is föl és mindenki lehet jó, akármilyen traumákon ment is át.

Az első feleségem, aki megcsalt a legjobb barátommal: lehet, hogy voltak pszichológiai és lelki nyomások abba az irányba, amik tőlem eredtek. Én erre esetleg bátoríthattam, anélkül, hogy tudtam volna. De az, hogy megtette és a barátom is megtette, azt nem lehet megmagyarázni az ő múltjukkal, vagy az én múltammal. Nem én vagyok felelős! Vagy legalábbis egy pontig. Lehet azt mondani, hogy mindenért, ami történik mindenki felelős aki benne van a szituációban. Mint egy karambolban, amikor a biztosító kijön megnézni és százalékokat adnak: te vagy negyven százalékban felelős, az aki hátulról beléd szaladt az hatvan százalékban felelős – ilyesmi. De mindenkinek van valami felelőssége. Ritka az, amikor biztos, hogy én ártatlan vagyok.

Fontos azt kimondani, hogy az első és második feleségeim rosszul bántak velem, tehát etikailag nincs kérdés, nincs kétely. Pszichológiailag azonban ez olyan tökéletesen működött, mint ahogy egy cipzár zár – mi pedig produkáltuk ezt a válást. A válás az egy produkció, amit két ember elvégez. Ugyanolyan, mint építeni egy házat. Két ember tud együtt házat építeni, két ember le tud együtt rombolni egy házat. Két ember össze tud házasodni, két ember el tud válni. Ezek mind produkciók.

TL: Akkor ez most olyan, mintha két ember először közösen építene egy házat és utána le is bontaná.

FA: Vagy mintha azt mondanák, hogy elég volt. Azt sem lehet mondani, hogy a válás az egy kudarc. Van két ember, akik összejönnek és örülnek – jajj de jó! Van valami dolguk egymással. Később elválnak – már nincs dolguk egymással. Miért lenne ez kudarc, amikor ez egy siker? Lehet sikeresen rájönni arra, hogy eddig volt dolgunk, most már nincs: szia-szia! – ahogy összejöttünk, úgy most elválunk.

TL: Szerettem volna erről beszélni én is. Ezt nagyon súlykolják – mindenhol mondják, hogy a válás mindenképpen egy kudarcélmény.

FA: Nem kell mindent elhinni …

TL: Én nem hittem, képzeld, de mégis egyszercsak beköszöntött. Volt egy kudarcélményem nekem is. Nem is a kapcsolat viszonylatában, hanem a gyerekek felé volt egy kudarcélményem – hogy ők nem egy “teljes családban” nőnek fel, ahol van apa, anya, akik stabilan megtalálhatók, elérhetőek és egy biztonságos hátteret adnak nekik.

FA: A gyerekek örüljenek annak, hogy nem ölted meg őket! A többi nem az ő dolguk! Párterápiában ez gyakran felmerül, amikor azt mondják, hogy a gyerekek miatt nem válnak el. Ilyenkor szoktam mondani, hogy pont a gyerekek miatt váljatok el! Ha én egy gyerek lennék és a szüleim már nem szeretik egymást, de azért együtt maradnak, hogy nekem jó legyen, akkor nekem úgy kell tennem, mintha ez nekem jó lenne és el is kell hinnem ezt, mert ez a szerepem. Ha miattam vannak együtt, akkor “jajjdejó, hogy együtt vannak!”.

TL: Én azt is szoktam mondani, hogy a gyereket is beterhelik ilyenkor, nem is kicsit. Őt teszik felelőssé. Azt mondják, hogy van ez a szar kapcsolat, amiben élünk, amiben szenvedünk és ennek te vagy oka. Mert ha te nem lennél, akkor nem lenne ez, már felszámoltuk volna.

FA: Így van! De ez még el is van takarva ráadásul! Ha ezt valaki kimondja, akkor a gyerek legalább látja, hogy hülyék a szülei. De ha ez nincs kimondva, akkor a gyerek rá sem jön, hogy mi a baj. Egy gyerektől – még egy pici babától sem lehet eltitkolni semmit. Mégha nincsenek is szavai rá, de érzik azt a teret, mint egy mágneses teret. Ők abban a térben élnek, ami az anyjuk és az apjuk között van. Na, hát ha az szar, akkor szarban élnek és azt hiszik, hogy nincs más. Legalább abban a pillanatban, amikor a szülők azt mondják, hogy ebből a szarból ki kell lépni, akkor esetleg két gyönyörű kapcsolatban élhetnek. Mert esetleg az a nő, aki nem tudta szeretni az apjukat, az talál egy pasit akit imád. És az a férfi, aki nem tudta szeretni az anyjukat, az talál egy nőt, akivel nagyon jól kijön. Így lehet két otthonuk ahol szeretet van, ahelyett, hogy egy otthonuk van, ahol utálják egymást a felnőttek.

TL: Neked elváltak a szüleid is, te erre hogy emlékszel?

FA: Sőt, én voltam az oka! Ezt többször elmondta apám is anyám is. Az történt, hogy ‘44 elején elvitték anyámat Auschwitzba, apám munkaszolgálatba ment – én ekkor három és fél éves voltam. Anyám hazaérkezett az ötödik születésnapom után, ami ‘45 október végén volt, tehát másfél évig külön voltak. Apám előbb jött haza a munkaszolgálatból, mint anyám Auschwitzból. Aztán én láttam, hogy apámnak van egy csaja.

TL: Emlékszel erre?

FA: Persze, ő volt a Sári néni. Apám tüdőgyulladást kapott, vagy talán még egy golyó is belement a tüdejébe és ez a Sára ápolta a kórházban. Mint az eredeti ómagyar jelentése az ápolnak az puszilgatni, csókolgatni – valószínűleg a Sára az csókolgatta az apámat, amíg ő meg nem gyógyult. Így örökre hálás maradt a Sárának. Ezt mondta, hogy hálából van vele. Aztán hazajött az anyám. Apám bemutatta nekem, hogy ez a nő ez az anyád: születésnapi ajándék. Én rettenetesen csalódtam, mert azt reméltem, hogy egy fa teherautót fogok kapni, ahelyett erre a nőre mutat apám, hogy itt az anyád. Én nem ismertem már meg. Egy három és fél éves gyereknek másfél év túl sok ahhoz, hogy élve tartsa az anyját a lelkében. Tehát az én anyám meghalt és most itt ez a nő, akiről mondják, hogy az anyám. Mindegy – én barátságosan megfogtam a kezét és elmentünk sétálni. Na, erre már nem egészen emlékszem, de sokszor elmondták: felnéztem az anyámra és azt mondtam, hogy a Sári nagyon szép, de te sokkal szebb vagy. Akkor az anyám kérdezte, hogy ki a Sári? Mondom: az apám barátnője – azonnal megmondtam neki a tutit. Aznap aztán anyám veszekedett apámmal. Később apám azt mondta, hogy ha én nem mondtam volna el, akkor leépítette volna a Sárát és maradt volna velünk. Anyám meg azt mondta, hogy ha ő nem tudta volna, akkor nem lett volna olyan sürgős abbahagyni a dolgot.

TL: Akkor jól megegyeztek abban, hogy ez a te hibád… Egyikőjük sem vállalt felelősséget, és minden felelősséget rád hárítottak. Te akkor elhitted, hogy ez tényleg a te hibád?

FA: Persze! Attól fogva nagyon vigyáztam arra, hogy kinek mondjam meg az igazat.

TL: Van még egy másik dogma, amit szoktak mondani, hogy a kapcsolatokért, a házasságért harcolni kell. El kell menni terapeutához, akinek az a dolga, hogy megmentse a kapcsolatot. Mit gondolsz mikor kell harcolni?

FA: Harcolni mindig kell. Azért is, hogy ne legyek veled, azért is, hogy veled legyek. Mindig kell harcolni, az élet egy harc. A szabadságodért állandóan harcolni kell. És meg kell szeretni ezt a harcot. Nem szabad úgy gondolni rá, hogy mikor nem kell már harcolni. Akkor nem kell harcolni, amikor már a sírban vagy. A halálban ott nem kell – de amíg élsz, addig harcolni kell, tehát élvezni kell a harcot, mert valaki mindig el akarja venni a szabadságodat és azért harcolni kell. Készen kell állni és örülni neki, hogy harcolhatok.

Egy pszichológus kollégám jött hozzám egyszer a feleségével és nagyon hamar, két órán belül bátorítottam a feleséget, hogy hagyja már ott a pasit. Ott is hagyta. És akkor a pszichológus férj – volt férj – följelentett a pszichológusoknál, hogy rosszul csináltam a párterápiát, mert fölrobbantottam a házasságukat ahelyett, hogy megjavítottam volna. Szerencsére kiröhögték, engem nem büntettek meg. Az, hogy képes volt följelenti, ez mutatja azt, hogy milyen dogma, hogy ha elmész a pszichológushoz, annak meg kell javítania a házasságodat.

Én úgy képzelem el – van egy képem -, hogy a baj mindig az egy házaspár között, hogy van egy 2 méteres rúd kampókkal mindegyik végén, az egyik kampó a nő övében van, a másik a férfi övében. Így úgy kell élniük, hogy nem tudnak közelebb kerülni, mint 2 méter és nem tudnak eltávolodni sem többre, mint 2 méter. Az egész életüket egy rettenetes koreográfiában élik, mert állandóan ott az a 2 méteres rúd, ami nem engedi őket szabadon egyik irányba sem. Én nagyon korán, az első órában, amikor egy pár jön, ezt általában ecsetelem. És elmondom, hogy a munkám – az én értelmezésem szerint -, hogy én kiveszem ezt a rudat közülük. Ez megengedheti, hogy elváljanak, hogy szétváljanak, hogy szétrepüljenek egymástól, vagy hogy közelebb kerüljenek egymáshoz, mint bármikor is voltak életükben – de hogy merre indulnak, az már nem az én dolgom.

TL: Ezt a példát már sokszor vagy olvastam, vagy hallottam tőled, de most először jutott eszembe, hogy az, ha kikerül ez a rúd egy pár közül akkor ez nem azt engedi meg, hogy közelebb, vagy távolabb kerüljenek, hanem megnyitja a dinamikát a kapcsolatban: hogy egyszer közelebb, egyszer távolabb legyenek – mindig azt, ami éppen jó nekik. Lehet játszani, táncolni, ha megvan ez a szabadság. A statikus távolságtól is lehet szenvedni, ha nem dinamikus a kapcsolat.

FA: Persze, abszolút! Mert unalmas – nem változik, nem él. Az egy halott rúd.

TL: Van amikor szeretnék sokkal közelebb menni és van amikor szeretnék olyan távol menni, hogy még ne szakadjon meg a kapcsolat, csak legyek távol.

FA: Igen! – és aki szeret téged, attól el lehet várni, hogy ne panaszkodjon amikor távolodsz és ne panaszkodjon amikor közeledsz.

Amikor ‘56 után én először Magyarországra mentem hosszabb időre, akkor Debrecenben 4 hónapot töltöttem egyedül. Ez azért volt, mert abban az évben adtam magamnak egy szabad évet. Megmondtam minden páciensemnek, hogy jövőre folytathatjuk, de most egy évig nem vagyok. Otthon voltam, január elsején kezdődött az év és már úgy márciusban elmentem például a könyvtárba és amikor hazajöttem láttam, hogy a feleségemnek nem tetszett, hogy olyan hamar hazajöttem és kérdezte, hogy miért nem tudtam egy kicsit tovább maradni a könyvtárban. Hát bazd meg! Hozzá volt szokva, hogy dolgozom és nem tetszett neki, hogy nem volt ideje egyedül lenni, mert én ott voltam. Hát jó – mondom – ha egyedül akarsz lenni, akkor elmegyek 4 hónapra Magyarországra (nevet). Akkor léptem érintkezésbe Bagdy Emőkével, aki meghívott, hogy tanítsak ott egy szemesztert.

TL: …és innentől már egy legenda…

FA: Hát ja! Ha a feleségem örült volna annak, hogy milyen sok időt tudunk együtt tölteni, akkor mi most itt nem beszélgetnénk.

TL: Ebből akkor mi profitáltunk. 😀

FA: Sokan kérdezik, hogy hogy lehet jól elválni. Én ezen csak röhögni szoktam. Mert ha el lehetne válni jól, akkor együtt élni is lehetne jól. Amikor már válásra kerül a sor, akkor már nem vagyunk barátok, akkor már baj van közöttünk. A válás nem lehet jobb, mint a házasság volt. Válás után esetleg jobb lehet. De általában én csak röhögök, amikor valaki egy jó válást akar egy rossz házasság után. Én úgy gondolom, hogy a válás épp annyira lesz nehéz, mint a házasság volt.

TL: Vannak olyan párok is, akik között nem változik szinte semmi a válás után. Ugyanolyan kapcsolat marad közöttük.

FA: Ha ez igaz, akkor már akkor sem voltak házasok, amikor házasok voltak, csak mostmár rájöttek. Ez arra emlékeztet engem, hogy van az a retorika, hogy a pár egyik fele rámutat a másikra, hogy te miattad válunk el. Én nem válnék el, de te vagy az oka. Ez mindig egy hazugság. Amikor valaminek vége van, akkor vége van. Ha abban a Mi-ben, amit mi ketten alkotunk van szeretet, akkor szeretjük egymást, ha megszűnik a szeretet közöttünk, akkor vége a kapcsolatunknak. Ha én azt hallucinálom, hogy még mindig van ott szeretet, de te rájöttél, hogy már nincs és akkor te otthagysz, akkor én tovább beszélek a hallucinációmból, hogy miattad váltunk el. De azért, mert én úgy csinálok, mintha még lenne szeretet – nem akarom elhinni, hogy nincs. De az is lehet, hogy ha mindketten tudjuk, hogy mi van a Mi-ben, akkor vagy lelkesen együtt maradunk, vagy lelkesen otthagyjuk egymást. Az a beszélgetés, hogy én maradnék, te pedig menni akarsz, az azt jelenti, hogy te vagy én elvesztettük a kapcsolatunkat a Mi-vel. A valóság mindig az, hogy amikor két ember összejön, akkor a Mi hozza össze őket és amikor elválnak, akkor a Mi-nek vége van. Az soha nem aszimmetrikus, az mindig szimmetrikus. Ez pont olyan, minthogy örülünk a születésnek és elszomorodunk a halálnál. Én teljesen el tudom képzelni, hogy minden születést meg kell siratni – hát mennyi szenvedés fogja érni ezt a picit! Tragédia megszületni ebbe a világba! És minden halál egy megkönnyebbülés: Na végre, hála Istennek! Ünnepelni kellene a halált és gyászolni a születést. De olyan hülyék vagyunk, hogy még ennek a valóságát sem bírjuk el. Ugyanígy, amikor összeházasodunk – hát az egy tragédia és a válás az egy megkönnyebbülés lehet.

TL: Beszéltél régebben egy párról, akik sokáig éltek egy kapcsolatban /házasságban/, negyven-ötven évet és arról beszéltek, hogy ez nem egy kapcsolat volt, hanem három négy vagy öt. Nekem ilyenről nincs élményem – te mit gondolsz, hogy lehet azt elképzelni, amikor azt mondja két ember, hogy ennek most vége van, de nem válunk el, hanem valami újat kezdünk.

FA: Ez általában úgy történik – ezt a beszélgetést meg lehet nézni a youtube-on, Marion Woodman egy jó jungiánus hátterű kanadai pszichoterapeuta nő ült a férjével a kamera előtt és ők beszélgetnek arról, hogy tulajdonképpen három házasságuk volt. Ez úgy történik, hogy valami nem működik. Tulajdonképpen egy házasság ígéreteknek a kötege. A legfontosabb része az, hogy mire számíthatok, mit ígértél meg nekem és mire számíthatsz te, mit ígértem én meg neked. És az a szerződés, ami tulajdonképpen a házasság, az már nem működik. És akkor egymásra nézünk és azt mondjuk, hogy ez már nem működik, hagyjuk abba. Akkor mindig van az a lehetőség, hogy megpróbáljunk másképp élni együtt, mint ahogy eddig, vagy megpróbálunk másként élni, mint ahogy eddig valaki mással. Én néha ajánlottam pároknak, hogy szimbolikusan én elválasztom őket. Aztán mondtam, hogy találkozzanak egy kávéházban, vagy találkozzanak egy bárban és mondják el egymásnak, hogy éppen most jöttek ki egy régi házasságból, milyen volt abban a férj, milyen volt a feleség, mi nem működött – és érezzenek bele, hogy van-e még valami szikra közöttük. Hogy inkább egy új emberrel próbálnának összekerülni, vagy van-e még valami szikra, lehetőség arra, hogy másként legyenek együtt, mint ahogy eddig. Akkor mielőtt összeköltöznének újra leírnak egy újabb szerződést, ami egész más. Már tudják, hogy miből kell több, miből kevesebb; mit nem kell megígérni, mit nem fogok megígérni; mire nem számíthatsz, mire számíthatsz. És így aztán megint élhetnek ebben az új házasságban, amíg már ez sem működik. Mert az élet változik! Öregszünk. Más dolgok lesznek fontosabbak. Ami egyszer jó volt, az nem biztos, hogy jó lesz öt év múlva is.

Ez a pár, akik beszélgetnek, ők kétszer azt választották, hogy új házasságot kötnek egymással, nem valaki mással. Egész boldognak tűntek. A film után nem sokkal meghalt Marion – működött nekik ez a három házasság.

TL: Most erről az jutott eszembe, hogy a kapcsolatért, vagy a házasságért nem is lehet harcolni. Ha vége van, akkor megnézik, hogy van-e még egy kis szikra, amiből új tüzet lehet éleszteni. Ha van, akkor az kegyelem, vagy egy csoda.

FA: Annak a tünete, hogy van-e még remény, nagyon egyszerű. Ezt hosszú évek alatt tanultam meg. Ha két ember között a veszekedések, a harcok után még mindig vannak gyengéd pillanatok, amikor mélyen, valóban gyengédek tudnak lenni egymással – akkor van remény. Ha már nincs gyengédség, akkor megette a fene.

Kategóriák
Beszélgetések

Fellegajtó: Naplójegyzet

2019. november 18-i hírlevelünk exkluzív tartalma

Ebben a rovatunkban minden héten olvashatsz valami olyan exkluzív tartalmat, amit máshová nem töltünk fel. Ezen a héten Kröber Edith története következik.

Munkahelyi tengődések

Martin. Úgy jön felém ez a fiú, hogy pillanatok alatt érzem, ez a gyerek már megélt olyan dolgokat, amelyek mély nyomot hagytak a lelkében. Magas, cérnavékony, valami sötét öltönyféle van rajta. Meglepően illedelmes. 

Gyakornokot keresünk egy német egyetem központi továbbképzési egység számára. A két kiképző, titkárnőm és helyettesem és én vezetjük a beszélgetést. A fiú 17 évesen fejezte be a középiskolát, a jegyei átlagosak. Utána – ezt a pályázatából tudjuk – a nagyszüleit ápolta két éven keresztül.

Minden kérdés után elgondolkodik, mielőtt válaszolna. Igen, a nagyapja kezdő Alzheimerrel küszködik, a nagymamája nehezen jár. A lakásukat takarítja, bevásárol számukra, az orvoshoz kíséri őket. Sokat köszönhet nekik, kiskorában velük ment nyaralni, sokat kapott tőlük. Mondja Martin. Testvérei vannak-e? A válasz gyorsabban érkezik, egy sóhaj után: „sajnos nincsenek“. A barátait említi, és én megkérdezem tőle, hogy szerinte mi a legfontosabb egy barátságban. Csodálkozva néz rám, mintha kicsit fogyatékos lennék, hogy ilyet kérdezek. Hát az őszinteség! Őszinteség nélkül nem lehet kapcsolatot építeni!

Most már tudom, hogy az első pillanatban beleszerettem. Mindenféle anyai ösztönt ébresztett fel bennem, lehetőséget szeretnék neki adni arra, hogy a kis egységünkben elvégezhesse a kiképzést. Úgy érzem, ha elutasítjuk, megszakad a szívem.

Még valamit meg el hogy mondjon, folytatja Martin a beszélgetés végén. Egy betegséget említ, amelytől reszketnek a kezei. Ennek milyen kihatásai lennének a munkájára? Kérdezi valaki közülünk. Semmi, mondja Martin. Hülye, hogy ezt elárulja nekünk. Manapság ilyet ki mondana el egy ilyen beszélgetésen? Ahol az emberek zöme csak azt mutatja magáról, amit egy hirdetésben fel lehetne használni. ‘Vegyél meg, használjál, meglátod, velem fogsz mutatni legjobban!’ Martin teljesen másképp viselkedik.

A beszélgetés után a titkárnőm mereven ül. A helyettesem hátradől és fölényesen ráncolja homlokát. Négyen mutatkoztak be, mind a hárman sorrendet alkotunk. Kettőjüknél Martin az utolsó helyen. Nálam az első helyen. Nem tudom őket meggyözni. Amint észreveszik, hogy komolyan fel akarom őt venni, a titkárnőm még inkább megmered, a helyettesem pánikba esik. Ő ezzel nem fog tudni dolgozni! Az egyetem vezetősége kiadta, hogy csak a legjobbakat vesszük fel! A legjobbakat!!

Eldöntöm, hogy felvesszük. A titkárnőm és a helyettesem ettől fogva gyűlölnek. Lehet, hogy az ő szemszögükböl jogosan.

Nincsen jó vagy rossz döntés, úgysem tudjuk, mi lett volna ha másképp döntök. Nem tudom, jót tettem-e Martin számára, mert nem tudom egyfolytában védeni az ellenségei elől.

Martin szeptember 2-án elkezdi a kiképzést mint office manager. Most novembert írunk, eddig néhányszor beszélgettem vele. Megtudtam, hogy az apja kolerikus, arra kényszerítette évekig hogy dzsúdózni járjon. Évekig a tréningen csak úgy dobálták a levegöbe. Végül 14 évesen az apja kidobta otthonról. A gyerek a nagyszüleihez került. Nem merem megkérdezni tőle, verte-e az apja? Megvédte-e az anyja?

Nemsokára elhagyom az egyetemet, munkahelyet váltok. Ma érkezett e-mail a titkárnőmtöl, hogy ki akarják rakni Martint, mivel hibákat követ el és gyenge a helyesírása. Úgy gondolják, fel kell nekimondani, vagy felbontjuk a szerződést.

Dühömben itthon bőgök. Mit tehetek? Pillanatnyilag még a főnökük vagyok. Megírom nekik, hogy én ezt másképp látom és nem egyezek bele az elbocsátásba vagy a szerződés felbontásába. Küszködök azzal, hogy most már csak így tudok mellé állni. Fogalmam sincs, jót teszek-e vele Martinnak? Előbb-utóbb nekik lesz hatalmuk Martin fölött és a kiképzés, a szerződés fölött. Végül úgy döntök, hogy nem arra fókuszálok, hogy majd mi lesz, hanem arra, hogy mellé állok és ezáltal talán érzi, hogy tisztelem és bízok benne. 

Sajnos azt írtam az e-mailben hogy szerintem adjunk neki még egy és még egy lehetőséget. Azt kellett volna írnom, hogy adjatok magatoknak lehetőséget, hogy Martintól tanulhassatok. Tanuljatok meg őszintének lenni, barátságosnak, tisztelettelinek. Ítélkezek felettük, tudom.

Edith: Dorka, mit szólsz ehhez?

BD: Az jut eszembe, hogy ez olyan mint a magzat elvetélése. Felvettétek, de mielőtt megérett volna, elvetélitek. Te esetleg lehetsz az inkubátora, hogy amíg meg nem érik még egy kicsit, kíséred az útján.

Edith: András, mit szólsz ehhez? Egyszer már mondtad nekem, hogy nézzem meg, esetleg Martinra vetítem-e a saját szomorúságomat és elhagyatottságomat, amit az egyetemen tapasztalok. De az is benne van, hogy minden igazságtalanság dühít és azokat pártolom, azokkal tudok együtt érezni, akik küszködnek. Hogyan közelíthetném meg, hogyan ajánlhatnám neki föl, hogy kísérém az útján még egy kicsit, ha ezt igénybe szeretné venni. Nem mint a főnöke, hanem mint a barátja. Lehet így?

FA: Azt kellene meggondolnod, mit szeretnél neki felajánlani? Tanácsadást, hogy találjon magának egy új kiképzési helyet, ahol tisztelik és szeretettel viszonyulnak hozzá. Vagy pedig őszinte baráti támogatást ajánlasz neki?

Edith: Jó kérdés. Azt hiszem, már tudom.

Kategóriák
Beszélgetések

Fellegajtó: A férfi is tud szülni

2019. november 11-i hírlevelünk exkluzív tartalma

Ebben a rovatunkban minden héten olvashatsz valami olyan exkluzív tartalmat, amit máshová nem töltünk fel. Ezen a héten Ács Dani és Tóth Laci beszélget.

Dani: Elgondolkoztam azon, hogy legutóbb kétszer is olyan családdal dolgoztunk együtt, te meg én, ahol egy bizonyos tekintetben nagyon hasonló volt az a probléma, ami körül mozogtak. Adva van egy fiú, aki valahogy le is szeretne válni, meg nem is az anyjáról, az apa nincs sehol a történetben, az anya pedig az aggódó vonalat képviseli, tehát, hogy szeretném ha felnőne a fiam, szeretném, ha önálló lenne, de közben aggódom, hogy mi lesz, hogy ha én elengedem őt vagy kirúgom, akkor megöli magát, vagy kórházba kerül, vagy a híd alá. Ez megjelent mindkét helyzetben, de már máskor is, többször találkoztam ennek a különböző erősségű, részletű változataival, más családoknál.

Laci: Igen, ez feltűnt nekem is, hogy mennyire hasonlított a két helyzet. Meg is címkézhetjük és akkor hívhatjuk egy #anyánragadtfiú-nak.

Dani: És #fiúnragadtanyá-nak is!

Laci: Igen!

Dani: De lehet, ebben mi is benne vagyunk, hogy mi vonzzuk be ezeket. Lehet ez nekünk is érdekes, hogy miért fontos ez a téma a történetünkben, hogy mi hogy váltunk le az anyánkról.

Laci: Hát ezt nem tudom, de amikor valaki ezt mondja, hogy bevonz valamit, akkor nekem az jut eszembe, hogy ez egy nárcisztikus megalomán gondolat, hogy ő olyan nagy, vagy annyi hatalma van, hogy itt bármit bevonzhat. Van, aki nyer a lottón, nekünk meg most kétszer egymás után ez jött – szerintem ez ennyi. De nyilván ennek a mintázatnak az ismétlődése nekem is feltűnt.

Dani: Jó, hát egy szivar az álomban néha csak egy szivar. De nézzük akkor magát a témát, mert szerintem az érdekes.

Laci: Igen, akkor végülis ez a leválás, amiről beszélünk, vagy elválás, vagy egy önálló élet kezdete.

Dani: Igen, de hogy lesz ebből egy nehézség? Az én anyám nem akart engem visszatartani. Nem is rúgott ki, de ő örült szerintem, hogy nem kellett már pénzt adnia, örült amikor látta, hogy csinálom a dolgaimat önállóan.

Laci: Én valahogy többször éreztem úgy eddig, hogy nem az anyák katalizálják ezt a helyzetet – van olyan is, de az teljesen más tészta, amikor az merül fel, hogy ki vagyok én, ha nincs itt egy gyermek. De valahogy ebben a két esetben nekem olyan érzésem volt, hogy inkább a fiúk haragszanak az anyjukra és bosszúból élősködnek a nyakukon.

Dani: Igen, nekem is ez volt az érzésem. Például az a srác, aki nem jött le egy évig a szobájából, ő abszolút ezt mondta, hogy azóta haragszik az anyjára, amióta az apja és ő közte ez és ez történt.

Laci: Igen, tehát, hogy nem kaptam meg valamit, ami szerintem járna nekem, ezért most elveszek valami mást, sokáig, részletekben – lízingelem.

Dani: De valahol itt az anyák is felelősek ebben. Én értem azt, aki haragszik az anyjára az apja miatt, mert nem védte meg tőle, vagy nem lépett le tőle. De sajnálom is az anyákat ebben a helyzetben. Nem tudom ezt átérezni, mert nincs gyerekem – nem tudom ez milyen. Könnyen azt mondom, hogy rúgd ki,  majd csinál valamit, de nem tudom, ez milyen lehet szülőként. Nem tudom milyen lehet ezt hallani, hogy rúgd ki.

Laci: Ott jön be ezeknek az anyáknak a felelőssége, azon a ponton, hogy bármit is akar csinálni a gyerek, ők megengedik.

Dani: Miért olyan nehéz azt felfogni, hogy: Ne azt akard, hogy a fiadnak boldog és jó élete legyen, hanem fókuszálj arra, hogy te hogy vagy: ha téged idegesít, hogy ezt csinálja, vagy így beszél veled, akkor ne hagyd. Ne a másikra fókuszálj, hanem magadra. Valahogy, mintha ez lenne a legnehezebb.

Laci: Erről most az jutott eszembe, hogy lehet, egy ilyen hamis kép van a fejében valakinek, hogy ő egy jó anya akar lenni. És ő csak ezzel foglalkozik, csak ezt csinálja. Nem akarja, hogy azt mondják rá, hogy milyen anya az ilyen?!

Dani: Ez a jó anya mértékegysége, hogy a fiam lediplomázott-e, hogy jó munkája van és boldog?

Laci: Vagy az a jó anya mértékegysége eszerint, hogy hagyja, engedi, hogy a gyereke megegye. Nem azt mondom, hogy ez így van, de mintha ez lenne egy ilyen beakadt gondolat.Dani: Ez egy ilyen mártír dolog? A jó anya az, aki egy mártír?

Laci: Hát figyelj, a keresztény kultúrában, vagy kultúrkörben az önfeláldozás, mint olyan benne van a szeretetben.

Dani: És ezért jár valami dicsőség, vagy valamilyen isteni kegyelem?

Laci: Nem jár semmi. Aki szereti a többieket, az feláldozza magát értük.

Dani: Ez a Krisztus.

Laci: Vagy a Jézus. És úgy ábrázolják egyébként, hogy a pelikán felhasítja a mellét és a saját vérével táplálja a fiókáit. Valahonnan innen indul egy embergyermek is, hogy valamit eszik ki az anyjából, az anyja testéből, kiszív onnan valamit. Az anyatejen keresztül, a mellen keresztül aktívan rácsatlakozik és onnan szívja ki, mint egy kis élősködő azt ami neki kell az élethez.

Dani: Az élősködés egy ideig rendben van, de egy idő után már tényleg parazitává válik a nagy és ráncos bébi.

Laci: Kérdés, hogy ez mikor van? Vannak afrikai törzsek, akiknél 7-8-10 éves korban is még odaszalad a gyermek az anyjához, fogja a mellét és még szopik egy kicsit belőle. És az anyjának addig van teje amíg csak kéri a gyerek.

Dani: Azt mondtad, hogy te úgy érzékelted ezekben a helyzetekben, hogy a gyerek az, aki ezt a dinamikát generálja. 

Laci: Én mind a két esetben hallottam az anyáktól és elhittem nekik, amit mondanak, hogy ők már szeretnék, hogy ez a másik felnőtt ember önálló életet éljen és ne még mindig az ő testéből szívja ki a tápanyagot, vagy a pénzt – az energiát.

Dani: De ahogy te is mondtad, az anya csak azt tudja kontrollálni, hogy ő hogyan cselekszik, és azzal, ha ő valamit másképp csinál, elkerülhetetlenül hatással lesz a másikra, aki így már nem fogja tudni ugyanazt csinálni, mint eddig. 

Laci: Igen, ezt együtt csinálják. Nem tudná csinálni a fiú, hogyha az anya azt mondaná, hogy STOP. Fejezd be! És ezt kifejezné tettekkel is. Mert mondani mondja, csak amit mond, azt nem hiszik el ezek a fiúk. Vagy nem tartják tiszteletben.

Dani: Akkor lehet, hogy nem véletlen, hogy az apa ilyenkor nincs ott, ahogy a legelején ezt meg is jegyeztem. Mennyiben segíthetné ezt a folyamatot vajon, vagy hogy befolyásolná, ha az apa jelen volna? Mert semelyik ilyen helyzetben, ahol ezzel találkoztam, nem voltak jelen az apák. Meghaltak, vagy leléptek.

Laci: Most erről a férfi bevatások jutottak eszembe. Ilyen nyilvánvalóan nem történt meg ezeknek a fiúknak az esetében. Lehet, hogy ez egy ősi probléma, hogy a fiúk ottmaradnak az anyjuk mellén és hogy ezt már régesrég tudták. Az archaikus világban rítust építettek erre, hogy hogyan raboljuk el és szakítsuk el a fiúkat, mert se az anya nem akarja igazán, se a fiú nem akarja igazán a leválást. Ezért a férfiak mennek, leszakítanak az anyád melléről és onnantól közéjük tartozol. Velük alszol, az anyád onnantól máshogy néz rád, magázni fog, stb.

Dani: Egy bizonyos ideig tehát az apáknak türelmesnek kell lennie, különben, ahogy Laing észrevette, Ödipusz komplexust generálnak, azzal, ha túl korán akarják leválasztani a gyereküket, a fiukat az anyjukról. Viszont egy bizonyos kor után ezek szerint az apák feladata, hogy a fiúból férfi legyen.

Laci: Hogy férfiként megszüljék a fiukat férfivá.

Dani: Tehát nem is az anya feladata volna ez a második megszülés?

Laci: A férfi beavatási rítusoknak a jelképrendszere sokszor oda mutat, hogy a férfi is tud szülni — kapsz egy sebet, vérezni fogsz, szophatsz az ujjunkból, közénk tartozol. Nem csak a nők tudnak szülni. 

Dani: Akkor fel kell írni receptre ezekben a helyzetekben a fiúknak egy férfit, ha nem is a vérszerinti apjukat, de valakit, akit tisztelhetnek?

Laci: Hát igen. Jó kérdés, hogy ki az, ezeknek a fiúknak az életükben, akiket ők tisztelnek? Akikre azt mondják, úgy akarok élni, mint ő? Hogy úgy akarok viselkedni a nőkkel is, mint ő?

Kategóriák
Beszélgetések

Fellegajtó: Elaludtunk, megőrültünk

2019. november 4-i hírlevelünk exkluzív tartalma

Ebben a rovatunkban minden héten olvashatsz valami olyan exkluzív tartalmat, amit máshová nem töltünk fel. Ezen a héten Dorka és András beszélget Greta Thunbergről.

BD: Nincs B-terv, mert nincs B bolygónk, mondja Ban-Ki-Mun volt ENSZ-főtitkár és mondják a Felelős Értelmiség klíma szimpóziumán olyan arcok, mint Pálinkás József, Lányi András. Ők azok, akik a kormányszóvivő Gulyás Gergely szerint beteg kisgyerekek? Akik klímahisztériáznak? Ja, nem, a beteg kisgyerek Greta Thunberg, aki tizenhat éves, és alaposan beolvas a politikusoknak és a gazdasági elitnek. Amúgy ugyanazt mondják, ő és a tudósok, hogy közel a vég. A Felelős Értelmiséget nem lehet meghallgatni szorongás nélkül, Gretát nem lehet meghallgatni szorongás és könnyek nélkül. De akármennyire is felkavaró, meg kell hallgatni, el kell olvasni mindent, el kell gondolkodni és előbb-utóbb, de inkább nagyon is gyorsan tudomásul kell venni, hogy kurvára felelősek vagyunk. Abból meg következik, hogy cselekednünk kell. És tudnunk kéne, hogy mit csináljunk. 

FA: Greta Thunberg megjelenik, és a kérdés, hogy hogy nem örül neki mindenki. Honnan jön az az óriási negatív hullám, amit a nagytudású szóvivőtök is képvisel, hogy ez a lány valakinek a bérence, hogy ő beteg, hogy hisztérikus, hogy ijesztget? Hogy merik marginalizálni, miért kell szétszedni, lerombolni azt, ami egy nagyon természetes, életteli fenomenon? 

BD: Talán van ennek egy személytelen dimenziója is. Bárkit, aki valamit teljes szívvel tesz és hatása van, azonnal kikezdik azok, akik önmaguk soha semmit nem tennének teljes szívvel. És nem nyughatnak, amíg be nem bizonyítják, hogy a teljes szív, az nem is teljes szív, csak butaság, betegség, manipuláció, számítás, mit tudom én. A bizonyítás pedig csak rágalmazással lehetséges.

FA: Szerintem ez onnan indul, hogy, ha valaki mer ilyet csinálni, mint Greta, akkor mindenki, aki a tükörbe néz, meg kell kérdezze magától, hogy ő miért nem teszi ezt. És ezt meg kell magyaráznia. Az egyetlen magyarázat, hogy én jó vagyok, ő meg rossz. Ezért nem teszem. Greta azt mondja, hogy szégyelljétek magatokat azért, amit tesztek, és gyorsan változtassatok. Hagyjátok abba azt, ami meg fogja ölni a jövőt! Változtassatok, mert a tudomány már bizonyított, és nem akarom elhinni, hogy gonoszak vagytok! Ezekre a szavakra sokan megszégyenítve érzik magukat, ezért akarják megbélyegezni, megszégyeníteni Gretát, ezért hangoztatják, hogy nem kell komolyan venni. Ha komolyan veszem, meg kell változtatni az életemet. És lehet, hogy a többség inkább beledöglik a jól ismert szarba, minthogy kiverekedje magát az ismeretlen életbe. Szerintem Gréta azt mondja, hogy menjünk oda, ahol még soha nem voltunk, különben végünk. 

BD: Az egyéni érdek, a saját komfortérzetem és a következő generáció érdeke nem esik egybe. Akkor leszarom a következő generációt és kész, akkor már úgysem fogok élni, hát nem tök mindegy? A múltkorjában egy apa beszámolóját olvastam a Facebookon, akinek a kislánya elsírta magát Gretát hallgatva, és aki arról tudósította az ismerőseit, hogy milyen mesterien szégyenítette meg a kislányát, hogy jól van, akkor holnaptól nem viszlek kocsival az iskolába, nincs iphone, nincs ez, nincs az, legyünk környezetvédők. Jaj, most is összeszorul a gyomrom, ha eszembe jut a gúnyos röhögés, ami a szöveg mögött hallatszott, a rövidlátás, stupiditás, na meg a hihetetlen, mérhetetlen rosszindulat, kegyetlenség. Legyen most jó, legyél hálás mindazért, amiben most részed van, a jövőd le van szarva.

FA: Van még ennél is rosszabb. A fundamentalista keresztények bizonyos csoportjai drukkolnak, hogy minél előbb érjen véget a földi élet, mert ők meg lesznek váltva, felszállnak a mennyországba. 

BD: OK, ez már tényleg őrület. 

FA: És az a normalitás keretein belül van, hogy ahogy az ember öregszik, féltékeny és irigy lesz, hogy kimarad a jövőből? Pedig a hatalommal rendelkezők legszívesebben magukkal vinnék a világot. Nem lehet? Hát akkor utánam az özönvíz. Ne legyen jó a gyerekeinknek, ne legyen tiszta, élhető, békés a Föld, ha én nem élvezhetem. Legyen pokol, akkor röhöghetünk rajtuk, akik majd szenvednek benne. 

BD: Tényleg nincs más, a gyerekeknek kell fellázadniuk.

FA: Ha azt a metaforát használjuk, hogy az élet egy fa, akkor, ami már volt, az elfásult, megfásult, a rügyek hajtanak a jövőbe. Greta egy rügy, ő a jövővel van kapcsolatban.

BD: Tőlünk az energiát kell, hogy kapja, de az információkat a jövőből kapja, mert őt az érdekli, ami minket már nem. 

FA: Tisztán emlékszem, hogy amikor elértem egy bizonyos életkort, úgy húsz éves korom körül, tudtam hogy a szüleim generációja többet tud a múltról, mint én, de én többet tudok a jövőről, mint ők, és erre emlékeztem, amikor a gyerekeim kezdtek felnőni. Tudtam, hogy ők jobban tudják, hogy mire kell felkészülniük, ők jobban sejtik a jövőt, mint mi. Nem szabad marginalizálni a gyerekeket! Ha engem vert az apám, én is verni akarom a gyerekemet, ha én küszködtem, küszködjenek ők is? Ezt a folyamatot kell megállítani. A gonoszságból, irigységből, féltékenységből mohóságból, rosszindulatból ki kell lépni. Greta arra figyelmeztet minket, hogy a rosszindulatba bele fogunk dögleni. Ő a jóindulatot képviseli. 

BD: És akkor még kell valamit az aspergerről mondanod, mert ez a legundorítóbb, legsötétebb része a Greta ellenes narratívának.

FA: Az önmagában is egy gonoszság, hogy cimkézik. Semmi köze nincs annak, amit mond, ahhoz, hogy aspergeres. De, persze nem azért mondják, mert ez fontos, hanem mert ezzel marginalizálják. Ez a címkézés átka. Hogy Adyt nem szabad szeretni, mert vérbajos volt, Freudot nem kell komolyan venni, mert kokainozott.  Sokan vannak, akik a Trumpot vagy Orbánt cimkézik, pszichiátriai címkét tesznek rá, de kit érdekelnek ezek a címkék? A kérdés az, hogy mit csinálnak, hogy, amit csinálnak, az jó vagy rossz. Nagyon jóindulatú őrültek és nagyon rosszindulatú normális emberek vannak. 

BD: A címkézés ostobaság és ízléstelen, de, ha már cimkézünk… 

FA: De, ha már címkézünk, akkor tudnunk kell, hogy az, aki aspergeres, -ami egyébként nem betegség- a legkevésbé sem befolyásolható. Lehet, hogy nem tudja értelmezni a sorok közti kommunikációt, lehet, hogy nem tudja, hogy mi a vicc, mi az irónia, lehet, hogy szó szerint érti a dolgokat, komolyan vesz mindent, lehet, hogy az ő agya másként van összetéve, mint a nem-aspergereseké, de nem befolyásolható és az intelligenciája nem megkérdőjelezhető. A feladatunk nem az, hogy becsméreljük, hanem, hogy szeressük és megtanuljuk, hogy hogyan lehet vele szót értenünk. Türelmesnek kellene lennünk vele és önmagunkkal. Greta türelmetlen velünk és mi türelmetlenek leszünk vele. De, hát nem érti, hogy miért nem csinálunk valamit. Elaludtunk, megőrültünk!

Kategóriák
Beszélgetések

Fellegajtó: Mindenféle áfium ellen

2019. október 28-i hírlevelünk exkluzív tartalma

Ebben a rovatunkban minden héten olvashatsz valami olyan exkluzív tartalmat, amit máshová nem töltünk fel. Ezen a héten Dorka és András beszélget valamiről …

FA: Bosszant, hogy sok értelmes ember sok pénzt költ, energiát fektet abba, hogy találjon valakit, vagy találjon egy módszert, akinek/aminek a segítségével megváltozhat. És nem értem azt, aki pszichoterápiának nevez valamit, ami ilyen változást ígér. Mert az igazi pszichoterápiában a terapeuta nem ígérhet semmit és nem kérkedhet olyan tudással, ami nincs. 

BD: Igen, te mindig dühös vagy, ha a pszichoterápiát valahogy a gyógyítás, az orvoslás felé viszik el. Pedig ezt Freud kezdte, innen indult az egész. És értem én, hogy humanizálni kell meg, hogy személyközpontú, meg a kapcsolat a lényeg, de, aki tudománynak akarja tudni, annak  a tudományos kereteken belül kell tartania a dolgot. 

FA: Na, igen, ha azokról a praxisokról beszélünk, amik olyanok, mint az orvostudomány, tehát, ahol van egy blueprint, tudjuk például, hogy egy ép kar milyen és ahhoz képest a törött karom milyen, és hogy kell helyre tenni. Itt van szabály. Az építész, aki tudja, hogy kell egy felhőkarcolót építeni, ismeri és alkalmazza a fizika törvényeit. De egy emberre nincs blueprint, nincs sehol leírva, leszabályozva, hogy neked vagy nekem milyennek kéne lennem. Minden olyan módszer, ami azt ígéri, hogy ha bejössz velem, csinálok veled mindenfélét és aztán majd, ha kijössz, jobb lesz neked, meg fogod tudni az igazságot, megérted a dolgokat, fejlődsz, tökéletesedsz, jobban leszel, ez mind kamu. 

BD: Azért ez erős, nem? A spirituális tanítók, bölcs emberek, akiket egyébként te is sokszor idézgetsz a facebookon, meg a könyveidben, tudhatnak valamit, mert bejártak valami utat, esetleg meg is szenvedték azt, és most megmutatják nekünk is. És a különféle módszerek, CBT, EMDR, a vezetett meditációk, a bodywork, a sokféle masszázs, tantra és még sorolhatnám, adhatnak jó élményt, ami közelebb visz ahhoz, hogy könnyebb legyen élnem. Én értem, hogy ez nem terápia szerinted, de attól még lehet jó. Egyébként sokak ugyanígy csodaszerként tekintenek a mindenféle hülye szerekre, ayahuascara, LSD-re, mindenre, mint valami megváltó, mindent megoldó áfiumra. Az áfium egyébként az ópium régi neve, a törökök előszeretettel használták, Zrinyinél persze metaforaként jön elő, itt is így használom, a mindenféle megoldó, megváltó emberek, gondolatok, módszerek és szerek metaforájaként. Én valójában semmi ilyesmiben nem hiszek, sem emberekben, sem módszerekben, sem szerekben, de nem vagyok olyan ingerült, mint te. FA: Freud azt mondta,- már ő is, azt mondta!- hogy a pszichoanalízis végén csak annyit lehet elvárni, hogy az ember kapacitása a szenvedésre megnő. Tehát kevésbé rettegünk a szenvedéstől, mint az elején. Laing pedig azt mondta, hogy a terápia nem más, mint a beszélgetés, hogy belekérdezünk a helyzetbe, hogy mi is van, de nem azért, mert a terapeuta jobban tudja, hogy mi van, hanem mert az igazság jobban megmutatkozik két ember között mint egy embernek. A beszélgetés veszélyes a terapeutának is. Mert a terapeuta is rájöhet valamire, amit eddig nem tudott. Tehát szimmetria van a terapeuta és a páciens között. Azok a bölcsek és módszerek, akikről fentebb beszéltünk nem szimmetrikusan rendezkednek be, nincs egyenlőség, nincs reciprocitás. Ezért nem használom a hipnózist a praxisomban, bár sok éven át tanulmányoztam. Passzív szerepbe kerül a páciens, és azt hiszi, én vagyok a mágus. A pszichedelikumokat lehülyézted, szerintem lehet, hogy olyanok, mint a templomi ostya. A katolikus tanítás szerint a konszekrált ostya Krisztus testévé változik át. Megváltás a részvétel az egyben. Abban igazad van, hogy ostyát majszolni otthon egyedül nem egy élmény. Pszichedelikumokat fogyasztani egyedül, mint egy pszichiáter által felírt orvosságot, vagy bevenni egy buliban, nem fog sok jót tenni. Amikor a terapeuta és a páciens részt vesznek együtt egy különleges tudatállapotban, az olyan mintha ketten megmásznák a Mont Blanc-t. A kapcsolat a gyógyító, nem a szer.

Kategóriák
Beszélgetések

Fellegajtó: Trudeau, Einstein és az indiánok

2019. október 21-i hírlevelünk exkluzív tartalma

Ebben a rovatunkban minden héten olvashatsz valami olyan exkluzív tartalmat, amit máshová nem töltünk fel. Ezen a héten Dorka és András beszélget.

BD: Nagy a baj. Az aranyos, rokonszenves Trudeau, aki Kanada miniszterelnöke, befestette feketére az arcát húsz éves korában. Belebukik? Október 21-én választás van Kanadában, jelenleg fej-fej mellett a liberálisok és az ellenzék. Elviszi Trudeau-t ez a blackface balhé? 2001-ben, egy Ezeregyéjszaka című jelmezes házibulin feketére festett arccal parádézott. Most elismeri, hogy ez így volt, hogy akkor nem látott benne semmi rosszat, de ma már tudja, hogy ez egy rossz rasszista vicc volt. Szóval, elúszik rajta?

FA: Neem, Remélem, hogy nem. 

BD: Azért elég problematikus a dolog és nem győz bocsánatokat kérni miatta. 

FA: Nekem az tűnik fel, és zavar is őszintén szólva, hogy úgy néz ki, hogy egyre több dolog van, amivel nem lehet játszani. Foucault körüljárta ezt a kérdést alaposan, és arra jutott, hogy az igazság, vagyis, hogy mi helyes, mi nem, mi igaz, mi nem, az összeköttetésben van a hatalommal. Tehát azok, akik hatalomban vannak, determinálják, hogy mit fogadjunk el igazságnak, helyesnek, mit szabad, mit nem. Több évszázadba telt, hogy elfogadjuk, hogy a Föld kering a Nap körül, mert akik hatalomban voltak, az egyház, ragaszkodott ahhoz, hogy a Föld van középen. Ezzel nem lehetett viccelni, mert konzekvenciája volt, eretneknek mondták azt, aki mást mondott, megkínozták, elégették máglyán. Meg sem lehetett említeni, mi van akkor, ha. Szerintem a zsarnokság ott kezdődik, hogy vannak dolgok, amiket nem szabad mondani, nem lehet vele játszani, nem lehet rajta nevetni. A zsarnok nem szereti a nevetést. Ki mondhatja kinek, hogy valami ízléstelen? A szolga nem mondhatja meg a királynak, de a király megmondhatja a szolgának. Az anyám mondhatta nekem, hogy önző vagyok, én nem mondhattam neki, amikor mind a ketten akartuk ugyanazt a lángost. Mert én egy kisfiú voltam, ő meg az anyám volt. Itt Vancouverben most vannak olyanok, akiknek az emailjük alján ez a felirat van: “I acknowledge that I ​live on the unceded traditional and ancestral Coast Salish homelands of the xʷməθkʷəy̓əm  (Musqueam), sḵwx̱wú7mesh (Squamish), Stó:lō, and sel̓íl̓witulh (Tsleil-Waututh) Nations, colonially known as Vancouver, BC, Canada”. Tehát, hogy ezeknek az indián (nem lehet, persze indiánt sem mondani) törzseknek a területe ez, amit most Vancouvernek neveznek. Na most szerintem ez egy hülyeség, de ha ezt mondom, lehet, hogy kinyírnak, mert szerintük tudnunk kell, hogy kié volt ez a föld, amin most a házam áll. Én meg azt mondom, hogy a földet nem lehet birtokolni, és én nem akarok állandóan azon gondolkodni, hogy hány millió ember vérét itta be az a föld, ahol élek. Európában ez a kérdés így nem is jön elő, Magyarországon, a honfoglalók után voltak tatárok, törökök, osztrákok, ki és betelepítések. Minden talpalatnyi föld át van itatva vérrel. Tudom, hogy egyikünk sem élne, ha az ősök nem harcoltak volna meg a földért, az élet lehetőségéért, és van bennem egy hála. De én most itt lakom. És ez nem jelenti azt, hogy nem vagyok felháborodva, hogy az ősök hogy bántak más emberekkel. De miért kell erről állandóan beszélni? Úgy is lehet gondolkodni, hogy ez mindig így volt, ilyen állatok vagyunk, hogy aki győz, azé lesz a föld. Most itt, Kanadában ezzel a témával nem szabad játszani, ha én erről beszélnék, akkor mindig ott van a veszély, hogy elveszítek úgynevezett barátokat. 

BD: Szerintem valami itt nem koherens. Beszéltél arról a páciensedről, akit az apja meg annak a barátai szexuálisan használtak pici korában és, aki most, felnőttként csak mondja, mondja a világnak, azt, ami történt vele, a Burning Man fesztiválon színpadon mondta, megvett egy oldalt az újságban és kiírta magából, feljelentette az apját, akit rendesen meghurcoltak. Ha ő csinálja ezt, akkor rendben van? Ha az indiánok csinálják, akkor nincsen rendben? Értem én, hogy szerencse, ha annak tudjuk címezni, aki tette velük a dolgot, de ha  az már több generációval előttünk meghalt, akkor is, ahhoz, hogy feldolgozzuk, beszélni kell róla. Beszélni kell a holokausztról, az indiánok, az örmények és még oly sokak kiirtásáról, mert, ha nem beszélhetünk róla, soha nem gyógyulhatnak be a sebeink. Én értem, hogy neked kellemetlen, hogy a vancouveri házadra valaki azt mondja, hogy hé, hát az én földemre építkeztél, de ez nem azt jelenti, hogy vissza akarja venni, csak nem akarja, hogy ne beszélhessen erről. 

FA: Én nem akarok erről állandóan gondolkodni. Nem akarok lubickolni a kollektív bűntudatban. Hannah Arendt írta, hogy nem tetszett neki amikor 1945 után rengeteg német, akik nem is voltak nácik, mondták, hogy bűntudatuk van amiatt ami történt. Ha mindenki bűnös, akkor senki sem bűnös, mondta. Azon sem szeretnék gondolkodni, hogy hol szabjunk határt a nevetésnek, amikor bizonyos ünnepeken az emberek jelmezbe öltöznek, álarcokat tesznek fel, befestik magukat. Ne legyen itt határ! Szerintem Trudeau játszott, befestette az arcát feketére. Én egyszer felöltöztem egy buliba magassarkú cipőbe, harisnyába, melltartóba, nőnek öltöztem. 

BD: Elég vicces lehetett!

FA: Na de hát ez sem korrekt. A feketék, a nők, Amerikában másodosztályú polgárok. Velük nem lehet viccelni, nem lehet őket kifigurázni. 

BD: Lehet, hogy ez az egész PC dolog a másik ember vagy csoport érzelmi valóságának a megvédésére van. Vannak dolgok, amik valakinek szent dolgok, érzelmileg nagyon erősen érintik, az ezzel való viccelés megalázó, megszégyenítő. Ezért a tiltás. Értem én, hogy az tilt, akinek hatalma van, ezért kell gyorsan tabut csinálni a dologból, ami tabusítva van, azzal már végképp nem lehet viccelni. Az ARC kiállításon idén megjelent egy szivárvány színű Nagy Magyarország térkép. Hát nem felgyújtották? Újra kirakták, újra felgyújtották. És ráírták, hogy nektek semmi sem szent? És el tudom képzelni, hogy mit érzett az, aki felgyújtotta, mert neki ez szent, a Nagy Magyarország, és gyűlöli a melegeket, és ettől az egésztől így rosszul van, és el akarja pusztítani. Na most itt, ebben kinek drukkolsz?

FA: Ők sem akarnak játszani. De miért legyen bármi is szent, amikor játszunk? Ha én azzal játszom, hogy felöltözöm nőnek, ha a Trudeau befesti az arcát, ebből nem lehet arra következtetni, hogy hogy bánnék a nőkkel. Egy rasszista soha nem engedné meg magának, hogy befesse az arcát feketére, és aki tényleg bántani akarná a nőket, az soha nem öltözne fel nőnek. 

BD: Na de a tiltás nem annak szól, hogy megtenné vagy nem, hanem annak, hogy a viselkedésével, azzal, hogy kineveti a dolgot, sérti a másikat, semmibe veszi a másik érzéseit. 

FA: Hát most van egy új hatalom, hogy mivel szabad és mivel nem szabad játszani. És az ilyen hülyeség kényszerít engem arra, hogy nihilista legyek. Nihilizmus felé hajoljak. Hogy nekem ne mondja meg senki, hogy mivel játszak és mivel ne. Laing egyszer azzal játszott, arról beszélt, hogy milyen lenne szexelni az ő lányával vagy az én lányommal. 

BD: És persze nem vágtad pofán.

FA: Nem, nem vágtam pofán, mert nyilvánvalóan játszott. Azok, akik ilyesmit tennének, nem játszanak a gondolattal, hanem csak megteszik. Laing szerint, és szerintem, is minél többet játszunk valamivel, annál kevésbé fogjuk megtenni. 

BD: Meg kell engednünk magunknak, hogy végig gondoljunk bármit? Tényleg bármit? Van ennyi időnk?

FA: Azok, akik bántják egymást, nem játszanak lehetőségekkel, ők úgy érzik, hogy muszáj megtenniük a dolgot, és ez a játékosság ellentéte. Ha játszom valamivel, tudom, hogy olyan soha nincs, hogy ne lenne választásom. Ez, persze, messze visz, de eszembe jut Einstein, aki egyszer levezetett egy egyenletet egy táblán. Az előadóban vagy százan ültek és másolták, amit ő a táblára írt. Egy fiatalember feltette a kezét, szólt, hogy nem érti, hogy a 4. sorból hogy következik az 5. sor. Einstein a tábla felé fordult és gondolkodott. A diákok egy darabig vártak, aztán elkezdtek elszállingózni. Egy óra múlva már mindenki elment, csak a kérdező fiú maradt ott. És csak telt az idő. Öt óra múlva Einstein visszafordult és azt mondta, hogy nyilvánvaló. Én szeretem Einsteint!

Kategóriák
Beszélgetések

Fellegajtó: Je suis Borkai

2019. október 14-i hírlevelünk exkluzív tartalma

Ebben a rovatunkban minden héten olvashatsz valami olyan exkluzív tartalmat, amit máshová nem töltünk fel. Ezen a héten Dorka és András beszélget a győri polgármester szomorú históriájáról legkevésbé sem szokványos nézőpontból.

BD: Rosszul vagyok! Mi ez? Szex? Ez szex??

FA: Ez szex. Nekem persze Clinton jut eszembe, régen volt, de emlékszünk arra is. Sajnos.

Több dimenzióból megközelíthető. Az első és legfontosabb dimenziója a becsület, a méltóság. És ennek a másik oldala a szégyen. Látható emberek, akikre figyelünk, akik vezetnek, magas pozícióban vannak, ők, akik elérték a legtöbbet, amit a mi társadalmunkban lehetséges, akik büszkék lehetnek mindarra, amit elértek és akikre mi büszkék lehetünk, akiket tisztelhetünk. Mindennek az ellentéte, az árnyéka a szégyen.

BD: A sötét oldal. Rémes.

FA: Amikor a sötét oldal hirtelen láthatóvá válik én mindig azt hiszem, hogy ez nem véletlen.

BD: És most, gondolom, remélem, nem arról fogunk beszélni, aki fondorlatos módon és hideg fejjel és hideg szívvel tálalja mindezt nekünk, Clinton esetében is meg ebben a hazai sztoriban is. Az ördög ügyvédjének mondja magát, jól mondja. De hogy kerülhet egy köztiszteletben álló ember ilyen helyzetbe? A tűzzel játszott.

FA: És nem véletlenül bukott le. Az igazi izgalom ugyanis az a lehetőség, hogy meg fogják szégyeníteni.

BD: Hát ez hogy?

FA: Ez azt jelenti hogy már nagyon régen szégyelli magát és akár hiszed, akár nem, van valami gyógyító ebben az egészben számára.

BD: Nagyon régi szégyen? Valahonnan a kisgyerekkor bugyraiból? És azóta cipelt kettősség?

FA: És íme, most megszűnik a disszonancia, nem kell a szégyenemet eldugni, nyilvánvaló lesz. Én emlékszem, amikor kamasz gyerek voltam sok könyvet loptam. Akkor hagytam abba örökre, amikor rájöttem, hogy orosz rulettet játszom a szégyennel, mert, ha elkapnak, nagyon kell szégyellnem magam. Büszke voltam arra, hogy jó könyveket tudok lopni, amiket nem tudnék megvenni magamnak, de rájöttem, hogy ha nem állok le mielőtt elkapnak, nyilvánosan meg leszek szégyenítve. Ráébredtem, hogy réges régen szégyellem magam, és akkor inkább azon kezdtem dolgozni, hogy ne szégyelljem magam.

BD: Amikor a börtönben az elítéltekkel ismerkedtem, sokszor volt ez az érzésem, hogy az egész bűnözésnek a világon semmi értelme nincsen, semmi jó nincsen benne, csak vitte őket valami ördögi örvény, a lebukáshoz és aztán a börtönbe. És akkor kisimult minden, nyugalom lett, az ámokfutásnak vége volt.

FA: A polgármester most szégyenben ül és valahogy megkönnyebbülhet; a legrosszabb, amitől rettegett, az bekövetkezett, az valóság lett. Feloldódik az ellentét, a feszültség, hogy mindenki tisztel, de belül szégyellem magam. Mert ez egy őrület, de, ha mindenki látja, hogy mi van, ha az egész világ megszégyenít és én szégyellem magam, az már nem őrület, nincs ellentmondás. Amikor 16 éves voltam, Budapesten éltem és úgy éreztem magamat, mint egy marslakó. Fogalmam sem volt, hogy ez mi. Volt otthonom, abban éltem egész addigi életemben, volt családom, iskolába jártam és mégis egy aliennek éreztem magamat. De amikor ‘57-ben megérkeztem Torontóba, ott teljesen normális volt, hogy idegennek éreztem magam; az őrület megszűnt.

BD: És mi a másik dimenzió? Persze annyiféle megközelítésről kéne írnunk. Ebben a pár sorban nem jut hely most sok-sok fontos nézőpontnak, úgy mint hatalom, prostitúció, személyiségi jogok, a nők méltósága. Mondd azt, ami neked itt és most a legfontosabb.

FA: A moralitás. A morális fejlődésünk olyan, mint az intellektuális fejlődés. Egy gyerek nő, fejlődik morálisan és intellektuálisan; tehát van egy természetes növekedés. Az organikus fejlődés akkor akad meg, amikor a gyerek elkezdi szégyellni magát. Akkor kezd el kettős életet élni.

BD: Ez nagyon fontos! A kettős élet. Mi az, ami miatt egy gyerek kettős életre kényszerül? Mivel szégyenítjük meg ennyire?

FA: A kettéválás akkor következik be, amikor olyasmit várnak el a szüleim tőlem, amit még azon a fejlődési fokon, ahol vagyok, még nem tudhatok, még nem érhetek el. Anyám észreveszi, hogy loptam egy ceruzát a papírboltból, megszégyenít, arra kényszerít, hogy vigyem vissza és a boltban a néniknek valljam be. Én, -mert okos fiú vagyok, még akkor is ha rossz- ettől kezdve tudom, hogy mások nem szeretik, ha ceruzát hozok el a papírboltból, de abban is biztos vagyok, hogy én szeretek ceruzákat lopni, tehát úgy kell lopni, hogy ne tudja meg más. Ha az anyám kedvesen szeretettel azt mondaná, hogy te édes, adok neked ceruzát, amennyit csak akarsz, de bajba fogsz kerülni, ha elhozol dolgokat csak úgy, amikor kedved tartja, és ezt úgy mondaná, kritika, büntetés és megszégyenítés nélkül, csak őszintén, a valóságot ecsetelve, akkor nem válok ketté egy titkos rossz gyerekre és egy látható jó gyerekké. Ezt tanulta meg a polgármester, mert, amiről valaki azt gondolja, hogy rossz, azt nem csinálja. Tehát mindazzal, amit csinált, nem volt gondja. Az ő morális fejlődését megakasztották valamikor nagyon régen, így lett egy rossz fiú egy jó emberben. Engem személyesen nem érdekel, hogy ki mit csinál a faszával. Azért mert valaki rosszalkodik a nőkkel, az nem jelenti azt, hogy nem tudja képviselni az érdekeimet, hogy nem vezethet jól egy országot vagy egy várost.

BD: Na jó, de hát azért itt a közpénz rosszfiús kezeléséről is szó van.

FA: Na, igen, ha a hiba az, hogy elsikkasztott pénzt a közösből, arról beszéljünk. Ha lopott a közösből, de játszóteret épít, az ugyanolyan problematikus, mint a prosti.

BD: Saját pénzből bulizás és játszótér magánügy, közpénzből közügy. Mégis az ügy attól lett ügy, hogy a szex bejött a képbe, szó szerint. Most egy ország kukkol nagy buzgón.

FA: Minden gyereknek fáj egy kicsit, amikor kizárják onnan, ahol a felnőttek vannak, a wc-ből, a hálószobából. Ha a szüleim elküldenek, hogy vegyek magamnak fagylaltot, de egy darabig ne is jöjjek vissza, akkor tudom, hogy az ő boldogságukhoz az kell, hogy én ne legyek otthon. Hát persze, hogy leskelődni akarok, még ha hányingerem van is! Most mindenki ott van a hajón, ahol szexelnek, mindenki gruppenszexet akar látni.

BD: Akkor ez a transzferencia ára, a hatalom ára, soha nem akarunk felnőni és mindig választunk embereket, akikre úgy tekintünk, mint a szüleinkre, és ők aztán úgy lesznek izgalmasak, mint a szüleink. Mentsen meg az Isten attól, hogy felnézzen rám valaki! Ez az igazi katabaszisz, zuhanás és kiűzetés. Regresszió.

FA: Gondolkodtam annak idején arról, hogy mikor lenne természetes az, amit a Clinton csinált. Hát akkor, ha ötéves lenne ő is, a Monica is, akkor – bár lehet, hogy sok szülő felháborodna-, de szerintem semmi probléma nem lenne, megnézik, mi van a másiknak, játszanak vele; ez nem abúzus, ez játék, amíg nincsen benne szégyen. És lehet, hogy néha azokat, akiknek nagyon felnőttnek kell lenniük, csábítja, hogy a bennük lévő gyerek kapjon egy kis időt. Ott van a két gyerek és játszanak.

BD: Vagy több gyerek.

FA: Na, igen. Ha gyerekek játszanak és bejön egy felnőtt és megszégyeníti őket, az egy életre elég. A játék az, ha annak, amit csinálunk nincs következménye. Mivel nem tudták titokban tartani, van konzekvencia.

BD: Talán, ha meglátnánk benne az ötévest, akkor gyengédebbek lennénk vele, nem? Talán, ha sírna?

FA: Akkor tudnánk együtt érezni, ha mi, a kukkolók, őszintén belegondolnánk, tudatosulna, hogy mennyi mindenre vágyunk, amit nem kaptunk meg a gyerekkorunkban. Tulajdonképpen azért akarunk büntetni és szégyeníteni, mert mindannyiunkban ott van a vágy, hogy regresszáljunk. Nem azt mondom, hogy tisztelem, de ahogy az elítélteknek, a raboknak mondtam, én értem, hogy ők a törvényen kívül mozognak, de akkor vigyázzanak magukra. Ha jó tudsz lenni, akkor legyél hálás, ha nem tudsz, akkor nagyon vigyázz!