Kategóriák
Beszélgetések

Fellegajtó – Szókratész?

Ha nem tudjuk, mi az igaz és mi nem, akkor nem tudunk közel kerülni a valósághoz.

Feldmár András és Büky Dorka beszélgetése

Kit anya szült, az mind csalódik végül,
vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül,
ebbe fog belehalni.
József Attila: Kései sirató

FA: Két férfi áll a színpadon, mintha ikrek lennének, teljesen egyformák. Bejön a konferanszié, a közönség felé fordul és azt mondja: Tisztelt hölgyeim és uraim, az itt önök előtt álló két férfi közül az egyik a valódi hús és vér Szókratész, a másik viszont egy remek színész, aki évekig tanulmányozta Szókratészt. Ő Szókratészt játszik és az önök dolga az, hogy rájöjjenek, melyikük az igazi. Az egész világon összesen két ember tudja, hogy mi az igazság: Szókratész és a színész. És ha belegondolunk, ha igazán jó a színész, akkor a kérdés megoldhatatlan. A tragédia – ha ebből nem lehet kilépni – az a két emberé, mert ettől kezdve minden rossz nekik. Ha a színész elhiteti, hogy ő Szókratész, az neki nem jó, mert aki szereti őt így, az nem valóban őt szereti, ha viszont kételkednek benne, hogy ő valóban Szókratész, az sem jó, mert senki nem tud megbízni benne. És Szókratésznek sem jó, mert, ha valaki elhiszi neki, hogy ő Szókratész, miután felmerült, hogy lehet, hogy ő a színész, ettől nem tud megszabadulni. Hiába tudja, hogy ő Szókratész, senki nem hisz neki, és ebbe bele lehet őrülni. 

BD: Akkor most ez egy példa arra, hogy aki képmutató, az nem csak a saját életét rontja el, hanem mindenkiét maga körül.

FA: Így van, mert elbizonytalanítja, megijeszti a többi embert, hogy bárki lehet hamis. Én csak magamról tudhatom, hogy képmutató vagyok vagy sem, mindenki más lehet hogy hazudik, szerepet játszik. 

BD: Na jó, de hát mindannyian képmutatók vagyunk, a társadalom, a civilizáció, a közösség, a család nem csak elvárja a képmutatást, de nem is enged élni enélkül. Elhatározhatom, hogy nem játszom szerepet, ez egy tisztességes, jó irány, de nem mindig tudom tartani az irányt, és ez az emberi. Aztán, ahogy magamat megértem, elfogadom ezzel az esendőséggel, úgy a másikat is el kell tudjam fogadni. Mégis, valahol kell húzni egy határt, mert felelős vagyok a környezetemért és magamért. Talán éppen ott lehet a határ, hogy akarok-e közszereplő lenni. Mert, ha igen, akkor ez a felelősség sokszorosára növekszik. Ha van valamim, ami nekem fontos, egy titkom, de a karrierem és ez nem fér össze, akkor választanom kell? Mert nem a titkainkkal van a baj, hanem a képmutatással. Most olvastam valahol a bonmot-t; ha a pápa ateista, azzal nem az a baj, hogy ateista, hanem, hogy pápa. 

FA: Amikor egy pulpituson álló ember, egy vezető, egy politikus nyilvánosan és szégyen nélkül hazudik, akkor talán generációknak okoz kárt, mert a nyelv és kommunikáció értékét, hitelét rombolja. Ha nem tudjuk, mi az igaz és mi nem, akkor nem tudunk közel kerülni a valósághoz. Tehát, ha egy olyan ember hazudik, aki tulajdonképpen tiszteletre méltó kellene, hogy legyen, akkor elnémulunk és megtanuljuk, hogy oda se figyeljünk arra, amit mások mondanak. 

BD: Ahhoz, hogy valaki huzamosan a porondon maradhasson képmutatás kell.  Valahogy ez lett mostanra a konszenzus. Nagyon nagynak, ordítónak kell lennie a távolságnak a valóság és a mutatott kép között ahhoz, hogy érzékenyek legyünk a képmutatásra, és lám, most sem dühösek vagyunk, csak röhögünk, mint egy középkori vásárban a mutatványos bódéja előtt. És, hát nem Szókratész áll a színpadon.  Mondjuk hihetetlenül felszabadító ez a röhögés. Pedig jó nagy pácban vagyunk.

FA: Az egyik páciensemhez kislány korában minden éjjel besurrant a bátyja, és kielégítette magát míg őt fogdosta. Ő úgy csinált, mintha aludna, soha nem reagált, rettenetesen érezte magát, de valahogy örült is, hogy a bátyja bármennyi időt tölt vele és mindenféléket csinál, ott van; szerette a bátyját. Ami igazán rettenetes volt neki, az az volt, hogy a bátyja napközben harsányan undorodott tőle. Így próbálta bebiztosítani magát, hogy ha a húga valakinek elkotyogja az éjszakai látogatásokat, ne higgyen neki senki, hiszen mindenki tudja, hogy undorítónak találja őt. Tehát nem a szexuális zaklatás volt a legrosszabb, hanem a napközbeni kamuflázs. Már 60 éves ez a nő, de még mindig szenved, nem tudja túltenni magát ezen. Ha meleg vagyok, de nem akarom, hogy bárki is tudja, vagy akár csak megvádoljon ezzel, akkor nyilvánosan undorodom a melegektől és intézkedek, törvényt hozok ellenük, diszkriminálom őket. Akkor biztos senki nem gondol arra, hogy én is közéjük tartozom. 

BD: Ezzel azt akarod mondani, hogy a homofóbia mögött látens vagy legalább is rejtegetett homoszexualitás van?

FA: Nem általánosítok, közhiedelem, hogy a homofóbia mögött van homoszexuális vonzalom, de az vagy van, vagy nincs, lehet is és nem is. Reakció-formációnak nevezzük azt, ha kívánok valamit, de nem akarom tudni, akkor undorodok tőle, vagy ha undorodok valamitől, de nem merem érezni, akkor kívánom. Tehát a vonzalom és az undor lehet reakció-formáció, de lehet csak vonzalom és csak undor. Volt egy páciensem még Londonban, a 70-es években, aki mosolyogva és teljesen hihetően azt állította, hogy az számára a legizgalmasabb szex, amit el tud képzelni, amikor a felesége hazajön, és azt mondja, hogy gyere gyorsan basszál meg, a másik pasi ondója még a puncimban van. Kérdeztem Laingtől, a mesteremtől, hogy ez mi, tényleges vonzalom, vagy reakció-formáció. Mert Strindberg például azt írja, hogy egy férfi számára elképzelni, hogy a szeretője puncijában összekeveredik az ondója egy másik férfiéval, ennél nincs undorítóbb. Laing azt mondta hogy csak az isten tudja ő nem, lehetséges, hogy nem meri azt mondani a feleségének, hogy nem akarja, hogy mással szexeljen, mert fél hogy elhagyja, de lehet hogy benne ez egy valódi vágy, lehet hogy csak így tud egy másik férfihoz közel kerülni. Szóval, lehet, hogy tényleg csak az van, amit mond. Kérdeztem, hogy hogy lehet felismerni, hogy mi az igazság egy ilyen esetben. Azt mondta, hogy minél egyszerűbb a dolog, annál stabilabb egy ember lelki egyensúlya, a reakció-formáláshoz rengeteg energia kell, aki azt csinálja, az könnyen elveszti a lelki egyensúlyát, elkeseredik, feldühödik, szorong, fél.

1950 körül, O. Hobart Mowrer református papokkal beszélgetett, akik kivétel nélkül deprimáltak voltak. Rájött, hogy mások előtt csak a jó oldalukat mutatják és titkolják hibáikat, kudarcaikat, bűneiket, szégyenüket. Rávette őket, hogy a következő néhány hónapban titkolják jó-tetteiket, azt amire büszkék, sikereiket és ugyanakkor nyíltan beszéljenek arról amit eddig titkoltak. Amikor a lelkészek visszatértek, boldogan jelentették Mowrer-nek, hogy sokkal jobban érzik magukat mint azelőtt. Mowrer arra következtetett, hogy azt hisszük magunkról, hogy akik mi valóban vagyunk, az az amit titkolunk.

Merész kísérlet, nem?

Kategóriák
Beszélgetések

Fellegajtó – A meztelen terapeuta

A meztelen terapeuta arról szól, hogy a terapeuták sem tudnak semmit.
Sheldon Kopp – A meztelen terapeuta c. könyvének margójára

Tóth László írása

Sheldon Koppról Andrástól hallottam először, majd olvastam az egyetlen magyarul megjelent könyvéhez (Ha Buddhával találkozol az úton, öld meg) írt előszavát. Meleg, szerető hangon ír róla – hogy minden könyvét olvasta és megkönnyezte, amikor meghalt. Ekkor gondolatban tettem egy könyvjelzőt a neve mellé. Nehezen fogok neki angol nyelvű könyvek olvasásának, de reméltem, valami értékeset és különlegeset találok majd – így lett.


A meztelen terapeuta a transzferencia megszűnését segíti. A transzferencia, amikor valaki magát kicsinek, gyengének és tanácstalannak gondolja, de ugyanakkor hiszi azt is, hogy vannak felnőttek, akik tudják, hogy mi van. Tudják, hogyan lehet ebben a veszélyes és bizonytalan világban élni. Lehet ebben a gondolatban valami megnyugtató is, mert bár van aki nem tudja – de mégis (!), van aki tudja. Ez egy elérhető, hozzáférhető tudás. A szorongás, hogy ez a világ veszélyes, kiszámíthatatlan és érzéketlen, csak addig tart, amíg közel nem kerül egy ilyen felnőtthöz, aki – ki tudja miért – de elvállalja a szerepet, hogy ő tudja.

Sajnos senki nem tudja a frankót, hogy mi van, hogy hogyan kell élni. És igen, a világ veszélyes, kiszámíthatatlan és érzéketlen. Amikor a kliens rájön, hogy nemcsak ő nem tudja mi van, hanem senki más sem – az a transzferencia vége. Ő is felnőtt, egyenrangú partnernek tekinti a többi embert.

Az alcíme Több, mint egy tucat jeles pszichoterapeuta kínos pillanatait tartalmazó gyűjtemény. Kopp megkért tizenöt elismert pszichoterapeutát – köztük pl. Albert Ellist -, hogy írjanak erről a témáról. Sok furcsa személyes történet van a prakszisokból, és olyan is, melyen érződik, hogy aki leírja az is tétovázik, hogy egyáltalán megossza-e a közönséggel – hiszen mit fognak szólni, ha ezt elolvassák, meghallják (pl. Albert L. Kovacs Ph.D. története, melyben rendszeresen közelharcot vív egyik női páciensével – nem, nem jelképesen (!) ).

Felszabadító olvasni az esszéket és közben elgondolkodni egy világról, ahol nincs több fehér köpeny, nincs több fekete öltöny piros nyakkendő, nincs több kinyilatkoztató felnőtt, hanem partneri hangon beszélgető és együtt gondolkodó emberek.

A terapeuta meztelensége állhat abból, hogy beismeri hibáit, előtárja kínos pillanatait szégyen nélkül, de állhat abból is, hogy levetkőzi szerepeit és emberként találkozik a hozzá érkezővel, nem pózok, végzettségek, papírok, vagy módszerek mögé rejtőzve.

Milyen remek is lett volna olyan iskolába járni, ahol a tanárok nemcsak hibát hibára halmoznak, hanem erre ránéznek, akár ránézünk együtt – és elmondta mit tanult ebből, mit fog máshogy csinálni ezután. Ezen megéri elflesselni kicsit.

A meztelenség a bűneset előtti időkre utal vissza, egyfajta újszülöttségből adódó tisztaság és frissesség, naivság és tapasztalatlanság. Az az állapot, amikor azt sem tudta az Ember, hogy meztelen, csak az volt, természetesen. A kultúra és annak továbbadása, a nevelés sok mindent ráaggat egy gyerekre. Sok mindent megtanít, hogy el kell rejteni és hogyan kell elrejteni. Egymásra nézve akár hihetünk is ezeknek a ruha-álcáknak, tehetünk úgy, mintha a rejtek-ruha a bőrünk lenne.

Ezek a történetek visszafelé vezetnek. Valahogy arra bátorítanak, hogy vetkőzzünk le nyugodtan. Mutassuk meg magunkat, hiszen mindenkinek vannak igazán zavarba ejtő történetei – még nagynevű terapeutáknak is, akiknek az élete rendben van, tisztában vannak önmagukkal, nem hibáznak és ki tudja még mi mindent gondolunk róluk.

Két gondolat Sheldon Kopptól:

“Többször hibázom most, mint fiatalabb koromban, de mindezt csak azért, mert többet kockáztatok. Többször vétek, de többször cselekszem helyesen is. Ezenkívül amit elbaszok, azok sokkal inkább az elkövetés-, mint a mulasztás bűnei.” (Moreover, my fuck-ups are more likely to be sins of commision than of omission.)

“Semmi nincs ingyen. Mikor bármelyikünk hibázunk, egyszerűen előre fizetünk azért, amit még nem szereztünk meg.”

És egy mondás Nasrudin-tól:

“Élvezd önmagad, vagy próbáld meg – valakit zavarni fogsz közben. Ha nem – valakit zavarni fogsz közben.”

Persze van, aki ezt a meztelen terapeutaságot is szószerint érti – de ez egy másik történet

A könyv letölthető innen.

Tóth László
Kategóriák
Beszélgetések

Fellegajtó – Édes semmittevés

„Csak nyugalomban használhatod összhangban az emberi kapacitásaidat: a gondolkodásodat, az érzelmeidet, a test jelzéseit, a spiritualitásodat. Teljes tudsz lenni, úgy ahogy teremtődtél.”

Németből fordította Kröber Edith és mint mindig, javította a szabadkai nyugdíjas magyartanárnő Sinkovich Terézia – Köszönöm Terikém!

KE: Hasonló helyzetben vagyunk. Mindketten munka nélkül. Sokat dolgoztál életedben, közben egyedül felneveltél négy gyereket. Most gyakran hallom tőled, hogy milyen jó, hogy ura vagy az idődnek, nem kell rohannod sehova. Most van időd kitalálni, mivel szeretnél foglalkozni ezentúl. Én is ezt mondogatom. Ha olyan embernek említem ezt meg, aki teljes gőzzel dolgozik, akkor kicsit úgy néznek rám, mintha lopnám a napot. Én most azt gyakorlom, hogy ne izgasson, mit gondolnak mások erről.  Te ezzel hogy vagy?

MI: Én rájöttem arra, hogy nem vagyok „karrierista“. Ezért nem zavar, hogy nem mutathatok fel sikert. Nálam az a helyzet, hogy szociális munkát végeztem, és az ismerősök nem nagyon értik, miért lettem „egoista“, miért helyezem a saját szükségleteimet mások szükségletei elé. Én azt vallom, csak aki saját magával jól bánik, másokkal is ezt tudja tenni. Ez nem mindig volt így. Időközben átéltem olyan élet és halál közti helyzeteket, pl. szüléskor, amelyek segítettek felismerni, minek van igazán értéke. A semmittevést termékeny időtöltésre használhatom, amelyben magammal foglalkozhatok.  

KE: Azt mondod, nem érdekel a karrier. Mit értesz karrier alatt? És hogyan jöttél rá, hogy számodra ez nem fontos, nem jelent értéket?

MI: A karrier számomra ez: mind előbbre jutni, több erőt befektetni és megfelelő anyagi juttatást és elismerést kapni érte. Régebben csodáltam azokat, akik célratörők voltak és karriert építettek. Ápolónőként viszont szó sem volt arról, hogy jó anyagi helyzetet teremthetek vagy karierre lenne kilátásom. 

KE: Egyszer említetted, hogy amikor felvételi interjún voltál, azt mondták neked, ha neked fontosak az anyagiak, akkor ez számodra nem a megfelelő foglalkozás. Ebből szerintem látható, hogy létezik egy társadalmi elvárás. Aki segítő foglalkozás mellett dönt, annak ne legyen anyagi igénye.

MI: Igen. 

KE: Most a pandémiában tisztán láthatja mindenki, milyen igazságtalan a társadalmi javak elosztása. Akiknek sikerült némi karriert felépíteni, most csücsülhet a meleg irodában vagy home office-ban és legjobb esetben újabb projekteken gondolkodhat. A fizetése meg egy ápolónő fizetésének legalább háromszorosa. Nagyon nagy szükség van ápolókra, nem csak a pandémia idején, mégis alig fordul elő, hogy az  ápolónő sztrájkolnak. 

MI: Mindig kevesen vannak, és ha sztrájkolnak, nincs aki ellássa a betegeket. 

KE: Csapda. 

MI: Igen. 

KE: A másik dolog az édes semmittevés, amelyben vagyunk. Erről mit gondolsz? 

MI: Nekem itt van még három gyerek, itt a ház, jelen kell lennem. Rengeteg dolog van, amit napközben elvégzek. Ez egyfajta alapmozgás. Amióta nem vagyok munkaviszonyban, elindult bennem egy tisztulási folyamat. Nincs hiányérzetem, nem gondolkozok azon, hogy mit kezdjek az életemmel. Egyszer sem unatkoztam az elmúlt három hónapban. Az, hogy nem járok dolgozni, nagyon sokat jelent. Ezt azért tudom értékelni, mert megtapasztaltam, milyen a teljes kimerültség.  Hihetetlenül szabadnak érzem magam. Eleinte a fő gondom az volt, hogy milyen munkát keressek. Minél inkább igyekeztem, annál messzebbre kerültem a kitűzött céloktól. Végül elfogadtam, hogy most éppen nem tudom, mi a célom. A Biblia írja, hogy Isten a hetedik napon pihen. Ezért nekünk is azt parancsolja, hogy osszuk be az időnket. Tudja, hogy erre szükségünk van, testileg és lelkileg. A szabadidőben a gyökereinket erősítjük. Nem a virágzás ideje van most, hanem a gyökerek megerősítésének.  

KE: Az én helyzetem annyiban különbözik, hogy már egy év óta nem járok dolgozni. A munkabeli mivoltom összeomlott, azt meg kellett gyászolnom. Amint ezen túlvoltam, megjelent az új cél. Nem sietek, inkább nagyon hálás vagyok, hogy csak egy év múlva kezdődik majd a pszichoterápia kiképzésem. Az első késztetésem az volt, hogy azonnal elkezdek erre készülni. Közben rájöttem, hogy ezúttal nem kell feszülnöm, olyan mindegy hogy a kiképzést befejezve 58 vagy 59 éves leszek. Nem engedem siettetni magam, mert a munkabeli identitásom, sőt az egész eddigi személyem átalakulása időbe kerül. 

MI: A nyugalom alapja számomra a hit. Úgy érzem, valaki tart és vezet. A szabadságot akkor élvezhetjük, ha hiszünk. Nekem fontos, hogy bízok Istenben, akihez mindig imádkozhatok, aki tart, aki tudja, mire van igazán szükségem és mi illik hozzám. 

KE: Bizakodás nélkül minden nehéz. Amikor elhatároztam, hogy el kell hagynom a munkahelyem az segített, hogy addigra már tudtam hinni és bízni. Így vállalni tudtam azt, hogy kilépek a munkaviszonyomból és lemondok egy jó keresetről. Szóval már akkor növesztettem a bizalom gyökereit. 

Számodra mit jelent az, hogy „gyökeret ereszteni“?

MI: Megengedem magamnak a lassúságot. Lassabban végzem a dolgokat, vagy nem kezdek neki valaminek azonnal. Így azt érzem, hogy a lelkem megpihen. A mélyből előjönnek olyan dolgot, amelyek azelőtt nem tudtak felszínre kerülni. Olyan dolgok is, amelyekkel foglalkozni nem lett volna erőm. Bőghetek anélkül, hogy gyorsan össze kellene megint szednem magam. Van időm ezt-azt meggyászolni, de ez nem sújt le, inkább könnyebbít rajtam. Olyan emberek jutnak eszembe, akikre régóta nem gondoltam. Most rájuk merek írni, mert tudom, ha válaszolnak, van időm és erőm velük foglalkozni. Nemrég megírtam egy barátnőmnek, akit ritkán látok, hogy ő is hozzátartozik az életem kincsgyűjteményéhez.

Most jövök rá, ki vagyok, milyen helyzetekben vagyok leginkább ÉN. Ebből fog fejlődni az új pályafutásom.  

KE: Most kezded érezni, mikor vagy teljes, mikor nincs benned harc? 

MI: Mintha magamhoz tértem volna. Nem vagyok olyan mint régebben, mint ahogy mások elvárnák. Nem játszok többet szerepet. Utoljára csecsemőként vagy kisgyerekként éreztem ezt a teljességet. 

KE: A gondolataim visszatérnek a gyökerekhez. Ülök a díványon, sokszor órákon át, fent kötök, lent gyökeret eresztek. Semmire sincs szükségem. Nem nézek filmet, nem olvasok, nem hallgatok semmit. Semmi és senki nem hiányzik. Csak vagyok. Csönd van bennem. 

Régebben voltam olyan kapcsolatokban, amelyekben az emberiesség másodlagos szerepet játszott. Például szükségem volt valakire, akivel elmehetek vacsorázni, mert nem akartam egyedül elmenni. A munkahelyen meg főleg használtuk egymást. 

MI: A munkahelyen csak a szakértelem számított a feladatok elvégzésekor. Nem számít az ember, csak a tevékenysége. Cserélhető vagy akár egy alkatrész.

KE: Alkatrésztként bánunk egymással, pedig ez nem emberséges. Embert alkatrészként kezelni perverzió. Kevés olyan munkakör létezik, ahol teljes emberi mivoltod szerint dolgozhatsz. Marx ezt elidegenülésnek nevezte.   

MI: Gyakran abba az elvárásba ütközök, hogy a munkahelyekben ne válogassak. Az én föltételem pedig az, hogy kiteljesedhessek a munkahelyemen. Körülöttem vannak, akik ezért túl igényesnek tartanak. Talán még 15 munkaév vár rám, nincs arra energiám, hogy megalkudjak és azzal töltsem az időmet, ami nem a sajátom. Nem vagyok akaratos, de el sem tudom képzelni, hogy valami irodai munkát végezzek. Megbolondulnék! 

KE: Egy ideje időpont iszonyom van. Ha valaki elvárja, hogy időre teljesítsek, ellenállást érzek. Azért választottam a pszichoterápiát mint jövendöbeli foglalkozást, mert akkor azt csinálhatom, amit most is a legjobban élvezek. Kapcsolatban vagyok egy másik emberrel anélkül, hogy bírálnám vagy valami elvárásom lenne vele szemben. Csak ott lenni, nyitottá válni arra, ami köztünk megmutatkozik. Nem akarok okoskodni és nem várok okos gondolatokat. Csak ott lenni és figyelni. Az órákra nem akarok készülni, és utána sem akarok vele foglalkozni. A tevékenység lényege legyen az, hogy figyelhessek, amíg tart a találkozás. Amikor figyelem a másikat, gyakran bekövetkezik a  flow élmény. Irtózok azoktól a helyzetektől, ahol úgy érzem, teljesítenem kell, okosakat kell mondanom. Nagyon  hálás vagyok, hogy ezt most nem kell csinálnom. Ezt ajándéknak tekintem.

MI: A mi óráink most lassabban járnak. Milyen érzés számodra együtt lenni olyan emberekkel, akik állandóan stresszhelyzetben élnek? 

KE: Erről újra a karrier jut eszembe. Azok, akik a karriert választják, felgyorsulnak és sokmindent feláldoznak, legalább is én ezt így éltem meg. Szerintem gyakran a hiúság vagy a dicsőség késztet a karrierre. Ezekkel az emberekkel együtt érzek. Szenvedek velük, habár ők lehet hogy nem is szenvednek. De végül ki vagyok én, hogy azt mondjam nekik: „lassulj, ne hajszold a karriert!“ Nem vagyok illetékes, sem felelős a döntéseikért. Ha panaszkodnak és úgy tesznek, mintha nem lenne választásuk, akkor viszont megmondhatom, hogy szerintem ez nem igaz. De amióta megengedem magamnak a lassúságot, sokkal könnyebb a másikat elfogadni és hagyni. Esetleg egyszer észreveszi, hogy fejjel rohan a falnak. 

MI: Éppen azon gondolkodtam, mi a bölcsesség titka? Szerintem az jut el a bölcsességig, aki nyugalomban él. A karrier nem érdekel, a bölcsesség igen. Nyugodt állapotban alaposan végig lehet gondolni a dolgokat, jobban látjuk azt, ami a felszín alatt rejtőzik.

KE: Csak nyugalomban használhatod összhangban az emberi kapacitásaidat: a gondolkodásodat, az érzelmeidet, a test jelzéseit, a spiritualitásodat. Teljes tudsz lenni, úgy ahogy teremtődtél. Az irányunk tehát megvan. Most bizakodva ülhetünk a díványon és növeszthetjük a gyökereinket.

Dr. Kröber Edith
Kategóriák
Beszélgetések

Fellegajtó: Masszírozás a jobb agyféltekének

Ebben a rovatunkban minden héten olvashatsz valami olyan exkluzív tartalmat, amit máshová nem töltünk fel. Ezen a héten Krámli Andris és Ács Dani beszélgettek.


KA: Beszélgessünk kicsit A tudatállapotok szivárványa II. fejezetéről.

ÁD: Rendben. Miért a II. fejezetet választottad?

KA: Mert az elsőről már beszéltünk, és jó, hogy ha logikusak vagyunk, és követünk egy struktúrát, és van kerete, van eleje, van vége. És a II. fejezet meg pont nem erről szól, hogy legyen eleje és vége a dolgoknak. A II. fejezetben A tudatállapotok szivárványában András a jobb agyféltekénket hívja meg, amikor beszél, mindig ahhoz próbál szólni. Ez egy izgalmas állapot számomra, a jobb agyféltekém aktiválása, azért szeretem, mert tényleg át is élem. Például az emlékeim, az élményeim elkezdenek élővé válni, elindul bennem egy gondolkodás az életemről. Nem csak egy masszát látok, hanem valahogy ott vagyok egyszerre a múltamban, mégis a jelenben érzem magam. Szerintem ez azért van, mert András úgy beszél, hogy az a saját élményéből jön. Két kattintással lehet az internetet történeteket találni, de amiket ő mesél, azokhoz mindig azt érzem, köze van. Nem csak valamit betanult, hanem az a saját élményein keresztül is meg van szűrve, átszitálja rajtuk, és ettől lesz igazán izgalmas. A könyvben is említi, hogy ez egy szövés, ahogyan ő beszél; érezni, hogy valahova tart, látni a mintákat, ahogy ott szövi őket, és az én élményem, az, hogy amikor a végére ér, akkor egy egészet látok, és valami megszületik bennem. És nem az ő története, hanem a sajátom szövődik át. 

ÁD: Jó, hogy behoztad, nagyon tetszett, mikor ezt a fejezetet olvastam, nem emlékeztem erre, és szerintem más könyveiben nem is beszél erről így konkrétan András, a logikus gondolkodás és a jobb agyféltekés asszociáció közti különbségről, meg hogy miért nem lineárisan építi fel az előadását, és miért nem definiál dolgokat. Az egyik hallgató ugye kéri tőle, hogy miután már annyit beszélt a tudat és a hipnózis szavakról, legyen szíves definiálni őket. És András visszautasítja ezt, azt mondja, nem szeretne definiálni, mert akkor azt hinnék, az úgy igaz, ahogy ő mondja. Az el is venné a lehetőséget arról, hogy önmagunk számára alkossunk egy benyomást, vagy egy véleményt. András azt mondja, ő inkább úgy gondolkodik erről, hogy beszél sokat, még többet majd a tudatról, meg a hipnózisról, nem mondja meg, hogy ezek mik, de elmond egy csomó történetet. Olyan történeteket, amiket te is mondtál, amik személyesek, amik meg tudnak érinteni minket a saját személyes történeteinken keresztül is, és akkor lesz majd a végén valamiféle képe mindenkinek arról, mi is a tudat, és a hipnózis. Ezt jelenti a jobb agyféltekének való beszéd. Nekem ez teljesen új gondolat volt – bár átéltem már az élményt, de sosem öntöttem szavakba.

KA: Most eszembe jutott egy darab, amit nemrég láttam, csak nem jut eszembe a címe… Meg hogy hol láttam…

ÁD: Akkor ez nagyon jobb agyféltekés volt…

KA: Viszont az volt a végén, hogy elkezdett a főszereplő mesélni. Addig voltak események, elég kuszán történt mindenféle, egymás után. És a főszereplő a végén elkezdett mesélni, és egy történetbe szőtte az egészet, igazából egy mesébe szőtte. És akkor állt össze az egész, amikor ezt verbalizálta. Ugyanakkor meg egy mese volt, nem a realitáshoz volt köze. Érdekes hatása volt. Illetve még azon gondolkoztam, hogy szerintem a legmeghatározóbb dolgok akkor történnek velünk, amikor még nem tudunk beszélni. Amikor zsigerileg hat ránk valami, amikor nem találjuk a szavakat, akkor lehet, hogy pont egy olyan időszaknak az élményei jönnek fel, amikor még nem tudtunk beszélni. De hogy hogy lehet ebből kikeveredni, hogy lehet ebből kijönni – és egy egy paradoxon, de mégis úgy, hogy szavakba öntöd és mesélsz. És nem feltétlen azt, ami tényszerűen történt, hanem elmeséled úgy, ahogy megélted. Nálam akkor szokott megszületni az egység. Akár egy színházi, akár egy film élményben, a művészetekben. Amikor ezt érzem, hogy valami egység megszületik, de nem a tények, a magyarázatok, az elméletek összefüggésében.

ÁD: Érdekes, hogy ezt mondod, mert az Open Dialogue, amit én tanulok Angliában, ez a finn családterápiás, vagy hálózatterápiás szemlélet egyik fő lényege, hogy az úgynevezett pszichotikus élmények azok olyan élmények, amiket a krízisben lévő nem tud szavakkal kifejezni, vagy nagyon furcsa, őrültségnek tűnik, amilyen szavakat használ. És ez a ’kezelés’ folyamata, hogy összehívják a családot, a krízisben lévő ember számára fontos személyeket, és próbálnak szavakat találni, egy új nyelvet, hogy ki tudják fejezni azokat az élményeket, amiket nem tudnak szavakkal kifejezni. És amikor már el tudják mondani, amikor már ki tudják fejezni az élményeiket, ezek alatt a network-meetingek alatt, akkor már utána nem fognak elszakadni a valóságtól, vagy nem lesznek úgynevezett pszichotikus élményeik. Úgyhogy ez nagyon érdekes. Még egy gondolat eszembe jutott, az elejéről, hogy említetted a kereteket. András a II. fejezetben írja, hogy elege van a lineáris beszélgetésekből, de szerintem a kereteket ő is tartja. A mi mostani beszélgetésünk sem lineáris, ami a Nekem a Feldmár c. online könyvműhelyünkben is szerepelni fog, de valahol lesz egy eleje, közepe és vége. Szerintem Andrásnak, ha 1992-ben a Debreceni Egyetemen reggel 9-kor kezdődött az előadása, akkor 9:00-kor elkezdte. És ha 12:00-ig volt az első blokk, akkor biztos befejezte délben. Tehát a keretek szerintem mindig fontosak, de hogy azon belül lineárisak vagyunk, vagy pedig szövünk, szerintem az nagyon érdekes, ott lehet az ember spontán, szabad, csinálhatja úgy, ahogy neki jól esik.

———————————————————————

Ha kedvet kaptál a A tudatállapotok szivárványában való további elmélyüléshez, gyere el Andris és Dani online könyvműhelyére! Bővebb információt itt találsz: https://www.facebook.com/events/601524237460384

Kategóriák
Beszélgetések

Fellegajtó: Engem nem lehet megjavítani

2020. szeptember 22-i hírlevelünk exkluzív tartalma

Ebben a rovatunkban minden héten olvashatsz valami olyan exkluzív tartalmat, amit máshová nem töltünk fel. Ezen a héten Krámli Andris és Ács Dani beszélgettek.


Engem nem lehet megjavítani

Ízelítő a Nekem a Feldmár… c. online könyvműhelyből

Részlet Krámli András és Ács Dániel beszélgetéséből, 2020. szeptember

ÁD: A tudatállapotok szivárványa legelején, az első előadásában úgy mutatkozik be András, hogy ő egy szkeptikus ember. Miért ezzel kezdi a bemutatkozását, miért ilyen fontos ez? Szerintem azért, mert ennek valahogy köze van a valósággal való kapcsolathoz, illetve a másik emberrel való kapcsolathoz is. Mindig biztos lehetek benne, hogy van egy élményem, de azt sosem tudhatom biztosan, hogy az élményem mit jelent, mi az értelme, vagy a magyarázata. Ha végiggondolod, ez nagyon messzire vezet. Számomra a legfontosabb benne az, hogy ne gondolkozzak dogmatikusan.

KA: Ez egy nagyon erős kérdés, rögtön itt a könyv elején, hogy hogyan lehet szétválasztani az élményeimet az emlékeimtől, a hiedelmeimtől. Nekem ezen sokat kellett gondolkoznom, hogy megértsem ezeket a distinkciókat, hogy mi az egyáltalán, hogy élmény. Amikor először olvastam Andrást, akkor fogalmam se volt, hogy valódi különbségek vannak az irónia, a szkepticizmus, vagy a cinizmus között is. Fogalmi szinten persze meg tudtam őket különböztetni, de élmény nem volt melléjük párosítva. „Bízom benne, hogy általában jók az emberek.” – írja András. Egészen pontosan emlékszem, hogy én mélyen nagyon nem bíztam abban, hogy jók az emberek. És amíg ebben nem történt bennem változás, addig általában cinikus voltam. Szerinted hogy lehet kezdeni ezzel valamit, ha odamegyek hozzád, és azt mondom, szerintem az emberek nem jók?

ÁD: Szerintem éppen a szkepticizmus segítségével lehetne erre mondani valamit; azt mondanám, hogy biztos vagy benne? És azt kéne mondanod, hogy nem, mert mondjuk ismersz 1000 embert, és a világon van 8 milliárd. Gyorsan kiderülne, hogy általánosítasz, hogy néhányból következtetsz az egészre. Lehet, hogy a cinizmusban benne van, hogy általános állításokkal helyettesítek egyedi élményeket. Elgondolkoztam azon, hogy bele lehet-e bolondulni, ha valaki semmilyen jelentést nem hisz el, ha valaki mindig kételkedik. Úgy gondolom, hogy talán épp az ellenkezője igaz. Az van legkevésbé elszakadva a valóságtól, aki állandóan kételkedik. Legalábbis abban, hogy mi a dolgok magyarázata. Valaki mesél nekem egy történetet arról, hogy „ennek így kellett lennie”, vagy „biztos, hogy ez azért történt velem, hogy tanuljak belőle valamit”, vagy „azért születtem le a Földre, hogy”, stb. Mintha biztos lenne benne, hogy ez van. Bizarr érzés, amikor valaki ül velem szemben, és biztos az ilyen dolgokban. Tehát pillanatnyilag valamelyikünk őrült, nem lehetünk mindketten egyszerre kapcsolatban a valósággal.

KA: Talán itt jön képbe a hipnózis is, az első fejezet másik fontos fogalma. Érdemes lehet elgondolkodni azon, hogy amit biztosan állítunk, az esetleg olyasvalami-e, amit valaki mondott nekünk, és az olyan erősen hatott, hogy aztán azt magunkba építettük. Lehet, hogy azért mondja aztán neked Dani, kijelentés formájában. 

ÁD: Lehet, hogy így is lehet ezt értelmezni, hogy ez egy projektív identifikáció; ő megmutatja nekem, hogy őt hogy hipnotizálták. Mert tulajdonképpen ő is hipnotizálni akar engem, azt akarja, hogy én ezt csak fogadjam el, hogy így van, hogy ez nem is lehet vita tárgya.

KA: Maradva a könyvnél, András írja, hogy az anyja nem hipnotizálta őt elég jól, amikor azt mondta neki, hogy „nem vagy normális”, meg hasonlók. Akit jól hipnotizálnak, vele ilyen szempontból nincs gond: lehet, hogy az egész életét úgy éli le, hogy nem kezdi el ezt megkérdőjelezni. Nekem erről az az élményem jutott eszembe, amikor azt mondták a szüleim, hogy én milyen jó és csendes gyerek vagyok. Ha dicsérni akartak, ilyeneket mondtak nekem. Ma is észreveszem magamon, hogy bele tudok ebbe az állapotba kerülni, és egyre feszélyezettebben, egyre rosszabbul érzem magam egy idő után. És aztán valamilyen formában vagy robbanok, vagy kifejezem magam. Vagy például most erről beszélek.

ÁD: Ez nagyon durva, hogy ilyen erős üzenete van egy mondatnak. Nincs oda írva zárójelbe mellé, de úgy fogadjuk be, hogy jónak és csendesnek kell lenned, mindig, tedd meg ezt értem. Sokkal jobb lenne, ha ez ki is lenne mondva, talán könnyebb lenne azt mondani erre, hogy a francokat, nem akarom. Az is kapcsolódik a hipnózishoz, amit a William Blakeről ír András, szintén az első fejezetben. Hogy Blake angyalokat látott, amíg egyszer csak a szülei ledorongolták, és azt mondták neki, hogy angyalok nincsenek, és ha bárkinek arról beszél, hogy látja őket, akkor őrültnek fogják őt gondolni. Blaket ezzel megijesztették, és onnantól nem látott angyalokat, még akkor se, ha voltak körülötte. És András mondja a hallgatóknak, hogy lehet, hogy most is, ott a teremben tömegesen vannak jelen az angyalok. És kérdezi a hallgatókat, mit éreznének, ha azt mondaná, hogy itt is van egy angyal, meg ott is, és összesen huszonötöt számolt meg belőlük. Vajon azt gondolnátok magatokban, hogy ez az ember megőrült, hogy hallucinál? Elgondolkoztam, hogy lehet hogy én is azért nem látok angyalokat, mert félek, hogy akkor kinek mondanám el? Kinek merném ma a világon elmondani, hogy angyalokat látok, és nem ijedne meg tőlem, vagy bánna velem rosszul valamilyen módon? Szerintem ez tényleg nagyon érdekes. Persze, szkeptikusnak kéne lennem azzal, hogy mit jelent, hogy angyalokat látok, de úgy tűnik, hogy még idáig se tudok elmenni, annyira óvom magam attól, nehogy bajba kerüljek. Ha megkérdezném, hogy látsz-e angyalokat, nem valószínű, hogy elmondanád, hogy ha így lenne.

KA: Hát nem, mert most éppen felvételt csinálunk… De amúgy itt van.

ÁD: Egy?

KA: Nem, mindig ketten vannak. : – )

ÁD: Ide tartozik Andrásnak kulcsmondata is az első fejezetben. „Engem nem lehet megjavítani. Olyan nincs! Senki sem tudja, milyen egy jó Feldmár András. És hogyha bajban lennék, lehet, hogy nekem is csak egy olyan emberre lenne szükségem, aki szeretne.” Számomra forradalmi volt ez a gondolat, hogy, ha rosszul érzed magad, ha valami nehézséged van az életben, ha szenvedsz, akkor nagyon rossz metafora, hogy mintha az ember egy gép lenne, amiben baj lehet, ami elromolhat, beteg lehet. Jobb metafora a növény és környezete, ahol egyértelmű, hogy a körülményeken, a környezeten kell változtatni, hogy a növény jobban érezze magát. Hacsak nem fizikai sérülés ér, amit rendbe kell tennie egy orvosnak, akkor a személy és a kapcsolatai/környezete között van a baj. Nem benne, hanem közte és mások között van a baj. A mentális betegség, az elmebetegség is egy rossz metafora. Van rá egy szó, de ez nem jelenti azt, hogy létezik. Az ember-gép, a betegség-egészség rossz metafora, amikor az embernek problémái vannak élettel. Mit gondolsz erről, neked mennyire volt ütős, mikor először hallottad ezt Andrástól?

KA: Ez engem nagyon megütött, amikor például a családi relációkról, anyáról, apáról, gyerekről tabumentesen beszélt. Én nem is akartam elfogadni először, a bánásmód jelentőségét, szerintem ez nehéz téma. Különösen annak fényében, hogy komplex családi történetekbe vagyunk legtöbben ágyazva, fizikai betegségekkel, vagy olyan viselkedésekkel, amelyeket patologizálni lehet, például az alkoholfogyasztási problémát, vagy egyéb pszichiátriai diagnózisokat. Ezek nagyon élesen ott vannak a családi történetekben, és az ezekről való gondolkozást mélyen meghatározza, hogy a közvetlen környezeted – főleg a szüleid – erről hogy gondolkodnak. Úgyhogy ez egy baromi veszélyes téma. Azt látom a saját, de más családokban is, hogy amikor nagyon erős címkézés van, vagy sarkos vélemény, akkor egy nagyon komoly hallgatás is van, valamivel nem akarnak sokszor szembenézni. Valami nincs “kibeszélve”. De legalábbis az egész viselkedése, hozzáállása a családnak ilyenkor meglehetősen merev. Nyilván nem az a cél, hogy nekik menjek, vagy őket bántsam, de az, hogy helyre rakjam magamban, hogy hogy is van a betegek, őrültek, diagnosztizáltak világa, meg a miénk, egészségeseké, normálisoké, az nagyon fontos. Ehhez szerintem szükséges egy cinkos, egy társ, egy jó környezet, ahol ez a gondolkozás, beszélgetés megszülethet. Még akkor is fontos, ha a közvetlen családod nem akar tudni róla. Vagy talán akkor igazán.

———————————————————————

Ha kedvet kaptál a A tudatállapotok szivárványában való további elmélyüléshez, gyere el Andris és Dani online könyvműhelyére! Bővebb információt itt találsz: https://www.facebook.com/events/601524237460384

Kategóriák
Beszélgetések

Fellegajtó: MűvHáz

2020. augusztus 5-i hírlevelünk exkluzív tartalma

Ebben a rovatunkban minden héten olvashatsz valami olyan exkluzív tartalmat, amit máshová nem töltünk fel. Ezen a héten Feldmár András és Büky Dorka beszélget a közösségi tanulócsoportokról


Sajnálatos módon elhittük, hogy a legtöbbet úgy tanulunk, ha tanítanak bennünket. Pedig a valóság az, hogy a legtöbbet úgy tanulunk, ha motiváltak vagyunk, és biztosítottak a tanuláshoz szükséges körülmények. A tanítás pedig pont ilyen helyzet:
a motiváció és a lehetőség is adott.

Spencer Kagan

BD: Elindítottam ezt a MűvHáz projektet a Reziliencia és az Asszertivitás tanulócsoporttal. Szerintem valami olyasmit kreáltam, ami semmilyen rendszerben nem értelmezhető. Persze lehetnék elégedett is, hogy na, megint a kék óceánban úszhatok, de tudom, hogy rengeteg kérdést vet fel a dolog és jó lenne, ha az alapokról is beszélnénk kicsit, hogy az érdeklődők képbe kerüljenek.

FA: Na, hát mit akarsz tulajdonképpen?

BD: Közösségi tanulócsoportokat akarok indítani az interneten. Olyan témákban, amik szerintem létfontosságúak. Reziliencia, asszertivitás, kapcsolatok, szerepek. Ezek nagyon személyes dolgok, tudom. De nem mindenki akar terápiában tölteni éveket. Mindenféle egyéb utakon keressük azokat az információ forrásokat, ahol a különféle kérdéseinkre válaszokat kapunk. Csakhogy ezekre a kérdésekre nincsenek tuti válaszok, senki nem lehet olyan okos, hogy az én kérdéseimre az én válaszaimat megadja nekem, helyettem. Gondolkodva, elmélkedve, ismereteket összebogarászva juthatok el, nem a célig, de különféle használható válaszokig. Nem egyedül, hanem a csoportommal. Egy közösségi tanulócsoporttal. Az első már meg is volt, a reziliencia volt a téma.

Én kommunikációval foglalkozom, az emberi kapcsolatok mikéntjével, minőségével. Ez, amit most kitaláltam, elsősorban egy kommunikációs platform, tehát nem pszichológia, nem pedagógia, nem filozófia, nem elmélet és nem gyakorlat, hanem mindenből egy kicsi; közös csatangolás egy igen gazdag és dús rengetegben, ahol azért itt-ott ki vannak téve turistajelek.  Két hetes túra tele meglepetésekkel, élményekkel, érdekességekkel. Na ez egy közösségi tanulócsoport. Szerintem. Mit szólsz?

FA: Jacques Rancière, filozófus, esztéta 1987-ben publikálta A tudatlan mester: Öt lecke az intellektuális emancipációról című könyvét, amelyben arról beszélt, hogy hogyan lehetünk valójában egyenlőek. Hogy hogyan jöhetnénk rá mindannyian arra, hogy egyenlőek vagyunk. Érdekes a könyv, mert nem oktat, nem magyaráz, csak elmond egy történetet, egy 18. századi francia tanárról, aki Belgiumban tanított anélkül, hogy tudott volna flamandul. Ez a francia tanár adott egy kétnyelvű francia-flamand könyvet a diákoknak, ami nagyon érdekelte őket. Mivel ő csak franciául beszélt, ezért a könyvvel kapcsolatos kérdésekre csak franciául tudott válaszolni nekik. A gyerekek együtt, izgatottan próbálták megérteni, hogy mi van, és amikor rájöttek valamire, próbálták a tanárnak franciául elmondani, amire ő lelkesen reagált, franciául. Egy év múlva a gyerekek remekül beszéltek franciául. 

BD: És gondolom, már ő is egész jó volt flamandul. 

FA: Ranciere azért mutatja be ennek a tanárnak a történetét, mert jól demonstrálja, hogy mennyire nem a tudáson, az ismeret átadásán múlik a tanulás. Ő arra jött rá, hogy amikor a tanár megtanítja azt, ami a könyvben van, annak az a mély üzenete, hogy a gyerekek túl buták, ahhoz, hogy ezt nélküle megértsék. Ranciere viszont azt mondja, hogy mindenki intelligens, és a lényeg nem a tudás, hanem az emancipáció, hogy megtaláljuk az együttlétnek azt a formáját, amiben mindenki tanul.

BD: Azért itt álljunk meg egy pillanatra. Mert szerintem fontos a tananyag. Ranciere tudatlan mestere egy valamit azért tudott, tudta, hogy franciául kell a gyerekeknek megtanulniuk. Ja, és hát tudott franciául. Tehát nem parttalan ez a dolog, van egy témánk, van egy tematikánk, van egy mind map, egy elmetérkép, amit mi összeállítunk a résztvevők számára, és ez a keret, ez a környezet. Azért neveztem el a módszert MűvHáznak, mert tulajdonképpen egy zárt tér, amit megteremtünk. A ház jobb metafora, mint az erdő, mert itt minden helyiségnek funkciója van, a résztvevő tudja, hogy melyik ajtón miért megy be, ott mit keres. De nem egy bemagolandó anyagot talál, hanem beszélgetéseket, gyakorlatokat, verseket, zenét és az általad öszerakott nyitott mondatokat, amik elgondolkodtatják. 

FA: A csoportnak ez a fontos. A Reziliencia tanulócsoportban alig voltunk láthatóak, alapvető hipotézisünk volt, hogy mindenki intelligens, nem szorul segítségre. Szerintem ezt jól csináltuk. Tragédia az, hogy már kicsi gyerekkorban megkapják az emberek a címkéket, hogy okosak vagy buták, vagy lusták. Pedig mi van? Hát az, hogy van, aki oda tud figyelni, mert érdekli az, amit a tanár előad, a másik meg másra figyel, mert otthon valami baj van, meghalt a nagymama, vagy az alkoholista apa verekszik, vagy mit tudom én. De, ha egy gyerek másra figyel, azonnal megpecsételik, hogy nem okos. Nem azt keresik, hogy mire figyel. 

BD: Én felnőttekkel dolgozom, és ezeknek a tanulócsoportoknak nem feladata, hogy kiderítse, hogy ki miért annyira vesz részt, amennyire.  Itt nagy tisztelettel fogadjuk a résztvevőket, abban a mély meggyőződésben, hogy mindenki pont annyit tesz bele a közös munkába, amennyi neki jól esik, én nem várok el egy hajszállal nagyobb aktivitást sem senkitől. Az első csoport után az a benyomásom, -amit korábban már tanárként és a börtön Mesekörben is megtapasztaltam-, hogy a csapat egyharmada igen aktív, egyharmada teljesen passzív és egyharmada valahol középen van. De mivel itt nincsen értékelés, ez aztán tényleg mindenki magánügye. Sokunknak nehéz versengés helyett kooperálni, pont azért, amit mondasz, hogy az iskola már nagyon korán versengésre tanít bennünket. De szerintem intelligens megoldás a passzivitás is, meg az aktivitás is, fő, hogy autentikus legyen, ne szerep, ne erőlködés. 

FA: Az intelligencia valahonnan a közösből jön. Egy alma nem lehet intelligensebb, de butább sem, mint az almafa, amin termett. Ahogy az almafa almázik, a világegyetem emberekezik. A világegyetem intelligens, olyan, amilyen, mi almák, mi emberek, be tudunk hangolódni. Ha relaxálunk, ha nyugodtan azok tudunk lenni, akik vagyunk, akkor ez megy magától. Akit megijesztettek, az nem tud relaxálni, minél jobban meg volt ijesztve, annál butább, minél relaxáltabb, annál okosabb, mert annál könnyebben áramlik rajta át a világ intelligenciája. A szorongás butít, ezt nem egyszer én is megéltem, ilyenkor elfelejtek mindent, nem értek semmit. 

BD: Jó, hogy ezt mondod, mert erről eszembe jut még egy fontos dolog. Hogy egy ilyen közösségi tanulócsoportban senkinek nem kell szégyellnie magát semmiért. Mivel nincs verseny és nincs értékelés, a motiváció a közös élmény, a beszélgetés. Tehát a jutalom tényleg a részvételben van. És, persze moderátorként nagyon vigyázok arra, hogy ne szüremkedjen be a MűvHáz falai közé az arrogancia, az igyigység, a gyűlölködés, a kritika. Talán egy ilyen kéthetes csoport arra is jó, hogy gyakoroljuk együtt az erőszakmentes kommunikációt, a jó beszélgetést. 

FA: Lingis ír arról, hogy a belépés egy beszlélgetésbe úgy kezdődik, hogy az ember a fegyvereit és páncéljait leteszi és az ajtón kívül hagyja. Az együttlétünk tehát nem arról szól,  hogy meggyőzzelek vagy legyőzzelek, vagy védekezzek. Az igazi beszélgetésbe úgy ugrok bele, hogy nem rettegek attól, ha meg kell változtatnom a véleményemet. Nyitott vagyok tehát, exponálom magamat a másik előtt, és kész vagyok arra, hogy meglepődjek. Minden rizikót elvállalok, együtt vállaljuk el, két lelkes igen szükségeltetik. Nem lehet úgy jól beszélgetni, hogy az egyik fentről kommunikál lefelé. Ez nehéz, mert gyakran nagy a zavaró zaj. Franciául azt mondják a telefonbeszélgetést zavaró hangokra, hogy parazita van a vonalban. Paraziták zavarják, nehezítik a kommunikációt. Hogy ez mi? Hát valakinek az eldugott érdekei, akarata, amit nyom, amivel kiszívja az energiát, ami miatt nem tudjuk megérteni egymást. Beszélgetésbe kezdeni tehát azt jelenti, hogy elhatározzuk, hogy nem leszünk paraziták és nem engedjük, hogy paraziták zavarjanak minket. Elköteleződünk, hogy tágas lesz a beszélgetés, hogy a másik is és én is létezhessünk és respektáklhassuk egymást. Csak olyan csoportban lehet tanulni, ahol mindezeket szem előtt tartjuk. 

Kategóriák
Beszélgetések

Fellegajtó: 12 olvasmány – A kérdés az érdekes, nem a válasz

2020. július 27-i hírlevelünk exkluzív tartalma

Ebben a rovatunkban minden héten olvashatsz valami olyan exkluzív tartalmat, amit máshová nem töltünk fel. Ezen a héten Feldmár András és Krámli Andris beszélget.


Az olvasmány letölthető:
http://acta.bibl.u-szeged.hu/9425/1/esz_002_003_073-098.pdf

Kierkegaard: A halálos betegség


KA: Azt mondják Kierkegaardról, hogy egy lázadó, soha meg nem nyugvó, folyton kereső ember volt. Eszembe is jutott egy magyar pszichológus, aki nemrég hunyt el, Vekerdy Tamás Tanár Úr. Ő is lázadó, nyughatatlan természetű volt, saját bevallása szerint. Na, de hogy lehet így élni? Hogy nem lesz ezzel együtt az ember minden rezdülése, a teste is nyughatatlan? Hogy lehet mégis egészségesnek maradni? Mert ezek veszélyes állapotoknak tűnnek, amikor állandó bizonytalanságban, kierkegaardi terminussal állandó kétségbeesésben él valaki. Mi erről a véleményed?

FA: Főleg az, hogy ami veszélyes, az szerintem izgalmas. Ami nem izgalmas, az nem veszélyes. Én jobban félek az unalomtól, mint a félelemtől, a kellemetlenségtől vagy a kétségbeeséstől. Amikor az ember kétségbeesik, akkor nem unatkozik. És a kétségbeesés pillanatnyi. Nekem az a tapasztalatom, hogy aki nem esik kétségbe, az nem tud eksztázist sem elérni.   Ha csak mosogatok és pucolom a cipőmet, ha nem  megyek le a kétségbeesésbe, akkor nem tudok felmenni az eksztázisba sem. Csak egy helyen megyek és akkor unalmas. Szerintem amikor a Kierkegaard kétségbeesett, és beszélt a reményről, hogy kétféle remény van – a reménytelen remény és a reményteli remény – azzal a nővel kapcsolatos, akibe beleszeretett és élete végéig reménytelenül szerette. Pedig az elején a nő készen állt arra, hogy hozzá menjen feleségül. De akkor ő elmenekült. Mire visszajött, hogy most már készen áll a házasságra, addigra a nő már hozzáment egy másik emberhez. És attól fogva reménytelen volt a remény, de ő reménykedett reménytelenül. Ez egy kétségbeesés, de mégis úgy tűnik, neki ez jobb volt. Egy unalmas házasságnál számára jobb volt egy reménytelen remény. Attól szenvedett, hogy az a nő, aki neki kellett volna, az másé. Ez egy ilyen perverz dolog. A másik része, amiről a Vekerdy beszél – én nagyon szerettem a Vekerdyt, jól megvoltunk egymással, bár általában csak színpadon találkoztunk, de megértettük egymást – mert ő is tudta, hogy nincs végleges válasz semmire. Hogy mindig csak a kérdés az érdekes, nem a válasz. És a kérdéseket élni kell. Nem megfelelni, és aztán úgy élni, ahogy azelőtt. Hanem a Vekerdy is tudta, a Kierkegaard is, én is: hogy minden beszélgetés, ha valódi, az veszélyes! A végén már lehet, nem vagyok ugyanaz, aki voltam. Tehát mindig az ismeretlenbe megyünk bele. Minden helyzet, aminek odaadom magam, az transzformálhat engem. Olyan módon, amit el sem tudok képzelni. Tehát ez a kétségbeesés. Hogy nem lehet tudni semmit, csak egy pillanatra. Azt tudom, hogy most mi van. És ez nem egy destruktív szkepticizmus és abszolút nem cinizmus. Ebben nincsen reménytelenség. Ebben egy óriási kíváncsiság van. És a kíváncsiság fontosabb, mint a tudás. Mert minél inkább arra törekedem, hogy tudjak mindent, annál kevésbé vagyok kíváncsi. A kíváncsiság tulajdonképpen egy gyengeség azoknak, akik tudni akarnak. Én nekem minden dogma egy paralízis. Mondjuk nekem van egy dogmám, maximum öt percig. És akkor meginog benne a hitem, ha mégsem úgy van. De annak örülök, ha mégsem úgy van. Amikor beszélgetek valakivel, akkor nem attól félek, hogy valamit nem jól gondoltam, hanem abban reménykedem, hogy rájövök: valamit eddig nem jól gondoltam.      

KA: Egy konstruktívnak nevezett kétségbeesésben akkor alapvetően jól érzed magad, de ugyanúgy lehetnek negatív érzések is, vagy akár szenvedhetsz is benne, még fájhat is valamid?

FA: Mi az hogy! Tulajdonképpen a fájdalom az egy életjel. Amikor valakiről azt hiszed, hogy meghalt, ott fekszik, nem tudod, hogy alszik-e vagy egy hulla, akkor keresed az életjelet. Ha elkezdene sírni, akkor az egy életjel. Hála Istennek, hogy sír vagy ordít. Vagy káromkodik. 

KA: Hála Istennek!

FA: A Kierkegaard, amikor a halálos ágyán felült, körülnézett – volt néhány ember körülötte – és azt mondta: “Na baszd meg, egész életemben szeretve voltam, és erre csak most jövök rá!” És akkor meghalt. Akkor jött rá, hogy szerették őt. Egy pillanattal azelőtt, hogy meghalt.

A beszélgetés többi részét facebook és youtube csatornánkon fogjuk hamarosan közzétenni!

Kérdésed van? Véleményed? Írj Andrisnak: kramli0517@gmail.com

Kategóriák
Beszélgetések

Fellegajtó: A baj az, ha a múltnak nincs vége

2020. július 20-i hírlevelünk exkluzív tartalma

Ebben a rovatunkban minden héten olvashatsz valami olyan exkluzív tartalmat, amit máshová nem töltünk fel. Ezen a héten egy részletet teszünk közzé egy kérdés-válaszból a 2019. október 21-i Agymosó LIVE c. eseményről.


Csabi kérdése: Kedves András és Dani! Azt álmodtam, hogy valahol nyaraltunk a családdal. Majd mondtam (kis öcsémnek) Márknak, hogy sétáljunk. Egy füves terület felé mentünk. Egy kisebb félsziget lehetett ahol nyaraltunk és ez, azon belül egy szabad terület volt. Nagy fűvel, fákkal itt ott, amik kellemes árnyékot adtak. Majd Márk hirtelen megtorpant, és zokogva elrohant, azt kiabálva, hogy…. „Ide ne ide ne! Menjünk haza!” Nem értettem. Volt egy kis üres ház ott. Gondoltam benézek, mert nem értettem mitől kapott frászt, mert én ugye nem láttam semmit. Az idő szép volt és igazából egy nyílt területen voltunk. Nem volt semmi félelmetes. Odamentem a kis házhoz, ami kicsit olyan volt, mint ahol lomokat tárolnak. Fából volt, nyitott ablakokkal. Fészer jellegű kis bungalló volt. Nyitva volt az ajtaja. Rossz érzésem lett, de akkor is oda mentem. Mondom: „Ez egy üres ház csessze meg”. Egyszer csak mintha valami megragadott volna, piszkos nagy erővel. Így, derék meg has magasságban. Mintha a pólómnál húztak, a derekamnál toltak volna befelé. Kézzel lábbal betámasztottam az ajtófélfába… Mondom: „A kurva anyád engedj el!” De erre még erősebben húzott valami. Senki se volt ott, csak mintha mágnes húzott volna be…vagy egy „szellem”… vagy nem is tudom… szidtam mint a bokrot. De kezdtem frászt kapni. Nem tudtam magam már tartani. Fogást váltottam és ekkor… a két lábammal… be tudtam támasztani magam annyira, hogy a két kezem felszabaduljon és imára kezdjek… (fura nem vagyok vallásos). Azt mondogattam: „Hiszek benned csak szabadíts ki.. Kérlek vigyél ki innen!” Ekkor egy ellentétes erő lassan kifelé kezdett húzni, majd teljesen kiszakított onnan. Visszaszaladtam a többiekhez. Volt ott egy nagy asztal (interaktív asztal), amin rá lehetett közelíteni felülről a szigetre műholdas képen. Rákerestem a házra. Ahogy kinagyítottam, ráközelítettem, megégette az asztallap az ujjam. Bármit csepegtettem vagy tettem oda ahol a ház volt a képen, az sistergett, mint az eleltromos tűzhely főző lapja. A házat még így sem tudtam megvizsgálni, még azon műholdas képen keresztül is volt valami ereje. Majd megjelent a kutyánk,  aki furcsán viselkedett, a testével elkezdett tolni az asztaltól. Aztán felébredtem. Nem felriadva, hanem szépen lassan. Biztos mindennek van valami jelentése. A háznak, a félszigetnek, a nagy füves területnek, a nyári napnak, az interaktív asztalnak, a kis öcsémnek, a kutyának, a láthatatlan erőnek, annak hogy én mentem oda, az imának, az ellentétes erőnek (ami vagy Isten volt vagy nem)… Mindennek. Ezek szimbólumok. Segítsetek kicsit elemezni ezeket a dolgokat, hátha megértem az üzenetét. Mert biztos, hogy van. Van valami a tudatom belsejében mélyen ami így tör fel. Előre is köszönöm. Sziasztok.

Dani: Olyan ez az álom, mint egy horrorfilm.

András: Álmot nem lehet csak úgy megfejteni, én nem ismerem a Csabit, és még ha ismerném, akkor se ismerném elég jól. Még hogy ha a lányom álmodta volna ezt, vagy a fiam, akkor is le kellene ülnöm velük beszélgetni. Hogy honnan jön ez az álom, vagy mit jelent, vagy mire mutat, azt akkor tudnánk meg, az ott jelenne meg, a kettőnk között. Tehát azt elképzelni, hogy én tudom, hogy miről szól ez az álom, és a Csabi nem, az a transzferencia [érzelemátvitel]. A transzferencia jellege az, hogy mindannyian azt hisszük, hogy még mindig gyerekek vagyunk, és léteznek felnőttek, akik mindent tudnak. Mert amikor gyerekek voltunk, azt hittük, hogy a felnőttek tudnak dolgokat. Most már tudjuk, hogy a felnőttek soha nem tudtak semmit. Senki nem tud semmit. Hát kihez forduljak én? Annyi azért valószínű, hogy gyakran egy nálam fiatalabb valaki az álomban, tehát mondjuk az öcsém, az engem jelképez. Neki több jövője van, kevesebb múltja, mint nekem, úgyhogy mintha a jövőmmel kapcsolatban szólna valamiről, arról, hogy mi lesz. Teljesen el akarom kerülni ezt a valamit, amiről tudok, de nem tudok. Hát ha ő tudja, hogy el kell kerülni, és te nem tudod, akkor ez az az érdekes jelenség, hogy el tudok dugni magam elől dolgokat. Vagy hogy hazudni tudok magamnak. Hogy ezt hogy csináljuk, erről egy egész könyvet lehetne írni, de tudjuk csinálni. Te is, szerintem, hazudsz magadnak, mert oda is akarsz menni, meg nem is akarsz odamenni. Tudni is akarod, mi ez, meg nem is akarod tudni. Valami van, ami rettenetesen erős, és rengeteg energia van benne. És ez a te energiád. Ez olyan, mint hogy ha nem lenne elég energiád az életre, mert itt ebben a kis bungalóban valami misztérium lefoglalja. És neked is rengeteg erőt kell használnod, hogy az ne húzzon be oda, ahol ennek az egésznek a közepe van. Nézd, mennyi energia kell ehhez! Ha mondjuk X ez az energia, ami oda behúz, akkor X energiát kell beletenned abba, hogy ne engedd magad oda bemenni. Ez olyan, mint azok az izometrikus gyakorlatok, mikor a jobb kezemmel nyomom a bal kezemet, a ballal a jobbat. Kívülről úgy tűnik, semmi sem történik, de mégis nagyon fáradt leszek. Tehát nagyon hamar fáradt leszel, mert állandóan küszködik ez a két erő benned. 2X plusz egy kicsi kell összesen ahhoz, hogy ne tűnj el benne, hogy ne nyeljen el. Valami húz vissza. Én azt gondolom, ez egy emlék, amire emlékezni is akarsz, és nem is szabad rá emlékezni. Ennyi jut eszembe.

Dani: Nekem is úgy tűnt, ahogy felolvastam a kérdést, hogy ez biztos egy rettenetes emlékről, a múltról szól, de te arról beszéltél az előbb, hogy ez valahogy a jövőről szól. Hogy van ez?

András: A baj mindig az, amikor a múlt megjelenik, vagy amikor a múltnak nincs vége. Akkor a múlt belenyúl a jövőbe, zavarja a jelent. Az a múlt, ami nem zavarja a jelent, amit megemésztettünk,  amire csak akkor emlékszünk, ha akarunk, az nem zavaró. De az a múlt, ami akaratunk ellenére megjelenik és színezi a jelent, vagy a jövőt, hát az már nagy baj. Például hogyha most emlékszem arra, hogy az anyám, vagy az apám engem nagyon bántott, akkor a jövőmben megváltozik a kapcsolatom az anyámmal és az apámmal. Tehát én arra gondoltam, hogy nem szabad tudnom, hogy mi történt, mert nem vállalom el, hogy ha tudnám, akkor mit kellene tennem a jelenben és a jövőben. Például hogyha egy nő vagyok, és egyszerre csak emlékszem, hogy megerőszakolt az apám, de most elfelejtettem, nem tudom, és azt valahogy tudom, hogy most szeretem az apámat, és nem akarom elveszíteni, akkor ha egyszerre csak emlékeznék arra, hogy mit csinált velem, hát akkor nem tudnék szóba állni vele. Főleg, ha letagadná. Tehát nagyon veszélyes emlékezni gyerekkori dolgokra, mert fölrobbanhat a család. […]

Transzferencia András és Laing között, illetve Csaba álmának a méhen belüli „értelmezése” olvasható lesz a várhatóan 2021-ben megjelenő Agymosó-könyvben.

Kategóriák
Beszélgetések

Fellegajtó: Kis feministák

2020. július 14-i hírlevelünk exkluzív tartalma

Ebben a rovatunkban minden héten olvashatsz valami olyan exkluzív tartalmat, amit máshová nem töltünk fel. Ezen a héten Kröber Edit beszélget Peters Fabienne-el arról, hogy mit jelent lányokat nevelni, a feminizmusról és a kedvenc foglalkozásukról, az olvasásról. Fabienne, Edith lánya, 1987-ben született és politológiát végzett.


KE: 2017 októbere óta egy gyereket nevelsz, 2019 decembere óta kettőt. Az életed teljesen megváltozott, hogyan írnád le ezt a változást?

PF: Azzal, hogy anya lettem, rájöttem, hogy sokkal több mindenre vagyok képes, mint előtte gondoltam volna. Például, hogy képes vagyok 5 milliárd pelenkát cserélni, éjszaka fönt lenni a gyerekekkel, ha valami baj van velük, kibírni a sírásukat és látni, mennyire tudom őket szeretni. Talán a legérdekesebb, amit tanultam az, hogy a szeretet, amelyet a gyerekeim iránt érzek, semmivel sem hasonlítható össze.

A második gyereknél kicsit aggódtam, hogy ez a szeretet, amelyet az első gyerek iránt éreztem esetleg nem jön majd be ugyanúgy a másodiknál is, de a szeretet megduplázódott. Nem lehet ezt a két szeretetet illetve kapcsolatot összehasonlítani. Ezért azt mondhatom, szerencsére van két vesém, mindkét lányom számára egy.

KE: Az életet azóta milyennek érzékeled?

PF: Már nem csak magamért felelek. Azelőtt az úgy volt. Amint teherbe estem, nem volt többé lehetséges a régi szokásaim szerint élnem. Alkoholt inni, nyers sajtot, vagy csupán füstölt húst enni, stb. Aztán megszületik a kicsi és akkor leszűkül a baráti kör is, valahogy vissza dobódtam saját magamhoz ebben az átállásban. Folyamatosan kerestem és meg kellett találnom új szerepkörömet: Milyen anyuka legyek? Ki vagyok, amikor nem vagyok anyukaként elfoglalva? Mert ez az identitásom is megváltozott. Rájöttem, nem is fontos az, ami azelött első helyen volt. Ezt nem vártam volna, de végül is szép, hogy így lett. Most az a legfontosabb, hogy a gyerekeim és a családom jól legyen. És az összes többi egyszerűen nem olyan fontos.

Mielőtt Lou (az első kislány) megszületett volna, izgatott voltam, vártam a gyereket, és teljesen naív voltam. Azzal voltam elfoglalva, mi mindent kell még megvenni, elökészíteni. Amikor Lotti megszületett, eléggé el voltam foglalva Lou-val, így Lotti egészen nyugodtan cseperedhetett az első hónapokban. Nagyon könnyű vele, kiegyensúlyozott kisbaba.

KE: Neked két lányod van. Nekem is két lányom van. Az én anyám a hatvanas évek második felében engem úgy nevelt, hogy mindig azt éreztem, mint lány ugyanannyit érek mint egy fiú. Soha meg sem fordult bennem, hogy fiú szeretnék lenni. A szüleim progresszív zenét hallgattak, berlini és bécsi német nyelvű lemezeket. Mondhatnám ma balliberálisnak neveznék ezt a zenét és magatartást. Emlékszem ilyen szövegrészletekre: „…és ha egy nő egy nőt szeret, hát szeresse, ha szereti! És ha egy férfi egy férfit szeret…“ Szóval az, hogy valaki homoszexuális-e vagy heteró, vagy hogy milyen színű a bőre, nem játszott szerepet. Később, a karrierem építése folytán találkoztam több idősebb férfivel, akik lehettek volna a mentoraim, segíthettek volna, de nem segítettek. Inkább kihasználtak oly formában, hogy azt, amit kigondoltam a saját ötletüknek mutatták be. Az volt az érzésem, hogy csak úgy tudtam felkelteni az érdeklődésüket, ha túlteljesítettem az elvárásukat vagy ha tetszett nekik a külsőm, és így díszíthették magukat velem.

Te ezt hogyan élted meg? Úgy neveltelek, hogy teljesen egyenértékűnek érezted magad a fiúkkal? 

PF: Igen.

KE: (megkönnyebbültem) Mikor találkoztál először megkülönböztetéssel nőként?

PF: (gondolkodik) Az iskolában ezt nem vettem észre. Az első eset, amely eszembe jut, az egyetemen történt. Első éves joghallgató voltam és az egyik docens felajánlott egy pár órás munkahelyet. Én ennek örültem és úgy véltem, azért ajánlotta föl, mert okosakat mondtam és motiváltan dolgoztam a szemináriumán. Végül, miután felvettem a munkát, azt mondta nekem, azért ajánlotta fel a munkát, mert szép vagyok és megtetszettem neki.

EK: Én ettöl még most is dühös leszek. Milyen macsó kultúrába keveredtél! Ez veled mit csinált?

PF: Semmit. Az intellektuális önbizalmam úgylátszik rendíthetetlen! (nevet). A docensem viszont állandóan próbálkozott.

KE: Nem volt kellemetlen többször is elutasítani őt?

PF: Egyáltalán nem. Erről jut eszembe, hogy nemrég beszéltünk az idösebb fehérbörü férfikról. Azt gondolom, hogy nincsen kizárva, hogy ök jó mentorok lehetnek egy fiatal nö számára. Túlzottan magabisztosak, mert nem tapasztalták meg a diszkriminációt. Ahhoz, hogy jó mentorok lehessenek, bele kéne hogy éljék magukat azok helyzetébe, akiket valamilyen oknál fogva megaláztak. Kell hogy ez érdekelje öket, hogy tanulják meg, hogy milyen érzés az, ha a méltóságod megkérdöjelezik. A mi társadalmainkban az idösebb fehérbörü férfinak kell a legtöbbet tanulnia. Mert eddig ö volt a mérce.

Szerencsére ez most változik. Azt látjuk, hogy ma már meg merjük kérdöjelezni ezt a hegemóniát. Kisebb és nagyobb elnyomott csoportok tapasztalatai most már számítanak. A szeretet társadalmi szintje az igazságosság. Törekedjünk arra, hogy igazságosabb társadalmakat hozzunk létre. 

KE: Mit csinálsz, hogy Lou-t jól elökészítsd arra, hogy majd egyszer ki tudjon állni magáért?

PF: Ha látom, hogy valamit gyakorol és végül sikerül neki, megmondom, hogy örülök neki. Például tornyot épít és az a célja, hogy minél magasabbra sikerüljön, és inkább ő rombolja le, a torony ne dőljön el magától. Akkor megmondom neki, hogy örülök a sikerének. És persze olyan könyvekből olvasok fel neki, amelyben nőkről van szó.

EK: Nahát igen, arról is akartunk beszélni, hogyan készteted a lányodat az olvasásra.

PF: Mióta emlékszem, mindig szerettem olvasni és az így van a mai napig. Lou-val pici kora óta képeskönyvet nézegetünk, például a „Little Feminist“ (kis feminista) című könyvet. Ebben benne van egy-egy mondat arról, hogy miért harcoltak és mit értek el, például Maya Angelou és Hillary Clinton. Egy éves kora óta hosszabb szövegeket is felolvasok neki. Ajánlom a „Good night stories for rebel girls“ (Esti mesék lázadó lányoknak) című könyvet. Engem is érdekelt, élveztem, és Lou is szerette hallgatni, sokszor közben elaludt. Azért csináltam, mert azt gondolom, gyerekek nem azt csinálják, amit mondunk nekik, hanem utánozzák, amit tőlünk látnak. Azt vezettem be, hogy pihenés közben felolvasok. Jelenleg Astrid Lindgren hosszú harisnyás Pipi-je a kedvence. Éljen a világ legerősebb kislánya!

Kategóriák
Beszélgetések

Fellegajtó: Via negativa

2020. július 8-i hírlevelünk exkluzív tartalma

Ebben a rovatunkban minden héten olvashatsz valami olyan exkluzív tartalmat, amit máshová nem töltünk fel. Ezen a héten Feldmár András és Büky Dorka beszélget.


FA: Wittgenstein szerint a filozófiának csak úgy van értelme, ha segít, hogy kevesebbet szenvedjünk. Valami gyógyító hatásának kell lenni. Hogy miért szenvedünk? A nyelv miatt, mondja ő, a nyelv félrevezet minket.Tehát nagyon oda kell figyelnünk a nyelvre. Azt mondja, hogy amiről lehet beszélni, arról beszéljünk akkurátusan, ha pedig valamiről nem lehet beszélni, ott kussoljunk.

BD: Miért ne lehetne mindenről beszélni?

FA: Mert a tartomány nagyobb, mint a térkép. A nyelv adja a térképünket a megértéshez, eligazít, de közel sem tudja kifejezni a dolgok komplexitását, árnyalatait, mélységeit. Mitöbb gyakran teljesen tévútra visz, és akkor bajba kerülünk. Alan Watts igen egyszerű példán mutatta be, hogy míg azt hisszük, az az élményünk, hogy van ok és okozat, valójában simán lehet, hogy csak félreértjük a világegyetemet, hogy minden egy, és semmi nem okoz semmit. Csak hát az idegrendszerünk, az agyunk így működik. Na képzelj el egy deszkafalat, amin vágunk egy lyukat. Nekem van egy macskám, az jön megy a palánk túloldalán fel és alá. Te egy tudós vagy, aki szavakat adsz a fenomenonokra, a jelenségekre, elnevezed a dolgokat és keresed az összefüggéseket. És lesel át a lyukon. És íme, egy nedves kis dolog jön, azt rögvest elnevezed orrnak. Látod, hogy kisvártatva ennek a dolognak vége van, de jön valami más, mondjuk egy kis szőrös valami, ezt meg elnevezed faroknak. Gondosan alaposan megfigyeled, többször is, és rájössz, hogy minden alkalommal az orr után hamarosan jön a farok. Írsz egy tudományos cikket, hogy az orr farkat okoz. A palánk túlsó oldaláról nézve tudni lehet, hogy a farok és az orr az mindig egy, a nagyobb egész része, és csak azért tűnik ok és okozatnak, mert neked nagyon szűk a belelátásod.

BD: Ó, hát szánalmas vagyok ezzel a szűk belátással. De, ha nem hiszek a szememnek, ha nem hiszek az élményemnek, akkor rettenetesen elbizonytalanodom. Fel is szabadít és meg is ijeszt a gondolat, hogy nincs ok és okozat, hogy csak egy kis lúzer vagyok, aki a kevés információjából okoskodik. Ez annyira komplexszé teszi a valóságot, hogy képtelenség benne eligazodni. Értem én, hogy ha rossz a térkép, az baj, de az is baj, ha nincs térkép. Ockham borotvája pont erről szól. Ha van egy bonyolultabb meg egy egyszerűbb magyarázat, válaszd az egyszerűbbet.  “Borotvával hasítsuk ketté a szükségtelen hipotéziseket!” – mondja. Nem szükségtelen erről az egészről elmélkedni? Amire soha nem lesz élményem, arról feltételezéseim lehetnek, ez pedig inkább hit, mint tudomány.

FA: Na és mi van akkor, ha ez a három dimenzió, amiben élünk, házakat építünk autóval járkálunk, ugyancsak egy illúzió. Az idő plusz három térdimenzió. Van egy metafora, a Flatland című könyvben ami arról szól, hogy milyen az élet két dimenzióban, csak kör alakú  házakat szabad építeni, hiszen a sarkokat nem lehet látni, vonalnak tűnnek. Egyáltalán nem értik mi van a három dimenzióban. Egy kihegyezett ceruza, ami én vagyok, az András, egy ilyen sík életbe, ami egy papírlap, például, beleütközik. Mondjuk a grafit hegyem megjelenik a két dimenzióban, elkezdenek ünnepelni, hogy megszületett egy kis fekete gyerek, a ceruza csak jön kifelé, a feketeség fát növeszt maga köré, lám milyen szépen fejlődik a gyerek, sárga festék jön, középkorú, megy ki a ceruza, itt a fém, ami a radírt tartja, ó, szegény, öregszik és már halálos beteg, nemsokára eltűnik, itt a gumi, vége van, sírnak és eltemetnek. De a ceruza nem változott semmit. Mi van, ha mindannyian egy négydimenziós ceruza vagyunk és csak a nagyon pici agyunkkal képtelenek vagyunk befogni a negyedik dimenziót. Mi, matematikusok tudjuk, hogy van negyedik dimenzió, de nincs tapasztalatunk, élményünk.

Semmiben nem lehetünk biztosak. Lehet így, lehet úgy, ki tudja?

BD: Ez egy kicsit olyan most, mint az időjárás jelentés mostanában. Az idő kérem szépen, lehet ilyen és lehet olyan. De miért annyira fontos most neked, hogy elbizonytalaníts? Gondolom, valamit akarsz ezzel.

FA: Hát persze, mert a bizonyosságból, abból az illúzióból, hogy valaki tudja, tudhatja a tutit, rengeteg baj jön. Például arra a kérdésre, hogy hogy bánjunk a másik emberrel, a helyes válasz az, hogy nincs másik ember. Nincsenek mások. Nem kell elhinni, amit a nyelv kreál, van egy illúzió, hogy te meg én mások vagyunk, de vannak olyan tudatállapotok, amiben rájövünk, hogy egyek vagyunk. Van az élet, ami téged éltet vagy engem éltet, a jobb kezem játszik a bal kezemmel, de valójában én játszom magammal. Az élet játszik magával, még akkor is, ha egy bogár formájában jön. Ez nem csak tökölés! Néha azt mondják a filozófiának semmi köze nincs a mindennapi élethez. De ez a gondolat nagyon is fontos lenne a mindennapokban. Ha rájövök, hogy nincs más, nincs másik, hogy a másság csak illúzió, akkor miért bántanálak? Ha te is én vagyok. Az hogy hogy bánunk egymással mélyen megváltozhat, ha rájövök hogy a nyelv félrevezet. A melléknevek is félre tudnak vezetni. Laing írja ezt a példát, egy anya szavai: lányom te nagyon szép vagy, – mire a lány:- de a nagybátyám azt mondja, csúnya vagyok, – a nagybátyád nem tudja, én vagyok az anyád, én tudom az igazat. Úgy tűnik, hogy ez egy jó párbeszéd, de megfordítjuk: te lányom csúnya vagy, mit tudja a nagybátyád, án az, anyád mondom meg neked csak az igazat, hidd el alkalmazkodj, csúnya vagy. Laing azt mutatta ki, hogy mind a két variáció káros, inkább ne minősítsük egymást, ne hipnotizáljuk a tudatalattit. Mert a véleményt a tudatalatti követelésként raktározza el, aminek meg kell felelni. Nem lehet melléknevekkel, jelzőkkel leírni egy embert. Via negativa, a negativ út az egyetlen lehetséges. Minden, amit mondani tudunk az Istenről, az mind nem az Isten. 

BD: Akkor hogyan tudunk egyáltalán kapcsolódni egymáshoz?

FA: Amikor kimondom a nevedet, meghívlak. A neved az egyetlen valóság. Vagy még az sem. 🙂 Te nem vagy, te történsz, te válsz valakivé, soha kétszer nem vagy ugyanaz. A főnevek is sok kárt okoznak. Igéből szeretünk, helytelenül főnevet varázsolni. Tolvaj nincs, csak ember aki lopott. Gyilkos nincs, csak ember aki ölt. Leszbikus nincs, csak nő aki nővel szeretkezett. Azért mert láttad, hogy teát ittam, pletykálni kell, hogy tea-ivó vagyok? Ha arról van szó, hogy leszbikus, tolvaj, tea-ivó gyilkos vagyok, akkor szégyellnem kell magam. Ez vagyok. Mindig ez is leszek. De ha arról van szó, hogy minezeket megtettem, akkor esetleg bánjam meg, legyen lelkiismeret furdalásom, de abbahagyhatom és akkor meg lehet bocsájtani nekem. Mert nem az vagyok amit cselekszem. Állandóan változhatok, ha a nyelv nem gémberít le, nem fagyaszt meg a szégyen poklában.