Fellegajtó: Engem nem lehet megjavítani

Engem nem lehet megjavítani

Ízelítő a Nekem a Feldmár… c. online könyvműhelyből

Részlet Krámli András és Ács Dániel beszélgetéséből, 2020. szeptember

ÁD: A tudatállapotok szivárványa legelején, az első előadásában úgy mutatkozik be András, hogy ő egy szkeptikus ember. Miért ezzel kezdi a bemutatkozását, miért ilyen fontos ez? Szerintem azért, mert ennek valahogy köze van a valósággal való kapcsolathoz, illetve a másik emberrel való kapcsolathoz is. Mindig biztos lehetek benne, hogy van egy élményem, de azt sosem tudhatom biztosan, hogy az élményem mit jelent, mi az értelme, vagy a magyarázata. Ha végiggondolod, ez nagyon messzire vezet. Számomra a legfontosabb benne az, hogy ne gondolkozzak dogmatikusan.

KA: Ez egy nagyon erős kérdés, rögtön itt a könyv elején, hogy hogyan lehet szétválasztani az élményeimet az emlékeimtől, a hiedelmeimtől. Nekem ezen sokat kellett gondolkoznom, hogy megértsem ezeket a distinkciókat, hogy mi az egyáltalán, hogy élmény. Amikor először olvastam Andrást, akkor fogalmam se volt, hogy valódi különbségek vannak az irónia, a szkepticizmus, vagy a cinizmus között is. Fogalmi szinten persze meg tudtam őket különböztetni, de élmény nem volt melléjük párosítva. „Bízom benne, hogy általában jók az emberek.” – írja András. Egészen pontosan emlékszem, hogy én mélyen nagyon nem bíztam abban, hogy jók az emberek. És amíg ebben nem történt bennem változás, addig általában cinikus voltam. Szerinted hogy lehet kezdeni ezzel valamit, ha odamegyek hozzád, és azt mondom, szerintem az emberek nem jók?

ÁD: Szerintem éppen a szkepticizmus segítségével lehetne erre mondani valamit; azt mondanám, hogy biztos vagy benne? És azt kéne mondanod, hogy nem, mert mondjuk ismersz 1000 embert, és a világon van 8 milliárd. Gyorsan kiderülne, hogy általánosítasz, hogy néhányból következtetsz az egészre. Lehet, hogy a cinizmusban benne van, hogy általános állításokkal helyettesítek egyedi élményeket. Elgondolkoztam azon, hogy bele lehet-e bolondulni, ha valaki semmilyen jelentést nem hisz el, ha valaki mindig kételkedik. Úgy gondolom, hogy talán épp az ellenkezője igaz. Az van legkevésbé elszakadva a valóságtól, aki állandóan kételkedik. Legalábbis abban, hogy mi a dolgok magyarázata. Valaki mesél nekem egy történetet arról, hogy „ennek így kellett lennie”, vagy „biztos, hogy ez azért történt velem, hogy tanuljak belőle valamit”, vagy „azért születtem le a Földre, hogy”, stb. Mintha biztos lenne benne, hogy ez van. Bizarr érzés, amikor valaki ül velem szemben, és biztos az ilyen dolgokban. Tehát pillanatnyilag valamelyikünk őrült, nem lehetünk mindketten egyszerre kapcsolatban a valósággal.

KA: Talán itt jön képbe a hipnózis is, az első fejezet másik fontos fogalma. Érdemes lehet elgondolkodni azon, hogy amit biztosan állítunk, az esetleg olyasvalami-e, amit valaki mondott nekünk, és az olyan erősen hatott, hogy aztán azt magunkba építettük. Lehet, hogy azért mondja aztán neked Dani, kijelentés formájában. 

ÁD: Lehet, hogy így is lehet ezt értelmezni, hogy ez egy projektív identifikáció; ő megmutatja nekem, hogy őt hogy hipnotizálták. Mert tulajdonképpen ő is hipnotizálni akar engem, azt akarja, hogy én ezt csak fogadjam el, hogy így van, hogy ez nem is lehet vita tárgya.

KA: Maradva a könyvnél, András írja, hogy az anyja nem hipnotizálta őt elég jól, amikor azt mondta neki, hogy „nem vagy normális”, meg hasonlók. Akit jól hipnotizálnak, vele ilyen szempontból nincs gond: lehet, hogy az egész életét úgy éli le, hogy nem kezdi el ezt megkérdőjelezni. Nekem erről az az élményem jutott eszembe, amikor azt mondták a szüleim, hogy én milyen jó és csendes gyerek vagyok. Ha dicsérni akartak, ilyeneket mondtak nekem. Ma is észreveszem magamon, hogy bele tudok ebbe az állapotba kerülni, és egyre feszélyezettebben, egyre rosszabbul érzem magam egy idő után. És aztán valamilyen formában vagy robbanok, vagy kifejezem magam. Vagy például most erről beszélek.

ÁD: Ez nagyon durva, hogy ilyen erős üzenete van egy mondatnak. Nincs oda írva zárójelbe mellé, de úgy fogadjuk be, hogy jónak és csendesnek kell lenned, mindig, tedd meg ezt értem. Sokkal jobb lenne, ha ez ki is lenne mondva, talán könnyebb lenne azt mondani erre, hogy a francokat, nem akarom. Az is kapcsolódik a hipnózishoz, amit a William Blakeről ír András, szintén az első fejezetben. Hogy Blake angyalokat látott, amíg egyszer csak a szülei ledorongolták, és azt mondták neki, hogy angyalok nincsenek, és ha bárkinek arról beszél, hogy látja őket, akkor őrültnek fogják őt gondolni. Blaket ezzel megijesztették, és onnantól nem látott angyalokat, még akkor se, ha voltak körülötte. És András mondja a hallgatóknak, hogy lehet, hogy most is, ott a teremben tömegesen vannak jelen az angyalok. És kérdezi a hallgatókat, mit éreznének, ha azt mondaná, hogy itt is van egy angyal, meg ott is, és összesen huszonötöt számolt meg belőlük. Vajon azt gondolnátok magatokban, hogy ez az ember megőrült, hogy hallucinál? Elgondolkoztam, hogy lehet hogy én is azért nem látok angyalokat, mert félek, hogy akkor kinek mondanám el? Kinek merném ma a világon elmondani, hogy angyalokat látok, és nem ijedne meg tőlem, vagy bánna velem rosszul valamilyen módon? Szerintem ez tényleg nagyon érdekes. Persze, szkeptikusnak kéne lennem azzal, hogy mit jelent, hogy angyalokat látok, de úgy tűnik, hogy még idáig se tudok elmenni, annyira óvom magam attól, nehogy bajba kerüljek. Ha megkérdezném, hogy látsz-e angyalokat, nem valószínű, hogy elmondanád, hogy ha így lenne.

KA: Hát nem, mert most éppen felvételt csinálunk… De amúgy itt van.

ÁD: Egy?

KA: Nem, mindig ketten vannak. : – )

ÁD: Ide tartozik Andrásnak kulcsmondata is az első fejezetben. „Engem nem lehet megjavítani. Olyan nincs! Senki sem tudja, milyen egy jó Feldmár András. És hogyha bajban lennék, lehet, hogy nekem is csak egy olyan emberre lenne szükségem, aki szeretne.” Számomra forradalmi volt ez a gondolat, hogy, ha rosszul érzed magad, ha valami nehézséged van az életben, ha szenvedsz, akkor nagyon rossz metafora, hogy mintha az ember egy gép lenne, amiben baj lehet, ami elromolhat, beteg lehet. Jobb metafora a növény és környezete, ahol egyértelmű, hogy a körülményeken, a környezeten kell változtatni, hogy a növény jobban érezze magát. Hacsak nem fizikai sérülés ér, amit rendbe kell tennie egy orvosnak, akkor a személy és a kapcsolatai/környezete között van a baj. Nem benne, hanem közte és mások között van a baj. A mentális betegség, az elmebetegség is egy rossz metafora. Van rá egy szó, de ez nem jelenti azt, hogy létezik. Az ember-gép, a betegség-egészség rossz metafora, amikor az embernek problémái vannak élettel. Mit gondolsz erről, neked mennyire volt ütős, mikor először hallottad ezt Andrástól?

KA: Ez engem nagyon megütött, amikor például a családi relációkról, anyáról, apáról, gyerekről tabumentesen beszélt. Én nem is akartam elfogadni először, a bánásmód jelentőségét, szerintem ez nehéz téma. Különösen annak fényében, hogy komplex családi történetekbe vagyunk legtöbben ágyazva, fizikai betegségekkel, vagy olyan viselkedésekkel, amelyeket patologizálni lehet, például az alkoholfogyasztási problémát, vagy egyéb pszichiátriai diagnózisokat. Ezek nagyon élesen ott vannak a családi történetekben, és az ezekről való gondolkozást mélyen meghatározza, hogy a közvetlen környezeted – főleg a szüleid – erről hogy gondolkodnak. Úgyhogy ez egy baromi veszélyes téma. Azt látom a saját, de más családokban is, hogy amikor nagyon erős címkézés van, vagy sarkos vélemény, akkor egy nagyon komoly hallgatás is van, valamivel nem akarnak sokszor szembenézni. Valami nincs “kibeszélve”. De legalábbis az egész viselkedése, hozzáállása a családnak ilyenkor meglehetősen merev. Nyilván nem az a cél, hogy nekik menjek, vagy őket bántsam, de az, hogy helyre rakjam magamban, hogy hogy is van a betegek, őrültek, diagnosztizáltak világa, meg a miénk, egészségeseké, normálisoké, az nagyon fontos. Ehhez szerintem szükséges egy cinkos, egy társ, egy jó környezet, ahol ez a gondolkozás, beszélgetés megszülethet. Még akkor is fontos, ha a közvetlen családod nem akar tudni róla. Vagy talán akkor igazán.

———————————————————————

Ha kedvet kaptál a A tudatállapotok szivárványában való további elmélyüléshez, gyere el Andris és Dani online könyvműhelyére! Bővebb információt itt találsz: https://www.facebook.com/events/601524237460384