Kategóriák
Beszélgetések

Fellegajtó – És lőn azokban a napokban

A tökéletességre való törekvés azért van, mert nem hiszünk a szeretetben.

Feldmár András

2021. január 5-i hírlevelünk exkluzív tartalma.
Iratkozz fel!
Ebben a rovatunkban minden héten olvashatsz valami olyan exkluzív tartalmat, amit máshová nem töltünk fel.

Feldmár András és Büky Dorka beszélgetése


BD: Az elmúlt napokban fiatal nőkkel beszéltem, akik rettenetes stresszben vannak babák miatt. Egyiküknél most derült ki, hogy egy baba megfogant és rohadtul senki nincsen felkészülve rá. A másiknál várták nagyon, megszületett, aztán rettenetes komplikációk, halálfélelem, ez minden, csak nem az, amire készült a fiatal anya. Félelem, idegenség, teher. Könnyű azt mondani, hogy életszentség, meg anyai ösztön, meg jajmilyenszépazanyaság, de a valóságban itt és most félelem és idegenség. És persze, ezek remek lányok, jól szeretnék csinálni a dolgokat, de ha magukba néznek, ha megengedik maguknak, hogy magukba nézzenek, amit ott találnak az a félelem és az idegenség. Megszakad a szívem.

FA: Ha valaki arról mesél, hogy az álmában van egy kicsi gyerek, akkor mindig arra gondolok, hogy egy gyereknek csak jövője van, nincs múltja, vagyis nagyon pici a múltja és nagy a jövője. Ha öregember vagy öregasszony jelenik meg egy álomban, akkor annak meg nincsen jövője. Az én álmomban tehát egy pici fiú, az a jövőm, egy öreg pedig a múltam. 

BD: Szóval most arra gondolsz, hogy azért hozakodom ezzel elő, mert foglalkoztat a jövőm? 

FA:  Megfogamzik egy gyerek, megfogamzik egy ötlet, egy gondolat. Néha jó ideig hordjuk a lelkünkben, fejünkben a gondolatot, fejlődik, alakul, aztán megvalósítjuk; a belső sötétből kijön a napvilágra. A projekt megszületik. De gyakran előfordul velünk, hogy egy megfogamzott ötlet, gondolat soha nem születik meg, nem jön semmi napvilágra. És megtörténik az is, hogy átmegyünk a szülés minden fázisán,  vajúdás, véres csata, és megszüljük a projektet; meg lehet venni a könyvet, ami csak egy gondolat volt. És akkor újra lehet terhesnek lenni egy új könyvvel. Ez a metafora nagyon termékeny és akkurátus.

BD: Az igaz, nekem sokat mond. Viszont ezeknek a fiatal nőknek a helyzete nehéz és szeretném, ha erről beszélnénk.

FA: Mostanában gyakran hallom, hogy el kell határozni, dönteni kell akar-e gyereket valaki. Van olyan páciensem, aki gyereket akar, retteg, hogy nem sikerül, hogy megfogamzik és eltűnik. Amikor menstruál rettenesen kiborul, hogy megint nem lesz gyerek. Mert ő gyereket akar! És akkor megkérdeztem, hogy tudja egyáltalán, hogy miről beszél? De halvány gőze sincs, mert még soha nem volt gyereke. Mielőtt az én gyerekeim megszülettek nekem fogalmam sem volt, hogy mi történik bennem, a világomban, csak fantáziák voltak. Még ha találkoztam is mások gyerekeivel, még ha odafigyeltem, hogy mit mondott az anyám vagy az apám arról, hogy milyen is egy gyerek. Tehát a mások élménye fingot sem ad, hogy mi lesz köztem és az én gyerekem között. Elhatározni azt, hogy gyereket akarok, az körülbelül olyan, mint, hogy fel akarok mászni a Mount Everest tetejére. Belépek az ismeretlenbe, de az biztos, hogy megváltozik az életem. Ha az történik, – és ilyen pácienseim is voltak – hogy egy gyerek megszületik, de a szülők úgy akarják folytatni, mint ha semmi sem történt volna, akkor a gyerek úgy fogja érezni, hogy nem szívesen fogadták, hanem mint egy tolakodó idegent. Ahhoz, hogy úgy érezze, hogy szívesen fogadják, az kell, hogy meghaljanak és újjászülessenek a háromságban. A szanszkritban a szó a házasságra ugyanaz, mint a halálra; meghalunk mint egyének és újjászületünk a MI részeként. Meg akarok házasodni. Ez is egy kaland az isten tudja mibe. Meghalunk mint egyének, a kettős MI is meghal és egy hármas Mi születik, jön egy második gyerek négyes MI-nek kell megszületnie. A szülők már tudják, a gyerek még nem tudja, az elsőszülött utálja a másodikat. Freud azt mondta a legnagyobb tragédia a fiatalabb testvér születése, abból nem lehet kigyógyulni.

Na, ezért pánikol az ember. Valahogy rájön a nő, hogy valami nő benne. Húha. Elkezd sírni vagy örülni, de hát mind a kettő fantázia. Nem tudjuk ki az, mi lesz közöttünk, valami egészen más jön, olyannal találkozunk, ami eddig nem volt. Aki örül, az valahogy azt képzeli, hogy az új élet egy ajándék, hogy jaj de jó, az hogy benne nő valami és táplálnia kell, hogy már kettőnek eszik. Ennek csak azért lehet örülni, mert azt képzelem, hogy hát ez remek, hogy mind a ketten jobban leszünk, Aki megijed, az úgy gondol az új életre, mint egy parazitára, hogy szívja a véremet és eltorzít engem, nem lesz olyan szép a testem. Elrontja a testemet, az életemet és tulajdonképpen meg akar ölni. Láttam egy karikatúrát, kis képregényt, ahol egy anya szoptat gyereket és a gyerek minden négyszögeben jobban beszopja a mellét és a végén a hatodikban beszopja az anyát, és már nincs anya, csak egy nagy kövér bébi van. Ettől meg lehet ijedni, hogy ez a kis vérszipoly meg fog engem enni.

BD:Á, szerintem a Mount Everest nem jó példa. mert pont ez a bajok egyik forrása, hogy azt hiszik, hogy valamilyen erősnek, ügyesnek, rátermettnek, késznek kell lenni az anyaságra. Ha én fel akarnék mászni a Mount Everestre, el kéne kezdenem edzeni és, ha kitartó lennék és tehetséges, akkor egy idő után alkalmassá válnék a hegymászásra. De hát szerintem az anyaság nem ilyen, arra nem lehet rákészülni, nincsen teljesítmény, amit el kell érni.

FA: Tulajdonképpen egy nehézség az, hogy most lehet dönteni ebben. Volt idő amikor a gyerek csak jött, mint elkerülhetetlen része az életnek, nem lehetett akarni és nem akarni. Azért rossz metafora a hegymászás, mert az teljesen akarat kérdése. Ha a nők nem tudnák hogy hozzanak létre egy életet, már rég kihaltunk volna. Azt is gyakran hallom, hogy nem tudjuk megengedni magunknak a gyereket, mert nincs pénzünk. Mindenféle hülyeséget gondolunk a rossz metaforák miatt. Teljesen igazad van, világra hozni egy gyereket az megy magától. Michel Odent klinikáján Franciaországban nem voltak szülésfelkészítő gyakorlatok meg mit tudom én mik, viszont minden héten volt egy este, ahol nők együtt voltak, azok akik nemrég szültek, akik mindjárt szültek és volt egy idősebb nő, aki zongorázott. Énekelgettek, beszélgettek, ott voltak a picik. Odent szerint ez volt a legjobb “módszer”, a legjobb felkészülés a szülésre. Ő persze arra is rájött, hogy nincs szükség szülész orvosra, ő maga fel is hagyott az orvosi munkával, mert úgy vélte, hogy a nőknek csak arra van szükségük, hogy regresszáljanak az ősi mivoltukba, és hogy senki ne zavarja őket. Ez nem egy akaratos projekt, aminek az ember odaadhatja magát vagy nem.

BD: Van, aki attól fél, hogy ő annyira sérült, traumatizált, hogy ez nem teszi lehetővé, hogy anya legyen.

FA: Na, de itt van a levinasi etika alaptétele, hogy az szabadít fel az egomból, amikor valakinek az arcába nézek, akinek szüksége van rám. De van, aki ezt nem akarja tudni, nem akarja az egoját elengedni, nem akarja azt arcot beengedni, akinek szüksége van rá. Hát azért csecsemő, újszülött a megváltó, mert olyan erővel tör be az énembe, hogy az én bajaim eltűnnek. És hát egy gyereknek nem egy tökéletes, jó anyára van szüksége. Amikor megszületik egy gyerek, kinyílik a  lehetőség, hogy annyira szeressék egymást, úgy tudjanak örülni egymásnak, hogy sem a gyerek, sem az anya, és az apa sem kritizál. Azért találtuk ki a tökéletességet, mert nem éreztük magunkat szeretve. A tökéletességre való törekvés azért van, mert nem hiszünk a szeretetben.

Kategóriák
Beszélgetések

Fellegajtó – Akinek szilveszer minden pillanat

Az igazság az, hogy minden pillanat új és hogy a múlt soha nem jósolja meg a jövőt.

Feldmár András és Tóth László beszélget

2021. január 5-i hírlevelünk exkluzív tartalma.
Iratkozz fel!
Ebben a rovatunkban minden héten olvashatsz valami olyan exkluzív tartalmat, amit máshová nem töltünk fel.


Feldmár András

90. Zsoltár

1 Mózesnek, Isten emberének imádsága. Uram, te voltál hajlékunk nemzedékről nemzedékre. 2 Mielőtt hegyek születtek, mielőtt a föld és a világ létrejött, öröktől fogva mindörökké vagy te, ó, Isten! 3 A halandót visszatéríted a porba, és ezt mondod: Térjetek vissza, emberek! 4 Mert ezer esztendő előtted annyi, mint a tegnapi nap, amely elmúlt, mint egy őrváltásnyi idő éjjel. 5 Elragadod őket, olyanok lesznek, mint reggelre az álom, mint a növekvő fű: 6 reggel virágzik és növekszik, estére megfonnyad és elszárad. 7 Bizony, elmúlunk haragod miatt, indulatod miatt megsemmisülünk, 8 ha magad elé állítod bűneinket, titkolt vétkeinket orcád világossága elé. 9 Elmúlik minden napunk haragod miatt, úgy elmúlnak esztendeink, mint egy sóhajtás. 10 Életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük hiábavaló fáradság, olyan gyorsan eltűnik, mintha repülnénk. 11 Ki tudja, milyen erős haragod, és milyen félelmetes felháborodásod? 12 Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk! 13 Fordulj hozzánk, Uram! Meddig késel? Könyörülj szolgáidon! 14 Áraszd ránk kegyelmedet reggelenként, hogy vígadjunk és örüljünk egész életünkben! 15 Örvendeztess meg bennünket annyi napon át, ahányon át megaláztál, annyi éven át, ahányban rossz sorsunk volt! 16 Legyenek láthatóvá tetteid szolgáidon, és méltóságod fiaikon! 17 Legyen velünk Istenünknek, az Úrnak jóindulata! Kezeink munkáját tedd maradandóvá, kezeink munkáját tedd maradandóvá!

TL: Olvastad a zsoltárt?
FA: Igen!
TL: Ismerted?
FA: Nem – de ismerős volt. Kicsit olyan, mint a magyar himnusz…
TL: Igen, kicsit szomorú.
FA: Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt és mostmár elegünk van. Nem tudom mire akarsz fókuszálni – egy mondatot emeltél ki… Miért dühös az Isten? Azt mondja, hogy azért csinálja ezt az egészet, mert dühös. Hát mi a fasz?!
TL: Azért múlik el az élet, mert dühös az Isten?
FA: Hát ez egy hülyeség! Ha nem lenne dühös, akkor örökké élnénk? Akkor nem küldött volna ki minket az Édenkertből…
TL: Akkor nem lenne elválasztás.
FA: Minden egy lenne.
TL: És akkor örökké élnénk.
FA: De akkor nem lenne én meg te. Akkor csak ő lenne, az Isten, az Egy.
TL: És az egyfolytában lenne.
FA: Igen, de az engem nem érdekel! (nevet)
TL: És azért, mert tudod, hogy ez téged nem érdekel, azért van ez az egész.
FA: Na, akkor mi a témánk?

TL: Arra gondoltam azt dobom fel, hogy ilyenkor kicseréljük a naptárt, de általában csak annyi történik, hogy egyik nap szerda volt, utána csütörtök van – megy tovább minden, de úgy csinálunk, mintha valami nagy dolog történne. Ausztráliától kezdve Kanadáig tűzijátékokat csinálnak az emberek, zajonganak és berúgnak, színházba mennek és esznek, mintha nem lenne holnap és egy nagy csinadrattát csinálnak évente egyszer egy meghatározott képzeletbeli ponton a Nap körül. Szerinted ennek a mi a funkciója? Mi történhet ilyenkor?

FA: Ez az extázis, ami azt jelenti, hogy egy lapos felületből az extázis egy pont ami fölötte van, pl. a Mount Everest az egy extázis a szaharai sivataghoz képest, mert kiáll, fennáll, kilóg a mindennapiból. Tehát vannak a  mindennapi feladataink, mint a mosogatás, meg a főzés, meg a mosakodás és akkor van az extázis és szerintem ebben van valami emberi dolog: ha csak a mindennapi dolgaink vannak, akkor megunjuk őket, akkor abba bele lehet fulladni, attól el lehet szomorodni, attól az ember életkedve elmehet és akor szüksége van valami extázisra. Az olyan, mint az orgazmus. Néha kell egy orgazmus! Mert orgazmus nélkül olyan lapos minden. Egyszer egy évben legalább elsülnek az emberek: tüzijáték meg minden… Ez egy ilyen nemzetközi orgazmus, hogy emlékeztessük egymást, hogy nem kell mindennapinak lenni, hogy van ünnep, hogy van Extázis. Nemcsak extázis van, hanem túlzás – túl sokat eszik, túl sokat iszik, túl sokat ugrál, túl sokat táncol, túl sokat szeretkezik – mindez meg van engedve – olyan, mint a farsang. Ott is egyszer egy évben az ember elengedheti magát. Mondjuk ha egy kutya a lelkem, akkor egész évben rövid pórázon húzom magam mellett és akkor egyszer-kétszer egy évben elengedem a pórázról, hadd csináljon amit akar, oda szarhat ahova akar, azt ehet amit akar, megtámadhatja a szomszédot. Egyszer egy évben nem kell a kutyának pórázon lenni.

TL: Az is benne van ebben, hogy úgy csinálunk, mintha valami új kezdődne. Hogy tényleg kezdődik-e valami új az jó kérdés, de valahogy amióta van ember, ezt a dolgot megünnepelte. Még a régi ősi vallásokban is megvolt az újév ünnep és azt fejezte ki, hogy egy év alatt annyira megromlott minden amik mi vagyunk, hogy most elpusztul, vagy visszatér a nullába és holnaptól pedig elölről kezdődik az egész. 

FA: Szerintem ez is egy szimbolikus hazugság. De ha valamire mutat, akkor arra mutat, hogy az igazság az, hogy minden pillanat, ezek is, miközben beszélgetünk és nézünk egymásra, minden pillanat az utolsó pillanat. Még egy ilyen pillanat nem lesz. És még egy ilyen se… és már ez is elmúlt… és már ez is… és ennek is vége és ez is egy új pillanat. Az igazság az, hogy minden pillanat új és hogy a múlt soha nem jósolja meg a jövőt. Tulajdonképpen radikálisan szabadok vagyunk és akármi történt eddig, az nem jelenti azt, hogy folytatódni fog. Szerintem minden reggel meg kell ünnepelni azt, hogy feljön a Nap, mert bár úgy tűnik, hogy  minden reggel feljön, ez nem törvényszerű. Ahogy a Török Sándor bácsi mondta nekem: vagy minden csoda, vagy semmi nem az. Így csodálkozunk egyszer egy évben, de tulajdonképpen minden csoda – minden reggel újév. Amikor én utoljára beszéltem veled – már alig emlékszem, már elmúlt. Ez egy új találkozás. Ahogy Bion mondja, a terapeutáknak még a századik órán is amikor bekopog a páciens, akkor is úgy kell rá nézni, mintha először találkoztunk volna vele. Nehogy úgy fogadjuk, mintha már ismernénk. Adjunk neki száz százalék szabadságot, hogy most az legyen aki akar lenni. Ne legyen előítéletünk, hogy most jön a #tóthlaci. Hát mit tudom én, hogy ki a #tóthlaci ma! És főleg mit tudom én ki lesz 2020-ban! Tehát nem tudom ki leszel a következő pillanatban.

TL: Erről két dolog jutott eszembe. Az egyik, hogy lehet ezért tesznek újévi fogadalmakat az emberek: most megint nullában vagyunk és mostantól teljesen más leszek ettől a perctől, mint ami eddig voltam.

FA: Szerintem ez azért egy hazugság, mert miért jönne ki jobban az ilyen? Minden pillanat egy kritikus pillanat. Minden pillanatban elhatározhatom, hogy mostantól fogva egy csepp alkohol sem fog a számon belém kerülni addig amíg meg nem halok. Ezt el lehet határozni bármikor, nemcsak újévkor, nemcsak szilveszterkor. De még ha szilveszterkor is határozom el – szeretném tudni a statisztikát, hogy mennyi ilyen elhatározást tart be az ember. Tulajdonképpen ha tényleg döntenénk, hogy a feleségemmel egyszer nem beszélek soha többé, vagy többé nem iszom, vagy többé nem hazudok, ha tényleg eldöntöttem, akkor nincs kiút – mert akkor akárhogy is érzem magam, akármennyire is akarok valami mást: eldöntöttem – kész. Schopenhauer egyszer eldöntötte, hogy minden délután kettőkor sétálni megy akármi van: akár beteg, akár nem, akár esik az eső, akár nem, akár havazik, akár vendégei vannak, akár nincsenek – mindig. Ha például ott voltál két óra körül, akkor csak úgy folytathattad a beszélgetést vele, ha mentél vele sétálni – mert ő ment sétálni, mert eldöntötte, hogy minden nap két órakor elmegy sétálni. Ő sokat írt az akaratról és praktikusan akarta tudni, hogy mi az: dönteni. Mindegy, hogy mit dönt az ember csak tartsa meg. Ez az emberi lehetőségek egyike. Állatok nem döntenek.

TL: Az emberek pedig csak úgy csinálnak néha mintha döntenének…

FA: Igen! – de van az az emberi lehetőség, hogy valaki valójában dönthet. Laing egy évvel azelőtt hogy meghalt, eldöntötte, hogy soha többé nem iszik alkoholt. És nem is ivott – szerintem azért halt meg mert abbahagyta az ivást.

TL: A másik dolog ami eszembe jutott, hogy egy ősi vallásban azt mondták, hogy az istenek már eldöntötték eddigre, az újév ünnepére , hogy mi lesz a következő tizenkét hónapnak a sorsa és most csak ünnepélyesen kihirdetik: ez az újév ünnepe maga. És bár minden pillanat kritikus pillanat és minden pillanatban lehet döntést hozni, hogy valami teljesen mást csinálunk ezután, mint addig, de ebben valahogy benne van az is, hogy ami történni fog a jövőben, annak a magvai már el vannak szórva, már most el vannak ültetve.

FA: Te most éppen görögöt játszol. Úgy csinálsz, mintha görög lennél. Az ógörögök azt hitték, hogy az istenek bábjai, az istenek marionettjei vagyunk és az istenek – mondjuk téged a Pallas Athéne zsinóron rángat, visz ide-oda és azt csinál veled amit akar, engem mondjuk a Zeusz táncoltat és ha én veled akarok lenni, akkor nekem Zeuszhoz kell fohászkodnom, hogy hozzon engem közel hozzád, vagy Pallasz Athénéhez kell, hogy hozzon téged közel hozzám. De tulajdonképpen csak imádkozni tudunk, mert a sorsunk az istenek kezében van. Ez egy görög hülyeség! A zsidó hülyeség az más! Ott a sorsunk az volt, hogy rabszolgák leszünk Egyiptomban, de Mózes azt mondta, hogy a lófaszt! És van az exodus. Nincs sors, hanem végzet van. És a végzet a vége a dolgoknak, amit én határozok el. A sorsom az, hogy Budapesten születtem 1940-ben zsidóként pont akkor, amikor a nyilasok gyűjtötték a zsidókat, hogy égessék őket el. Ez volt a sorsom. De a végzetem úgy tűnik Vancouverben van. És ennek a magja nem volt bennem amikor megszülettem. Engem nem az istenek rángatnak, hanem én zsidó vagyok és oda megyek ahova akarok és megnyílik a Vörös-tenger előttem. Ha nem tetszik Egyiptom, akkor megyek a tejjel-mézzel folyó Kánaánba.

TL: Ezt teljesen értem, de én valahogy inkább arra értettem amit mondtam, hogy ami történni fog, vagy ami vár rám a következő évben, annak a magvait én magam már elültettem ebben az évben és így valaminek a következménye.

FA: Hát vagy igen, vagy nem! Ez olyan mint a karma: ha nekem most nagy bajaim vannak, akkor az azért van, mert rossz voltam egy előző életben. Ha most bajom van, az azért van, mert rossz voltam két héttel ezelőtt. Hát én szarok erre! Ez nem igaz! Vannak nagyon gazdag emberek, akiket megjutalmazunk azért, mert barmok. És vannak nagyon szerencsétlen emberek, akik nagyon jó emberek, mégis szerencsétlenek. Szerintem az az igaz, hogy ha rosszat tettem – balra mentem amikor jobbra kellett volna menni és megfordulok, ami a megbánást jelenti, azt mondom, hogy többet ezt nem csinálom, akkor az istenek és mindenki megbocsát nekem. Akkor az istenek nem foglalkoznak azzal, hogy nekem bűntudatom legyen, nem fontos nekik, hogy mennyit bűnöztem. A fontos az, hogy forduljak meg! A fordulás – a megtérés a fontos és az, hogy többé ne csináljam. Ezt minden pillanatban megtehetem, nem csak szilveszterkor. És abban a pillanatban ahogy megfordultam és már csak jót teszek, akkor minden el van felejtve. Az istenek nem akarnak büntetni, hanem csak azt, hogy ne folytasd a rosszat. Hagyd abba!

TL: A zsoltárból egy mondatot emeltem ki, amikor átküldtem neked. Azt kéri Mózes az Istentől, hogy taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk. Szerinted milyen a bölcs szív ebben a vetületben? Valaki nézi, hogy telik az idő. Elmúltam 38, te elmúltál 79, hogy lehet bölcs szívvel számolni az éveket, a napokat?

FA: Szerintem nem kell – számolni hülyeség. Van a Bibliában valami olyasmi, hogy meg kell számolni az embereket, a statisztikának a kezdete a népszámlálás. Az embert nem lehet megszámolni. Abban a pillanatban, amikor számolni kezded az embereket én már az egyike vagyok ezeknek; én egy magyar származású zsidó vagyok, én egy kanadai emigráns vagyok. Így már az egyike leszek egy csoportnak… Egy öreg ember vagyok, egyike az öreg embereknek.

TL: Azért számolják, hogy hány éves vagy, hogy mit lehet elvárni tőled és mire lehet számítani tőled.

FA: Semmire sem lehet, soha nem is lehetett – minden amit csinálok az egy csoda, attól függetlenül, hogy hány éves vagyok. Hát micsoda marhaság! – ez egy olyan skizofrén, pszichotikus dolog, hogy mindent meg kell érteni, hogy mindennek oka van, mindent meg kell magyarázni, mintha lehetne… Hát ez egy őrület! Ennek semmi köze nincs a valósághoz! Még egy olyan nincs mint én! Engem nem lehet számolni és nem azért csinálok dolgokat, mert valahány éves vagyok. Az igazság a Zen-ben azt mondja, hogy az egyetlen dolog ami biztos az életben, az a halál. A halál időpontja nem biztos. Hogy éljek? Ez egy jó koan, mert nemcsak az én halálom nem biztos. Meghalhattam volna három és fél éves koromban – majdnem elvittek a gázkamrába… Én gyakran úgy gondolom, hogy én már egy élő zombi vagyok, mert tulajdonképpen már kivégeztek három és fél éves koromban és csak véletlenül éltem tovább. 56-ban majdnem lelőttek a határnál. Kutyákat eresztettek ránk és lövöldöztek, de hát túléltem azt is. Ott is meghalhattam volna, tizenhat éves koromban. Más lenne ha a haláltól visszafelé számítanánk az életkorunkat, tehát ha mondjuk két éves lennék, mert tudnám, hogy két év múlva meghalok – te mondjuk húsz éves lennél, mert tudnád, hogy húsz év múlva meghalsz, vagy ötperces vagy, mert öt perc múlva meghalsz – de nem tudjuk! Se azt nem tudom, hogy én mikor halok meg, se azt, hogy mikor halnak meg a szeretteim, se azt, hogy mikor halnak meg az ismerőseim… Hát akkor hogy a francba éljek ebben a nemtudásban?! Én csak egy dologra tudok gondolni: arra, hogy részt vegyek minden pillanatnak a szentségében. Tehát most, hogy veled vagyok, mondjak meg neked mindent ami fontos, mert lehet, hogy soha többé nem találkozunk. Minden találkozás lehet az utolsó. Ez az igazság, ez a valóság – nem az, hogy hány éves vagy… Kit érdekel? Ez is egy hülye hipnózis, hogy ne figyeljünk arra ami fontos, ami az, hogy minden pillanatban a másik meghalhat: a szülőd, a szeretőd, akár az ellenséged. Ez a valóság. És akkor egy bölcs szív szerintem onnan jön, ahogy a régi görögök használták a frenosz szót, amiből jön a skizofrenosz – ők ugyanazt a szót használták az agyra (elmére) és a szívre. Nekik az ész és az érzelem nem volt elválasztva. Az eredeti skizofrén az, hogy mi elválasztottuk a szívet az agytól, a racionalitást az érzelmektől. Akik ezt csinálják, azok már mind skizofrének. A skizofrén az egy eltört szívet jelent, nemcsak eltört koponyát, eltört agyat. Tehát egy bölcs szív az a szív szerintem, amelyik egy az ésszel, amelyik tudja, hogy csak pillanatok vannak. Mindannyian zuhanunk a halálunk felé és nem tudjuk, hogy mikor fogunk padlót fogni. Lehet, hogy te, és akkor én egyedül maradok. Ha ez van, akkor szeressük egymást, amíg tudjuk, amíg zuhanunk együtt! Miért ne?! De itt kettéválik az emberiség: vannak azok az állatok, azok a barmok, akik azt gondolják, hogy hát úgyis meghalunk, akkor miért ne kínozzalak és miért ne lőjelek le és miért ne… amikor úgyis mindegy – ha meghalok, viszek tizet magammal, vagy ezret, vagy százezret. Szarok a világra, mert nem akarom, hogy miután meghaltam legyen világ. Akkor én meghalok és haljon meg mindenki! Tehát vannak ezek a barmok és vannak azok, akik azt mondják, hogy ugyanaz az Élet él téged, mint engem – egy Isten van, egy Élet van és ha én meghalok az mindegy, de legalább te élj és te segíts másokat élni és szeressük egymást emberek! Szerintem ez a bölcs szív!

TL: Erről eszembe jutott egy József Attila vers – Két hexameter a címe.

Miért legyek én tisztességes, kiterítenek úgyis!
Miért ne legyek tisztességes, kiterítenek úgyis!

FA: Erről van szó! “Kiterítenek” Lehet, ha te lettél volna az Isten, akkor más világot teremtettél volna. Aki rájön arra, hogy mi az Élet, az rájön, hogy ez egy őrület, hogy mindannyian sorban állunk a temető felé… és azt sem tudjuk, hogy hol vagyunk a sorban. Hát akkor tényleg mindegy, mert mindegyikünk az akasztófán fog lógni, akármit is csinálunk. Abban szabadon választhatunk, hogy amíg fel nem akasztanak, addig szeretlek, vagy amíg föl nem akasztanak, addig kínozlak.

TL: Lehet, hogy ez az egész év végi neurózis, ez az év végi zajongás a halál tagadása! Hogy nincs vége, mert kezdődik újra! És akkor így nem kell figyeljünk arra, hogy milyen értékes minden pillanat, ami elmúlik. És akkor a bölcs szív az lehet, aki nem csapja be magát, hanem úgy számol minden napot, mintha az utolsó lenne.

FA: Akinek szilveszter minden pillanat.
TL: Akinek szilveszter minden pillanat!

Tóth László

Kategóriák
Beszélgetések

Az idei karácsony

“Amíg lélegezni fogok, csodálkozni fogok a sok csodán.” (F. A.)

2021. január 5-i hírlevelünk exkluzív tartalma.
Iratkozz fel!
Ebben a rovatunkban minden héten olvashatsz valami olyan exkluzív tartalmat, amit máshová nem töltünk fel.


Huszár Annamari

Nekem az idei karácsony…..

Vigyázat! Szomorú és személyes!

Amikor elterveztem, hogy mit is fogok ezzel a címmel a karácsonyi hírlevélbe csinálni, még éppen csak hogy elkezdődött az ősz. A nyári napfény illata még az orromban, a víz hűsítő érzése a bőrömön, az ég bárányfelhős kékje a szememben.

Gondoltam az lesz majd a jó móka, karácsonyi hírlevélben kedves, szívet melengető üzeneteket gyűjtök majd össze videó formájában azoktól az emberektől, akikkel a legtöbb időt töltöttem, s akik fontos szerepet játszanak az életemben, s, hogy ezt majd jó kis csokorba fűzöm, hadd melengesse mindannyiunk szívét.

Aztán persze ahogy lenni szokott, ember tervez, Isten végez. A sok feladat, a folyton  bekövetkező változásokra történő reagálás, elvitte a figyelmemet,és  az energiámat a videók elkészítésétől. Ahogyan az évben eddig már sokszor, úgy most is,  számtalan tervet kellett kidobnom, újra terveznem, reagálnom a megváltozott körülményekre. 

S ahogy közeledett a leadási határidő, úgy lett egyre nyilvánvalóbb, hogy a kedves videó csokorból biztosan nem lesz semmi. Amikor ez végleg tudatosult bennem, éppen a temetőbe tartottam. Elvinni azoknak a karácsonyt, akik már nincsenek itt velünk. Nekem nagyon sokan vannak, túl sokan is. Azon gondolkodtam, amíg odafelé tartottam, hogy az idén elvesztettem az utolsó embert is, aki tanúja volt gyerekkorom karácsonyainak. Aki velem együtt tudott emlékezni arra, ahogyan megdézsmáltuk már jóval karácsony előtt a nagymamánk karácsonfáján a szaloncukrokat. Arra, ahogy minden pillanatban, ha egyedül voltunk – felnőttek nélkül – vad ötletelésben kutattunk az ajándékok után. Nálunk, náluk, nagyinál, a pincétől a padlásig, mindenhol. S akinek szintúgy dagadt a melle a büszleségtől, mint az enyém, amikor valakinél sikerült megtalálni a felnőttek által eldugott ajándékokat. Sokszor  -mivel be voltak csomagolva-, azt sem tudtuk, hogy mi rejtőzik a csomagolás alatt, de akkor meg jól lehetett találgatni a nagysága, a súlya, s minden jellemzője alapján, hogy mit is rejthet a csomag.

Aztán megérkeztem az első temetőbe, majd a másodikba, ahol szembesülhettem a rongálással, hogy amit előzőleg ott hagytam, abból jó esetben csak azt vitték el, amire szükségük volt az arra járóknak, de rossz esetben mindent abból amit halottak napján a sírokra került.. Tudom, akik ott fekszenek nincs rá szükségük. Nekem van rá szükségem, hogy ott legyen. Nekem fontos, s engem bánt a hiányuk. Én csodálkozom rá megtört szívvel, hogy most tényleg valakinek erre van szüksége. Beleérez-e abba, hogy hogyan érezheti magát az akinek ez fontos?

Biztosan nem. Úgy ahogy nem érzünk együtt egymással máskor sem, nem figyelünk egymásra, nem segítünk egymásnak. 

S ezzel a fájdalom ami e-nélkül is ott van a szívemben csak tovább erősödik. Jól lehet sírni az autóban vezetés közben. Azt hiszem ezt már begyakoroltam.

Aztán váratlanul a semmiből érkezik egy telefonhívás, ami kisöpri a szememből a könnyeket. Nem számítottam rá, meglepetés volt, s nagyon kedves a szívemnek. S akkor amikor vége a hívásnak rácsodálkozom, hogy jééé, hát még nevettem is. Nincs itt a világ vége. Szóval Van élet a halál előtt! Éljünk, amíg csak lehet! Nevetve, sírva, szeretve!

Boldogabb karácsonyt mindenkinek! 

S azért, hogy ne csak az én borongós gondolataim legyenek, megkértem azokat, akikkel a videókat is készítettem volna, hogy írjanak pár sort, azzal, hogy “Nekem az idei karácsony…..”

Ezeket  csokorba szedtem, s nagy-nagy szeretettel nektek:


Feldmár András

NEKEM AZ IDEI KARÁCSONY nem más mint az eddigiek. Örülök, hogy nő a fény és hervad a sötétség, örülök, hogy küldhetek ajándékot a gyerekeimnek, örülök annak amiket én kapok, amíg lélegezni fogok, csodálkozni fogok a sok csodán.

Mindenkinek csak jót kívánok!


Heves Andrea

Nekem a karácsony a törődés, egy olyan hetedik kerületi házban nőttem fel, ahol találkozott az operaénekesnő és a szódás, együtt ettük a libamájpástétomot és a kocsonyát, a 200 nm-en is úgy fértünk el, mint a 30-on. Megosztottuk amink volt. Nagyanyám elhozta  Bethlen moziból a legjobb  filmzenéket, nagyapám elővette az udvaron a trombitáját, miközben Berci bácsi alsónadrágban pucolta mellette a pontyot! Az alsógatyás halászlével kezdte a ház és anyám túrós rétesével zárta a karácsonyt! Mi gyerekek titkos fiókokat nézegethettünk, nem törődött, vagy éppen így törődött a saját titkaival a felnőtt világ. Be- és átjárást engedett 24-én 24 órára. Majd mindenki visszavonult a saját barlangjába és érte tovább az életét!


Ács Dániel

Nekem az idei Karácsony a feleségem. A meleg otthonunk. A jó ételek, a későn, de együtt kelés, a zenék, a hangulat, séta a Várba, filmeken alkudozás, hogy mit nézzünk este. Emlékezés az elvesztett szeretteinkre. Telefon, vagy integetés az ablakból azoknak, akik élnek. Ráhangolódás és kibékülés azzal, ami van. Apró, személyes, pillanatnyi örömök, összekapások. A szeretet ünnepi hétköznapisága, hétköznapi ünnepélyessége. 


Nekem a karácsony a lélek Etnája. 

Egy rétegvulkán, egy lávafolyam:

ha jó helyen állok, lenyűgöző!

Krámli András

Váradi Csilla

Nekem az idei Karácsony az idei évet idézi: ha kívülről nézem, kvázi társadalmi szinten, akkor azt hiszem a Covid hatása hasonlóan érinti az ünnepeket, mint sokak életét ez évben március óta: elszigeteltség, távolság, bizonytalanság, változások, a szabadság korlátozása, feszültség. Sokaktól hallom, hogy nem látogatják meg rokonaikat, mert vagy a szülők/nagyszülők félnek, vagy a gyerekek féltik idősebb hozzátartozóikat. A szomszédaim egy része nem mer rokonaival találkozni, mások pedig ugyanúgy karácsonyoznak, mit máskor. Néhány ismerősöm még 1-2 nappal az ünnepek előtt is bizonytalan, mi lesz karácsonykor, kire számíthat, kire nem, hány főre főzzön, mire készüljön. A főváros az ünnepi készülődésben fel van pörögve, hatalmas a tömeg, és a szokásos feszültség is jelen van, csak most nehéz eldönteni, hogy mi okozza elsősorban – a tömeg vagy a vírus.

Így általánosítanék, de ugye minden helyzet, mindenki megélése más és más. Mesélek hát az én saját tapasztalataimról, élményeimről. A minap egy évzáró eseményen vettem részt, ahol egy dixit kártyát kellett választani az évünkről, és utána a csoport minden tagja elmondta, miért választotta az adott kártyát. Nagy ráeszmélés volt számomra, hogy míg szinte mindenki a bezártság, elszigeteltség valamely szimbólumát választotta, az én képem a növekedést, előrelépést szimbolizálta – mind szakmailag mind a magánéletben -, és eszembe sem jutott a Covid és hatása. Őszintén szólva meglepődtem magamon, hisz hajlamos vagyok pesszimistának és rugalmatlannak címkézni magam, és elhinni másoknak, ha így jellemeznek. Ugyanakkor ez a visszatekintés rádöbbentett, hogy bár igenis volt hatása a vírusnak az életem szinte minden területére, még e nehezítés mellett is sikerült elindulni az utamon és fejlődni. Sokszor kellett újraterveznem, átkereteznem, elengednem, más úton-módon megoldani dolgokat, ami akkor és ott elég kimerítőnek és fárasztónak tűnt, de ha a nagy egészet nézem, mégiscsak a sikerek domborodnak ki. Ehhez persze a fentieken kívül kitartásra, rugalmasságra és minden bizonnyal szerencsére is szükség volt. Alapvetően tehát pozitívan zárom ezt az évet, az évzárás márpedig számomra szerves része az Ünnepeknek. A Karácsony emellett a kapcsolatokról, egymás megajándékozásáról is szól, amikor együtt töltjük ezeket a napokat, és megpróbálunk kedvében járni szeretteinknek. Ezekben pedig ez az év sem lesz más, mint az eddigiek, bár ki tudja..a bizonytalanság faktor azért nálam is erősebb a vírus megjelenése óta… 


Tóth László

Nekem az idei karácsony csütörtök este és péntek és szombat. 

Remélem nem lesznek nagy kilengések, nem fertőződök meg és nem fertőzök meg senkit.

Nekem az idei karácsony egy karácsony, aminek ha vége, akkor végre megint  rendes csütörtök lesz és péntek és szombat, amiket nem előz meg sötétség és vásárlási szokások és koszorús vasárnapok, hanem csak egy szerda.

Nekem az idei karácsony a 117. karácsonyozással töltött napom, ami elég sok szerintem. Ha leszek öreg több, mint fél évet karácsonyoztam majd az életemből – na tessék!


Novák Alexa

Húszas éveim elején jártam, amikor egy középkorú ismerős arról sztorizott, hogy karácsonykor átmentek szépen kiöltözve és kifestve a lakótelepi felettük lakó szomszédhoz, hogy Boldog Karácsonyt kívánjanak…biztos vittek bejglit is, erre már nem emlékszem, de könnyen a kezükbe képzelhető. És a szomszéd (botràny!) fürdőköntösben, kócosan, borotválatlanul nyitott ajtót.  A hátán egy unoka, egy másik meg üvöltve-röhögve üldözte valami fegyvernek látszó tárggyal. Az én ismerőseim felháborodva meséltek erről az állatias igénytelenségről, hogy valaki ennyi tiszteletet ne adjon ennek a szent ünnepnek, stb. stb. Meghallgattam őket, de belül tudtam, hogy én lélekben a köntösös-indiános-ünnepet nem tisztelők táborát fogom gazdagítani. Ellenidentifikáció vagy mi a nyavalyatörés annak a neve, amikor valaki a gyerekkori traumája ellenében kotor ezerrel: éppen ezért nálunk az egyetlen szempont karácsonykor, hogy senki ne nyektessen, stresszeljen senkit semmivel. Nincs nagytakarítás, nagydekorálás, nagyfőzés, nagyagybaj. Normál, ehető kaja van, amit a gyerekek megesznek. Mi a fát 23-án este szoktuk feldíszíteni, amíg a gyerekek alszanak. Valamiért pár évig az volt a kényszerképzetünk, hogy a fát baltával kell belefaragni a talpba (így láttam otthon), ebből a Waczak szállót idéző orbitális bénázások születtek: csonkolt tetejű fa, ferdefa, fa felmosóvödörben sziklákkal kitámasztva, fa damillal 4felé kikötözve, stb. A gyerekek reggel kirongyolnak a nappaliba és többnyire egész nap pizsamában játszunk. Igénytelenül, nyugiban.


Nagy Zsuzsanna Katalin

Karácsony?

Ki ette meg idén a kalácsom…..


Büky Dorka

Gyerekkoromban, ha féltem, a karácsonyra gondoltam. Jó erősen. Általában sikerült magamat odavarázsolni. Mert akkor tényleg béke volt, senki nem haragudott, nem kért számon. Nem volt iskola, szülői értekezlet, a bizonyítvány okozta földrengésen és vulkánkitörésen is túl voltunk. És, ami a legfontosabb, mindenki igyekezett. Ajándékok, ünnepélyesség, kedvesség, figyelem. Tudnálak bántani, de nem teszem. Ha máskor teszem is, itt és most szünetet tartok és szeretlek. Ez a szünet a  karácsony. Igyekezzünk, emberek!

Kategóriák
Beszélgetések

Fellegajtó – Szókratész?

Ha nem tudjuk, mi az igaz és mi nem, akkor nem tudunk közel kerülni a valósághoz.

Feldmár András és Büky Dorka beszélgetése

2021. január 5-i hírlevelünk exkluzív tartalma.
Iratkozz fel!
Ebben a rovatunkban minden héten olvashatsz valami olyan exkluzív tartalmat, amit máshová nem töltünk fel.


Feldmár András

Kit anya szült, az mind csalódik végül,
vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül,
ebbe fog belehalni.
József Attila: Kései sirató

FA: Két férfi áll a színpadon, mintha ikrek lennének, teljesen egyformák. Bejön a konferanszié, a közönség felé fordul és azt mondja: Tisztelt hölgyeim és uraim, az itt önök előtt álló két férfi közül az egyik a valódi hús és vér Szókratész, a másik viszont egy remek színész, aki évekig tanulmányozta Szókratészt. Ő Szókratészt játszik és az önök dolga az, hogy rájöjjenek, melyikük az igazi. Az egész világon összesen két ember tudja, hogy mi az igazság: Szókratész és a színész. És ha belegondolunk, ha igazán jó a színész, akkor a kérdés megoldhatatlan. A tragédia – ha ebből nem lehet kilépni – az a két emberé, mert ettől kezdve minden rossz nekik. Ha a színész elhiteti, hogy ő Szókratész, az neki nem jó, mert aki szereti őt így, az nem valóban őt szereti, ha viszont kételkednek benne, hogy ő valóban Szókratész, az sem jó, mert senki nem tud megbízni benne. És Szókratésznek sem jó, mert, ha valaki elhiszi neki, hogy ő Szókratész, miután felmerült, hogy lehet, hogy ő a színész, ettől nem tud megszabadulni. Hiába tudja, hogy ő Szókratész, senki nem hisz neki, és ebbe bele lehet őrülni. 

BD: Akkor most ez egy példa arra, hogy aki képmutató, az nem csak a saját életét rontja el, hanem mindenkiét maga körül.

FA: Így van, mert elbizonytalanítja, megijeszti a többi embert, hogy bárki lehet hamis. Én csak magamról tudhatom, hogy képmutató vagyok vagy sem, mindenki más lehet hogy hazudik, szerepet játszik. 

BD: Na jó, de hát mindannyian képmutatók vagyunk, a társadalom, a civilizáció, a közösség, a család nem csak elvárja a képmutatást, de nem is enged élni enélkül. Elhatározhatom, hogy nem játszom szerepet, ez egy tisztességes, jó irány, de nem mindig tudom tartani az irányt, és ez az emberi. Aztán, ahogy magamat megértem, elfogadom ezzel az esendőséggel, úgy a másikat is el kell tudjam fogadni. Mégis, valahol kell húzni egy határt, mert felelős vagyok a környezetemért és magamért. Talán éppen ott lehet a határ, hogy akarok-e közszereplő lenni. Mert, ha igen, akkor ez a felelősség sokszorosára növekszik. Ha van valamim, ami nekem fontos, egy titkom, de a karrierem és ez nem fér össze, akkor választanom kell? Mert nem a titkainkkal van a baj, hanem a képmutatással. Most olvastam valahol a bonmot-t; ha a pápa ateista, azzal nem az a baj, hogy ateista, hanem, hogy pápa. 

FA: Amikor egy pulpituson álló ember, egy vezető, egy politikus nyilvánosan és szégyen nélkül hazudik, akkor talán generációknak okoz kárt, mert a nyelv és kommunikáció értékét, hitelét rombolja. Ha nem tudjuk, mi az igaz és mi nem, akkor nem tudunk közel kerülni a valósághoz. Tehát, ha egy olyan ember hazudik, aki tulajdonképpen tiszteletre méltó kellene, hogy legyen, akkor elnémulunk és megtanuljuk, hogy oda se figyeljünk arra, amit mások mondanak. 

BD: Ahhoz, hogy valaki huzamosan a porondon maradhasson képmutatás kell.  Valahogy ez lett mostanra a konszenzus. Nagyon nagynak, ordítónak kell lennie a távolságnak a valóság és a mutatott kép között ahhoz, hogy érzékenyek legyünk a képmutatásra, és lám, most sem dühösek vagyunk, csak röhögünk, mint egy középkori vásárban a mutatványos bódéja előtt. És, hát nem Szókratész áll a színpadon.  Mondjuk hihetetlenül felszabadító ez a röhögés. Pedig jó nagy pácban vagyunk.

FA: Az egyik páciensemhez kislány korában minden éjjel besurrant a bátyja, és kielégítette magát míg őt fogdosta. Ő úgy csinált, mintha aludna, soha nem reagált, rettenetesen érezte magát, de valahogy örült is, hogy a bátyja bármennyi időt tölt vele és mindenféléket csinál, ott van; szerette a bátyját. Ami igazán rettenetes volt neki, az az volt, hogy a bátyja napközben harsányan undorodott tőle. Így próbálta bebiztosítani magát, hogy ha a húga valakinek elkotyogja az éjszakai látogatásokat, ne higgyen neki senki, hiszen mindenki tudja, hogy undorítónak találja őt. Tehát nem a szexuális zaklatás volt a legrosszabb, hanem a napközbeni kamuflázs. Már 60 éves ez a nő, de még mindig szenved, nem tudja túltenni magát ezen. Ha meleg vagyok, de nem akarom, hogy bárki is tudja, vagy akár csak megvádoljon ezzel, akkor nyilvánosan undorodom a melegektől és intézkedek, törvényt hozok ellenük, diszkriminálom őket. Akkor biztos senki nem gondol arra, hogy én is közéjük tartozom. 

BD: Ezzel azt akarod mondani, hogy a homofóbia mögött látens vagy legalább is rejtegetett homoszexualitás van?

FA: Nem általánosítok, közhiedelem, hogy a homofóbia mögött van homoszexuális vonzalom, de az vagy van, vagy nincs, lehet is és nem is. Reakció-formációnak nevezzük azt, ha kívánok valamit, de nem akarom tudni, akkor undorodok tőle, vagy ha undorodok valamitől, de nem merem érezni, akkor kívánom. Tehát a vonzalom és az undor lehet reakció-formáció, de lehet csak vonzalom és csak undor. Volt egy páciensem még Londonban, a 70-es években, aki mosolyogva és teljesen hihetően azt állította, hogy az számára a legizgalmasabb szex, amit el tud képzelni, amikor a felesége hazajön, és azt mondja, hogy gyere gyorsan basszál meg, a másik pasi ondója még a puncimban van. Kérdeztem Laingtől, a mesteremtől, hogy ez mi, tényleges vonzalom, vagy reakció-formáció. Mert Strindberg például azt írja, hogy egy férfi számára elképzelni, hogy a szeretője puncijában összekeveredik az ondója egy másik férfiéval, ennél nincs undorítóbb. Laing azt mondta hogy csak az isten tudja ő nem, lehetséges, hogy nem meri azt mondani a feleségének, hogy nem akarja, hogy mással szexeljen, mert fél hogy elhagyja, de lehet hogy benne ez egy valódi vágy, lehet hogy csak így tud egy másik férfihoz közel kerülni. Szóval, lehet, hogy tényleg csak az van, amit mond. Kérdeztem, hogy hogy lehet felismerni, hogy mi az igazság egy ilyen esetben. Azt mondta, hogy minél egyszerűbb a dolog, annál stabilabb egy ember lelki egyensúlya, a reakció-formáláshoz rengeteg energia kell, aki azt csinálja, az könnyen elveszti a lelki egyensúlyát, elkeseredik, feldühödik, szorong, fél.

1950 körül, O. Hobart Mowrer református papokkal beszélgetett, akik kivétel nélkül deprimáltak voltak. Rájött, hogy mások előtt csak a jó oldalukat mutatják és titkolják hibáikat, kudarcaikat, bűneiket, szégyenüket. Rávette őket, hogy a következő néhány hónapban titkolják jó-tetteiket, azt amire büszkék, sikereiket és ugyanakkor nyíltan beszéljenek arról amit eddig titkoltak. Amikor a lelkészek visszatértek, boldogan jelentették Mowrer-nek, hogy sokkal jobban érzik magukat mint azelőtt. Mowrer arra következtetett, hogy azt hisszük magunkról, hogy akik mi valóban vagyunk, az az amit titkolunk.

Merész kísérlet, nem?

Kategóriák
Beszélgetések

Fellegajtó – A meztelen terapeuta

A meztelen terapeuta arról szól, hogy a terapeuták sem tudnak semmit.
Sheldon Kopp – A meztelen terapeuta c. könyvének margójára

2021. január 5-i hírlevelünk exkluzív tartalma.
Iratkozz fel!
Ebben a rovatunkban minden héten olvashatsz valami olyan exkluzív tartalmat, amit máshová nem töltünk fel.


Sheldon Koppról Andrástól hallottam először, majd olvastam az egyetlen magyarul megjelent könyvéhez (Ha Buddhával találkozol az úton, öld meg) írt előszavát. Meleg, szerető hangon ír róla – hogy minden könyvét olvasta és megkönnyezte, amikor meghalt. Ekkor gondolatban tettem egy könyvjelzőt a neve mellé. Nehezen fogok neki angol nyelvű könyvek olvasásának, de reméltem, valami értékeset és különlegeset találok majd – így lett.


A meztelen terapeuta a transzferencia megszűnését segíti. A transzferencia, amikor valaki magát kicsinek, gyengének és tanácstalannak gondolja, de ugyanakkor hiszi azt is, hogy vannak felnőttek, akik tudják, hogy mi van. Tudják, hogyan lehet ebben a veszélyes és bizonytalan világban élni. Lehet ebben a gondolatban valami megnyugtató is, mert bár van aki nem tudja – de mégis (!), van aki tudja. Ez egy elérhető, hozzáférhető tudás. A szorongás, hogy ez a világ veszélyes, kiszámíthatatlan és érzéketlen, csak addig tart, amíg közel nem kerül egy ilyen felnőtthöz, aki – ki tudja miért – de elvállalja a szerepet, hogy ő tudja.

Sajnos senki nem tudja a frankót, hogy mi van, hogy hogyan kell élni. És igen, a világ veszélyes, kiszámíthatatlan és érzéketlen. Amikor a kliens rájön, hogy nemcsak ő nem tudja mi van, hanem senki más sem – az a transzferencia vége. Ő is felnőtt, egyenrangú partnernek tekinti a többi embert.

Az alcíme Több, mint egy tucat jeles pszichoterapeuta kínos pillanatait tartalmazó gyűjtemény. Kopp megkért tizenöt elismert pszichoterapeutát – köztük pl. Albert Ellist -, hogy írjanak erről a témáról. Sok furcsa személyes történet van a prakszisokból, és olyan is, melyen érződik, hogy aki leírja az is tétovázik, hogy egyáltalán megossza-e a közönséggel – hiszen mit fognak szólni, ha ezt elolvassák, meghallják (pl. Albert L. Kovacs Ph.D. története, melyben rendszeresen közelharcot vív egyik női páciensével – nem, nem jelképesen (!) ).

Felszabadító olvasni az esszéket és közben elgondolkodni egy világról, ahol nincs több fehér köpeny, nincs több fekete öltöny piros nyakkendő, nincs több kinyilatkoztató felnőtt, hanem partneri hangon beszélgető és együtt gondolkodó emberek.

A terapeuta meztelensége állhat abból, hogy beismeri hibáit, előtárja kínos pillanatait szégyen nélkül, de állhat abból is, hogy levetkőzi szerepeit és emberként találkozik a hozzá érkezővel, nem pózok, végzettségek, papírok, vagy módszerek mögé rejtőzve.

Milyen remek is lett volna olyan iskolába járni, ahol a tanárok nemcsak hibát hibára halmoznak, hanem erre ránéznek, akár ránézünk együtt – és elmondta mit tanult ebből, mit fog máshogy csinálni ezután. Ezen megéri elflesselni kicsit.

A meztelenség a bűneset előtti időkre utal vissza, egyfajta újszülöttségből adódó tisztaság és frissesség, naivság és tapasztalatlanság. Az az állapot, amikor azt sem tudta az Ember, hogy meztelen, csak az volt, természetesen. A kultúra és annak továbbadása, a nevelés sok mindent ráaggat egy gyerekre. Sok mindent megtanít, hogy el kell rejteni és hogyan kell elrejteni. Egymásra nézve akár hihetünk is ezeknek a ruha-álcáknak, tehetünk úgy, mintha a rejtek-ruha a bőrünk lenne.

Ezek a történetek visszafelé vezetnek. Valahogy arra bátorítanak, hogy vetkőzzünk le nyugodtan. Mutassuk meg magunkat, hiszen mindenkinek vannak igazán zavarba ejtő történetei – még nagynevű terapeutáknak is, akiknek az élete rendben van, tisztában vannak önmagukkal, nem hibáznak és ki tudja még mi mindent gondolunk róluk.

Két gondolat Sheldon Kopptól:

“Többször hibázom most, mint fiatalabb koromban, de mindezt csak azért, mert többet kockáztatok. Többször vétek, de többször cselekszem helyesen is. Ezenkívül amit elbaszok, azok sokkal inkább az elkövetés-, mint a mulasztás bűnei.” (Moreover, my fuck-ups are more likely to be sins of commision than of omission.)

“Semmi nincs ingyen. Mikor bármelyikünk hibázunk, egyszerűen előre fizetünk azért, amit még nem szereztünk meg.”

És egy mondás Nasrudin-tól:

“Élvezd önmagad, vagy próbáld meg – valakit zavarni fogsz közben. Ha nem – valakit zavarni fogsz közben.”

Persze van, aki ezt a meztelen terapeutaságot is szószerint érti – de ez egy másik történet

A könyv letölthető innen.

Tóth László
Kategóriák
Beszélgetések

Fellegajtó – Édes semmittevés

“Csak nyugalomban használhatod összhangban az emberi kapacitásaidat: a gondolkodásodat, az érzelmeidet, a test jelzéseit, a spiritualitásodat. Teljes tudsz lenni, úgy ahogy teremtődtél.”

2021. január 5-i hírlevelünk exkluzív tartalma.
Iratkozz fel!
Ebben a rovatunkban minden héten olvashatsz valami olyan exkluzív tartalmat, amit máshová nem töltünk fel.


Németből fordította Kröber Edith és mint mindig, javította a szabadkai nyugdíjas magyartanárnő Sinkovich Terézia – Köszönöm Terikém!

KE: Hasonló helyzetben vagyunk. Mindketten munka nélkül. Sokat dolgoztál életedben, közben egyedül felneveltél négy gyereket. Most gyakran hallom tőled, hogy milyen jó, hogy ura vagy az idődnek, nem kell rohannod sehova. Most van időd kitalálni, mivel szeretnél foglalkozni ezentúl. Én is ezt mondogatom. Ha olyan embernek említem ezt meg, aki teljes gőzzel dolgozik, akkor kicsit úgy néznek rám, mintha lopnám a napot. Én most azt gyakorlom, hogy ne izgasson, mit gondolnak mások erről.  Te ezzel hogy vagy?

MI: Én rájöttem arra, hogy nem vagyok „karrierista“. Ezért nem zavar, hogy nem mutathatok fel sikert. Nálam az a helyzet, hogy szociális munkát végeztem, és az ismerősök nem nagyon értik, miért lettem „egoista“, miért helyezem a saját szükségleteimet mások szükségletei elé. Én azt vallom, csak aki saját magával jól bánik, másokkal is ezt tudja tenni. Ez nem mindig volt így. Időközben átéltem olyan élet és halál közti helyzeteket, pl. szüléskor, amelyek segítettek felismerni, minek van igazán értéke. A semmittevést termékeny időtöltésre használhatom, amelyben magammal foglalkozhatok.  

KE: Azt mondod, nem érdekel a karrier. Mit értesz karrier alatt? És hogyan jöttél rá, hogy számodra ez nem fontos, nem jelent értéket?

MI: A karrier számomra ez: mind előbbre jutni, több erőt befektetni és megfelelő anyagi juttatást és elismerést kapni érte. Régebben csodáltam azokat, akik célratörők voltak és karriert építettek. Ápolónőként viszont szó sem volt arról, hogy jó anyagi helyzetet teremthetek vagy karierre lenne kilátásom. 

KE: Egyszer említetted, hogy amikor felvételi interjún voltál, azt mondták neked, ha neked fontosak az anyagiak, akkor ez számodra nem a megfelelő foglalkozás. Ebből szerintem látható, hogy létezik egy társadalmi elvárás. Aki segítő foglalkozás mellett dönt, annak ne legyen anyagi igénye.

MI: Igen. 

KE: Most a pandémiában tisztán láthatja mindenki, milyen igazságtalan a társadalmi javak elosztása. Akiknek sikerült némi karriert felépíteni, most csücsülhet a meleg irodában vagy home office-ban és legjobb esetben újabb projekteken gondolkodhat. A fizetése meg egy ápolónő fizetésének legalább háromszorosa. Nagyon nagy szükség van ápolókra, nem csak a pandémia idején, mégis alig fordul elő, hogy az  ápolónő sztrájkolnak. 

MI: Mindig kevesen vannak, és ha sztrájkolnak, nincs aki ellássa a betegeket. 

KE: Csapda. 

MI: Igen. 

KE: A másik dolog az édes semmittevés, amelyben vagyunk. Erről mit gondolsz? 

MI: Nekem itt van még három gyerek, itt a ház, jelen kell lennem. Rengeteg dolog van, amit napközben elvégzek. Ez egyfajta alapmozgás. Amióta nem vagyok munkaviszonyban, elindult bennem egy tisztulási folyamat. Nincs hiányérzetem, nem gondolkozok azon, hogy mit kezdjek az életemmel. Egyszer sem unatkoztam az elmúlt három hónapban. Az, hogy nem járok dolgozni, nagyon sokat jelent. Ezt azért tudom értékelni, mert megtapasztaltam, milyen a teljes kimerültség.  Hihetetlenül szabadnak érzem magam. Eleinte a fő gondom az volt, hogy milyen munkát keressek. Minél inkább igyekeztem, annál messzebbre kerültem a kitűzött céloktól. Végül elfogadtam, hogy most éppen nem tudom, mi a célom. A Biblia írja, hogy Isten a hetedik napon pihen. Ezért nekünk is azt parancsolja, hogy osszuk be az időnket. Tudja, hogy erre szükségünk van, testileg és lelkileg. A szabadidőben a gyökereinket erősítjük. Nem a virágzás ideje van most, hanem a gyökerek megerősítésének.  

KE: Az én helyzetem annyiban különbözik, hogy már egy év óta nem járok dolgozni. A munkabeli mivoltom összeomlott, azt meg kellett gyászolnom. Amint ezen túlvoltam, megjelent az új cél. Nem sietek, inkább nagyon hálás vagyok, hogy csak egy év múlva kezdődik majd a pszichoterápia kiképzésem. Az első késztetésem az volt, hogy azonnal elkezdek erre készülni. Közben rájöttem, hogy ezúttal nem kell feszülnöm, olyan mindegy hogy a kiképzést befejezve 58 vagy 59 éves leszek. Nem engedem siettetni magam, mert a munkabeli identitásom, sőt az egész eddigi személyem átalakulása időbe kerül. 

MI: A nyugalom alapja számomra a hit. Úgy érzem, valaki tart és vezet. A szabadságot akkor élvezhetjük, ha hiszünk. Nekem fontos, hogy bízok Istenben, akihez mindig imádkozhatok, aki tart, aki tudja, mire van igazán szükségem és mi illik hozzám. 

KE: Bizakodás nélkül minden nehéz. Amikor elhatároztam, hogy el kell hagynom a munkahelyem az segített, hogy addigra már tudtam hinni és bízni. Így vállalni tudtam azt, hogy kilépek a munkaviszonyomból és lemondok egy jó keresetről. Szóval már akkor növesztettem a bizalom gyökereit. 

Számodra mit jelent az, hogy „gyökeret ereszteni“?

MI: Megengedem magamnak a lassúságot. Lassabban végzem a dolgokat, vagy nem kezdek neki valaminek azonnal. Így azt érzem, hogy a lelkem megpihen. A mélyből előjönnek olyan dolgot, amelyek azelőtt nem tudtak felszínre kerülni. Olyan dolgok is, amelyekkel foglalkozni nem lett volna erőm. Bőghetek anélkül, hogy gyorsan össze kellene megint szednem magam. Van időm ezt-azt meggyászolni, de ez nem sújt le, inkább könnyebbít rajtam. Olyan emberek jutnak eszembe, akikre régóta nem gondoltam. Most rájuk merek írni, mert tudom, ha válaszolnak, van időm és erőm velük foglalkozni. Nemrég megírtam egy barátnőmnek, akit ritkán látok, hogy ő is hozzátartozik az életem kincsgyűjteményéhez.

Most jövök rá, ki vagyok, milyen helyzetekben vagyok leginkább ÉN. Ebből fog fejlődni az új pályafutásom.  

KE: Most kezded érezni, mikor vagy teljes, mikor nincs benned harc? 

MI: Mintha magamhoz tértem volna. Nem vagyok olyan mint régebben, mint ahogy mások elvárnák. Nem játszok többet szerepet. Utoljára csecsemőként vagy kisgyerekként éreztem ezt a teljességet. 

KE: A gondolataim visszatérnek a gyökerekhez. Ülök a díványon, sokszor órákon át, fent kötök, lent gyökeret eresztek. Semmire sincs szükségem. Nem nézek filmet, nem olvasok, nem hallgatok semmit. Semmi és senki nem hiányzik. Csak vagyok. Csönd van bennem. 

Régebben voltam olyan kapcsolatokban, amelyekben az emberiesség másodlagos szerepet játszott. Például szükségem volt valakire, akivel elmehetek vacsorázni, mert nem akartam egyedül elmenni. A munkahelyen meg főleg használtuk egymást. 

MI: A munkahelyen csak a szakértelem számított a feladatok elvégzésekor. Nem számít az ember, csak a tevékenysége. Cserélhető vagy akár egy alkatrész.

KE: Alkatrésztként bánunk egymással, pedig ez nem emberséges. Embert alkatrészként kezelni perverzió. Kevés olyan munkakör létezik, ahol teljes emberi mivoltod szerint dolgozhatsz. Marx ezt elidegenülésnek nevezte.   

MI: Gyakran abba az elvárásba ütközök, hogy a munkahelyekben ne válogassak. Az én föltételem pedig az, hogy kiteljesedhessek a munkahelyemen. Körülöttem vannak, akik ezért túl igényesnek tartanak. Talán még 15 munkaév vár rám, nincs arra energiám, hogy megalkudjak és azzal töltsem az időmet, ami nem a sajátom. Nem vagyok akaratos, de el sem tudom képzelni, hogy valami irodai munkát végezzek. Megbolondulnék! 

KE: Egy ideje időpont iszonyom van. Ha valaki elvárja, hogy időre teljesítsek, ellenállást érzek. Azért választottam a pszichoterápiát mint jövendöbeli foglalkozást, mert akkor azt csinálhatom, amit most is a legjobban élvezek. Kapcsolatban vagyok egy másik emberrel anélkül, hogy bírálnám vagy valami elvárásom lenne vele szemben. Csak ott lenni, nyitottá válni arra, ami köztünk megmutatkozik. Nem akarok okoskodni és nem várok okos gondolatokat. Csak ott lenni és figyelni. Az órákra nem akarok készülni, és utána sem akarok vele foglalkozni. A tevékenység lényege legyen az, hogy figyelhessek, amíg tart a találkozás. Amikor figyelem a másikat, gyakran bekövetkezik a  flow élmény. Irtózok azoktól a helyzetektől, ahol úgy érzem, teljesítenem kell, okosakat kell mondanom. Nagyon  hálás vagyok, hogy ezt most nem kell csinálnom. Ezt ajándéknak tekintem.

MI: A mi óráink most lassabban járnak. Milyen érzés számodra együtt lenni olyan emberekkel, akik állandóan stresszhelyzetben élnek? 

KE: Erről újra a karrier jut eszembe. Azok, akik a karriert választják, felgyorsulnak és sokmindent feláldoznak, legalább is én ezt így éltem meg. Szerintem gyakran a hiúság vagy a dicsőség késztet a karrierre. Ezekkel az emberekkel együtt érzek. Szenvedek velük, habár ők lehet hogy nem is szenvednek. De végül ki vagyok én, hogy azt mondjam nekik: „lassulj, ne hajszold a karriert!“ Nem vagyok illetékes, sem felelős a döntéseikért. Ha panaszkodnak és úgy tesznek, mintha nem lenne választásuk, akkor viszont megmondhatom, hogy szerintem ez nem igaz. De amióta megengedem magamnak a lassúságot, sokkal könnyebb a másikat elfogadni és hagyni. Esetleg egyszer észreveszi, hogy fejjel rohan a falnak. 

MI: Éppen azon gondolkodtam, mi a bölcsesség titka? Szerintem az jut el a bölcsességig, aki nyugalomban él. A karrier nem érdekel, a bölcsesség igen. Nyugodt állapotban alaposan végig lehet gondolni a dolgokat, jobban látjuk azt, ami a felszín alatt rejtőzik.

KE: Csak nyugalomban használhatod összhangban az emberi kapacitásaidat: a gondolkodásodat, az érzelmeidet, a test jelzéseit, a spiritualitásodat. Teljes tudsz lenni, úgy ahogy teremtődtél. Az irányunk tehát megvan. Most bizakodva ülhetünk a díványon és növeszthetjük a gyökereinket.

Dr. Kröber Edith
Kategóriák
Beszélgetések

Fellegajtó: Masszírozás a jobb agyféltekének

Ebben a rovatunkban minden héten olvashatsz valami olyan exkluzív tartalmat, amit máshová nem töltünk fel. Ezen a héten Krámli Andris és Ács Dani beszélgettek.


KA: Beszélgessünk kicsit A tudatállapotok szivárványa II. fejezetéről.

ÁD: Rendben. Miért a II. fejezetet választottad?

KA: Mert az elsőről már beszéltünk, és jó, hogy ha logikusak vagyunk, és követünk egy struktúrát, és van kerete, van eleje, van vége. És a II. fejezet meg pont nem erről szól, hogy legyen eleje és vége a dolgoknak. A II. fejezetben A tudatállapotok szivárványában András a jobb agyféltekénket hívja meg, amikor beszél, mindig ahhoz próbál szólni. Ez egy izgalmas állapot számomra, a jobb agyféltekém aktiválása, azért szeretem, mert tényleg át is élem. Például az emlékeim, az élményeim elkezdenek élővé válni, elindul bennem egy gondolkodás az életemről. Nem csak egy masszát látok, hanem valahogy ott vagyok egyszerre a múltamban, mégis a jelenben érzem magam. Szerintem ez azért van, mert András úgy beszél, hogy az a saját élményéből jön. Két kattintással lehet az internetet történeteket találni, de amiket ő mesél, azokhoz mindig azt érzem, köze van. Nem csak valamit betanult, hanem az a saját élményein keresztül is meg van szűrve, átszitálja rajtuk, és ettől lesz igazán izgalmas. A könyvben is említi, hogy ez egy szövés, ahogyan ő beszél; érezni, hogy valahova tart, látni a mintákat, ahogy ott szövi őket, és az én élményem, az, hogy amikor a végére ér, akkor egy egészet látok, és valami megszületik bennem. És nem az ő története, hanem a sajátom szövődik át. 

ÁD: Jó, hogy behoztad, nagyon tetszett, mikor ezt a fejezetet olvastam, nem emlékeztem erre, és szerintem más könyveiben nem is beszél erről így konkrétan András, a logikus gondolkodás és a jobb agyféltekés asszociáció közti különbségről, meg hogy miért nem lineárisan építi fel az előadását, és miért nem definiál dolgokat. Az egyik hallgató ugye kéri tőle, hogy miután már annyit beszélt a tudat és a hipnózis szavakról, legyen szíves definiálni őket. És András visszautasítja ezt, azt mondja, nem szeretne definiálni, mert akkor azt hinnék, az úgy igaz, ahogy ő mondja. Az el is venné a lehetőséget arról, hogy önmagunk számára alkossunk egy benyomást, vagy egy véleményt. András azt mondja, ő inkább úgy gondolkodik erről, hogy beszél sokat, még többet majd a tudatról, meg a hipnózisról, nem mondja meg, hogy ezek mik, de elmond egy csomó történetet. Olyan történeteket, amiket te is mondtál, amik személyesek, amik meg tudnak érinteni minket a saját személyes történeteinken keresztül is, és akkor lesz majd a végén valamiféle képe mindenkinek arról, mi is a tudat, és a hipnózis. Ezt jelenti a jobb agyféltekének való beszéd. Nekem ez teljesen új gondolat volt – bár átéltem már az élményt, de sosem öntöttem szavakba.

KA: Most eszembe jutott egy darab, amit nemrég láttam, csak nem jut eszembe a címe… Meg hogy hol láttam…

ÁD: Akkor ez nagyon jobb agyféltekés volt…

KA: Viszont az volt a végén, hogy elkezdett a főszereplő mesélni. Addig voltak események, elég kuszán történt mindenféle, egymás után. És a főszereplő a végén elkezdett mesélni, és egy történetbe szőtte az egészet, igazából egy mesébe szőtte. És akkor állt össze az egész, amikor ezt verbalizálta. Ugyanakkor meg egy mese volt, nem a realitáshoz volt köze. Érdekes hatása volt. Illetve még azon gondolkoztam, hogy szerintem a legmeghatározóbb dolgok akkor történnek velünk, amikor még nem tudunk beszélni. Amikor zsigerileg hat ránk valami, amikor nem találjuk a szavakat, akkor lehet, hogy pont egy olyan időszaknak az élményei jönnek fel, amikor még nem tudtunk beszélni. De hogy hogy lehet ebből kikeveredni, hogy lehet ebből kijönni – és egy egy paradoxon, de mégis úgy, hogy szavakba öntöd és mesélsz. És nem feltétlen azt, ami tényszerűen történt, hanem elmeséled úgy, ahogy megélted. Nálam akkor szokott megszületni az egység. Akár egy színházi, akár egy film élményben, a művészetekben. Amikor ezt érzem, hogy valami egység megszületik, de nem a tények, a magyarázatok, az elméletek összefüggésében.

ÁD: Érdekes, hogy ezt mondod, mert az Open Dialogue, amit én tanulok Angliában, ez a finn családterápiás, vagy hálózatterápiás szemlélet egyik fő lényege, hogy az úgynevezett pszichotikus élmények azok olyan élmények, amiket a krízisben lévő nem tud szavakkal kifejezni, vagy nagyon furcsa, őrültségnek tűnik, amilyen szavakat használ. És ez a ’kezelés’ folyamata, hogy összehívják a családot, a krízisben lévő ember számára fontos személyeket, és próbálnak szavakat találni, egy új nyelvet, hogy ki tudják fejezni azokat az élményeket, amiket nem tudnak szavakkal kifejezni. És amikor már el tudják mondani, amikor már ki tudják fejezni az élményeiket, ezek alatt a network-meetingek alatt, akkor már utána nem fognak elszakadni a valóságtól, vagy nem lesznek úgynevezett pszichotikus élményeik. Úgyhogy ez nagyon érdekes. Még egy gondolat eszembe jutott, az elejéről, hogy említetted a kereteket. András a II. fejezetben írja, hogy elege van a lineáris beszélgetésekből, de szerintem a kereteket ő is tartja. A mi mostani beszélgetésünk sem lineáris, ami a Nekem a Feldmár c. online könyvműhelyünkben is szerepelni fog, de valahol lesz egy eleje, közepe és vége. Szerintem Andrásnak, ha 1992-ben a Debreceni Egyetemen reggel 9-kor kezdődött az előadása, akkor 9:00-kor elkezdte. És ha 12:00-ig volt az első blokk, akkor biztos befejezte délben. Tehát a keretek szerintem mindig fontosak, de hogy azon belül lineárisak vagyunk, vagy pedig szövünk, szerintem az nagyon érdekes, ott lehet az ember spontán, szabad, csinálhatja úgy, ahogy neki jól esik.

———————————————————————

Ha kedvet kaptál a A tudatállapotok szivárványában való további elmélyüléshez, gyere el Andris és Dani online könyvműhelyére! Bővebb információt itt találsz: https://www.facebook.com/events/601524237460384

Kategóriák
Beszélgetések

Fellegajtó: Engem nem lehet megjavítani

2020. szeptember 22-i hírlevelünk exkluzív tartalma

Ebben a rovatunkban minden héten olvashatsz valami olyan exkluzív tartalmat, amit máshová nem töltünk fel. Ezen a héten Krámli Andris és Ács Dani beszélgettek.


Engem nem lehet megjavítani

Ízelítő a Nekem a Feldmár… c. online könyvműhelyből

Részlet Krámli András és Ács Dániel beszélgetéséből, 2020. szeptember

ÁD: A tudatállapotok szivárványa legelején, az első előadásában úgy mutatkozik be András, hogy ő egy szkeptikus ember. Miért ezzel kezdi a bemutatkozását, miért ilyen fontos ez? Szerintem azért, mert ennek valahogy köze van a valósággal való kapcsolathoz, illetve a másik emberrel való kapcsolathoz is. Mindig biztos lehetek benne, hogy van egy élményem, de azt sosem tudhatom biztosan, hogy az élményem mit jelent, mi az értelme, vagy a magyarázata. Ha végiggondolod, ez nagyon messzire vezet. Számomra a legfontosabb benne az, hogy ne gondolkozzak dogmatikusan.

KA: Ez egy nagyon erős kérdés, rögtön itt a könyv elején, hogy hogyan lehet szétválasztani az élményeimet az emlékeimtől, a hiedelmeimtől. Nekem ezen sokat kellett gondolkoznom, hogy megértsem ezeket a distinkciókat, hogy mi az egyáltalán, hogy élmény. Amikor először olvastam Andrást, akkor fogalmam se volt, hogy valódi különbségek vannak az irónia, a szkepticizmus, vagy a cinizmus között is. Fogalmi szinten persze meg tudtam őket különböztetni, de élmény nem volt melléjük párosítva. „Bízom benne, hogy általában jók az emberek.” – írja András. Egészen pontosan emlékszem, hogy én mélyen nagyon nem bíztam abban, hogy jók az emberek. És amíg ebben nem történt bennem változás, addig általában cinikus voltam. Szerinted hogy lehet kezdeni ezzel valamit, ha odamegyek hozzád, és azt mondom, szerintem az emberek nem jók?

ÁD: Szerintem éppen a szkepticizmus segítségével lehetne erre mondani valamit; azt mondanám, hogy biztos vagy benne? És azt kéne mondanod, hogy nem, mert mondjuk ismersz 1000 embert, és a világon van 8 milliárd. Gyorsan kiderülne, hogy általánosítasz, hogy néhányból következtetsz az egészre. Lehet, hogy a cinizmusban benne van, hogy általános állításokkal helyettesítek egyedi élményeket. Elgondolkoztam azon, hogy bele lehet-e bolondulni, ha valaki semmilyen jelentést nem hisz el, ha valaki mindig kételkedik. Úgy gondolom, hogy talán épp az ellenkezője igaz. Az van legkevésbé elszakadva a valóságtól, aki állandóan kételkedik. Legalábbis abban, hogy mi a dolgok magyarázata. Valaki mesél nekem egy történetet arról, hogy „ennek így kellett lennie”, vagy „biztos, hogy ez azért történt velem, hogy tanuljak belőle valamit”, vagy „azért születtem le a Földre, hogy”, stb. Mintha biztos lenne benne, hogy ez van. Bizarr érzés, amikor valaki ül velem szemben, és biztos az ilyen dolgokban. Tehát pillanatnyilag valamelyikünk őrült, nem lehetünk mindketten egyszerre kapcsolatban a valósággal.

KA: Talán itt jön képbe a hipnózis is, az első fejezet másik fontos fogalma. Érdemes lehet elgondolkodni azon, hogy amit biztosan állítunk, az esetleg olyasvalami-e, amit valaki mondott nekünk, és az olyan erősen hatott, hogy aztán azt magunkba építettük. Lehet, hogy azért mondja aztán neked Dani, kijelentés formájában. 

ÁD: Lehet, hogy így is lehet ezt értelmezni, hogy ez egy projektív identifikáció; ő megmutatja nekem, hogy őt hogy hipnotizálták. Mert tulajdonképpen ő is hipnotizálni akar engem, azt akarja, hogy én ezt csak fogadjam el, hogy így van, hogy ez nem is lehet vita tárgya.

KA: Maradva a könyvnél, András írja, hogy az anyja nem hipnotizálta őt elég jól, amikor azt mondta neki, hogy „nem vagy normális”, meg hasonlók. Akit jól hipnotizálnak, vele ilyen szempontból nincs gond: lehet, hogy az egész életét úgy éli le, hogy nem kezdi el ezt megkérdőjelezni. Nekem erről az az élményem jutott eszembe, amikor azt mondták a szüleim, hogy én milyen jó és csendes gyerek vagyok. Ha dicsérni akartak, ilyeneket mondtak nekem. Ma is észreveszem magamon, hogy bele tudok ebbe az állapotba kerülni, és egyre feszélyezettebben, egyre rosszabbul érzem magam egy idő után. És aztán valamilyen formában vagy robbanok, vagy kifejezem magam. Vagy például most erről beszélek.

ÁD: Ez nagyon durva, hogy ilyen erős üzenete van egy mondatnak. Nincs oda írva zárójelbe mellé, de úgy fogadjuk be, hogy jónak és csendesnek kell lenned, mindig, tedd meg ezt értem. Sokkal jobb lenne, ha ez ki is lenne mondva, talán könnyebb lenne azt mondani erre, hogy a francokat, nem akarom. Az is kapcsolódik a hipnózishoz, amit a William Blakeről ír András, szintén az első fejezetben. Hogy Blake angyalokat látott, amíg egyszer csak a szülei ledorongolták, és azt mondták neki, hogy angyalok nincsenek, és ha bárkinek arról beszél, hogy látja őket, akkor őrültnek fogják őt gondolni. Blaket ezzel megijesztették, és onnantól nem látott angyalokat, még akkor se, ha voltak körülötte. És András mondja a hallgatóknak, hogy lehet, hogy most is, ott a teremben tömegesen vannak jelen az angyalok. És kérdezi a hallgatókat, mit éreznének, ha azt mondaná, hogy itt is van egy angyal, meg ott is, és összesen huszonötöt számolt meg belőlük. Vajon azt gondolnátok magatokban, hogy ez az ember megőrült, hogy hallucinál? Elgondolkoztam, hogy lehet hogy én is azért nem látok angyalokat, mert félek, hogy akkor kinek mondanám el? Kinek merném ma a világon elmondani, hogy angyalokat látok, és nem ijedne meg tőlem, vagy bánna velem rosszul valamilyen módon? Szerintem ez tényleg nagyon érdekes. Persze, szkeptikusnak kéne lennem azzal, hogy mit jelent, hogy angyalokat látok, de úgy tűnik, hogy még idáig se tudok elmenni, annyira óvom magam attól, nehogy bajba kerüljek. Ha megkérdezném, hogy látsz-e angyalokat, nem valószínű, hogy elmondanád, hogy ha így lenne.

KA: Hát nem, mert most éppen felvételt csinálunk… De amúgy itt van.

ÁD: Egy?

KA: Nem, mindig ketten vannak. : – )

ÁD: Ide tartozik Andrásnak kulcsmondata is az első fejezetben. „Engem nem lehet megjavítani. Olyan nincs! Senki sem tudja, milyen egy jó Feldmár András. És hogyha bajban lennék, lehet, hogy nekem is csak egy olyan emberre lenne szükségem, aki szeretne.” Számomra forradalmi volt ez a gondolat, hogy, ha rosszul érzed magad, ha valami nehézséged van az életben, ha szenvedsz, akkor nagyon rossz metafora, hogy mintha az ember egy gép lenne, amiben baj lehet, ami elromolhat, beteg lehet. Jobb metafora a növény és környezete, ahol egyértelmű, hogy a körülményeken, a környezeten kell változtatni, hogy a növény jobban érezze magát. Hacsak nem fizikai sérülés ér, amit rendbe kell tennie egy orvosnak, akkor a személy és a kapcsolatai/környezete között van a baj. Nem benne, hanem közte és mások között van a baj. A mentális betegség, az elmebetegség is egy rossz metafora. Van rá egy szó, de ez nem jelenti azt, hogy létezik. Az ember-gép, a betegség-egészség rossz metafora, amikor az embernek problémái vannak élettel. Mit gondolsz erről, neked mennyire volt ütős, mikor először hallottad ezt Andrástól?

KA: Ez engem nagyon megütött, amikor például a családi relációkról, anyáról, apáról, gyerekről tabumentesen beszélt. Én nem is akartam elfogadni először, a bánásmód jelentőségét, szerintem ez nehéz téma. Különösen annak fényében, hogy komplex családi történetekbe vagyunk legtöbben ágyazva, fizikai betegségekkel, vagy olyan viselkedésekkel, amelyeket patologizálni lehet, például az alkoholfogyasztási problémát, vagy egyéb pszichiátriai diagnózisokat. Ezek nagyon élesen ott vannak a családi történetekben, és az ezekről való gondolkozást mélyen meghatározza, hogy a közvetlen környezeted – főleg a szüleid – erről hogy gondolkodnak. Úgyhogy ez egy baromi veszélyes téma. Azt látom a saját, de más családokban is, hogy amikor nagyon erős címkézés van, vagy sarkos vélemény, akkor egy nagyon komoly hallgatás is van, valamivel nem akarnak sokszor szembenézni. Valami nincs “kibeszélve”. De legalábbis az egész viselkedése, hozzáállása a családnak ilyenkor meglehetősen merev. Nyilván nem az a cél, hogy nekik menjek, vagy őket bántsam, de az, hogy helyre rakjam magamban, hogy hogy is van a betegek, őrültek, diagnosztizáltak világa, meg a miénk, egészségeseké, normálisoké, az nagyon fontos. Ehhez szerintem szükséges egy cinkos, egy társ, egy jó környezet, ahol ez a gondolkozás, beszélgetés megszülethet. Még akkor is fontos, ha a közvetlen családod nem akar tudni róla. Vagy talán akkor igazán.

———————————————————————

Ha kedvet kaptál a A tudatállapotok szivárványában való további elmélyüléshez, gyere el Andris és Dani online könyvműhelyére! Bővebb információt itt találsz: https://www.facebook.com/events/601524237460384

Kategóriák
Beszélgetések

Fellegajtó: MűvHáz

2020. augusztus 5-i hírlevelünk exkluzív tartalma

Ebben a rovatunkban minden héten olvashatsz valami olyan exkluzív tartalmat, amit máshová nem töltünk fel. Ezen a héten Feldmár András és Büky Dorka beszélget a közösségi tanulócsoportokról


Sajnálatos módon elhittük, hogy a legtöbbet úgy tanulunk, ha tanítanak bennünket. Pedig a valóság az, hogy a legtöbbet úgy tanulunk, ha motiváltak vagyunk, és biztosítottak a tanuláshoz szükséges körülmények. A tanítás pedig pont ilyen helyzet:
a motiváció és a lehetőség is adott.

Spencer Kagan

BD: Elindítottam ezt a MűvHáz projektet a Reziliencia és az Asszertivitás tanulócsoporttal. Szerintem valami olyasmit kreáltam, ami semmilyen rendszerben nem értelmezhető. Persze lehetnék elégedett is, hogy na, megint a kék óceánban úszhatok, de tudom, hogy rengeteg kérdést vet fel a dolog és jó lenne, ha az alapokról is beszélnénk kicsit, hogy az érdeklődők képbe kerüljenek.

FA: Na, hát mit akarsz tulajdonképpen?

BD: Közösségi tanulócsoportokat akarok indítani az interneten. Olyan témákban, amik szerintem létfontosságúak. Reziliencia, asszertivitás, kapcsolatok, szerepek. Ezek nagyon személyes dolgok, tudom. De nem mindenki akar terápiában tölteni éveket. Mindenféle egyéb utakon keressük azokat az információ forrásokat, ahol a különféle kérdéseinkre válaszokat kapunk. Csakhogy ezekre a kérdésekre nincsenek tuti válaszok, senki nem lehet olyan okos, hogy az én kérdéseimre az én válaszaimat megadja nekem, helyettem. Gondolkodva, elmélkedve, ismereteket összebogarászva juthatok el, nem a célig, de különféle használható válaszokig. Nem egyedül, hanem a csoportommal. Egy közösségi tanulócsoporttal. Az első már meg is volt, a reziliencia volt a téma.

Én kommunikációval foglalkozom, az emberi kapcsolatok mikéntjével, minőségével. Ez, amit most kitaláltam, elsősorban egy kommunikációs platform, tehát nem pszichológia, nem pedagógia, nem filozófia, nem elmélet és nem gyakorlat, hanem mindenből egy kicsi; közös csatangolás egy igen gazdag és dús rengetegben, ahol azért itt-ott ki vannak téve turistajelek.  Két hetes túra tele meglepetésekkel, élményekkel, érdekességekkel. Na ez egy közösségi tanulócsoport. Szerintem. Mit szólsz?

FA: Jacques Rancière, filozófus, esztéta 1987-ben publikálta A tudatlan mester: Öt lecke az intellektuális emancipációról című könyvét, amelyben arról beszélt, hogy hogyan lehetünk valójában egyenlőek. Hogy hogyan jöhetnénk rá mindannyian arra, hogy egyenlőek vagyunk. Érdekes a könyv, mert nem oktat, nem magyaráz, csak elmond egy történetet, egy 18. századi francia tanárról, aki Belgiumban tanított anélkül, hogy tudott volna flamandul. Ez a francia tanár adott egy kétnyelvű francia-flamand könyvet a diákoknak, ami nagyon érdekelte őket. Mivel ő csak franciául beszélt, ezért a könyvvel kapcsolatos kérdésekre csak franciául tudott válaszolni nekik. A gyerekek együtt, izgatottan próbálták megérteni, hogy mi van, és amikor rájöttek valamire, próbálták a tanárnak franciául elmondani, amire ő lelkesen reagált, franciául. Egy év múlva a gyerekek remekül beszéltek franciául. 

BD: És gondolom, már ő is egész jó volt flamandul. 

FA: Ranciere azért mutatja be ennek a tanárnak a történetét, mert jól demonstrálja, hogy mennyire nem a tudáson, az ismeret átadásán múlik a tanulás. Ő arra jött rá, hogy amikor a tanár megtanítja azt, ami a könyvben van, annak az a mély üzenete, hogy a gyerekek túl buták, ahhoz, hogy ezt nélküle megértsék. Ranciere viszont azt mondja, hogy mindenki intelligens, és a lényeg nem a tudás, hanem az emancipáció, hogy megtaláljuk az együttlétnek azt a formáját, amiben mindenki tanul.

BD: Azért itt álljunk meg egy pillanatra. Mert szerintem fontos a tananyag. Ranciere tudatlan mestere egy valamit azért tudott, tudta, hogy franciául kell a gyerekeknek megtanulniuk. Ja, és hát tudott franciául. Tehát nem parttalan ez a dolog, van egy témánk, van egy tematikánk, van egy mind map, egy elmetérkép, amit mi összeállítunk a résztvevők számára, és ez a keret, ez a környezet. Azért neveztem el a módszert MűvHáznak, mert tulajdonképpen egy zárt tér, amit megteremtünk. A ház jobb metafora, mint az erdő, mert itt minden helyiségnek funkciója van, a résztvevő tudja, hogy melyik ajtón miért megy be, ott mit keres. De nem egy bemagolandó anyagot talál, hanem beszélgetéseket, gyakorlatokat, verseket, zenét és az általad öszerakott nyitott mondatokat, amik elgondolkodtatják. 

FA: A csoportnak ez a fontos. A Reziliencia tanulócsoportban alig voltunk láthatóak, alapvető hipotézisünk volt, hogy mindenki intelligens, nem szorul segítségre. Szerintem ezt jól csináltuk. Tragédia az, hogy már kicsi gyerekkorban megkapják az emberek a címkéket, hogy okosak vagy buták, vagy lusták. Pedig mi van? Hát az, hogy van, aki oda tud figyelni, mert érdekli az, amit a tanár előad, a másik meg másra figyel, mert otthon valami baj van, meghalt a nagymama, vagy az alkoholista apa verekszik, vagy mit tudom én. De, ha egy gyerek másra figyel, azonnal megpecsételik, hogy nem okos. Nem azt keresik, hogy mire figyel. 

BD: Én felnőttekkel dolgozom, és ezeknek a tanulócsoportoknak nem feladata, hogy kiderítse, hogy ki miért annyira vesz részt, amennyire.  Itt nagy tisztelettel fogadjuk a résztvevőket, abban a mély meggyőződésben, hogy mindenki pont annyit tesz bele a közös munkába, amennyi neki jól esik, én nem várok el egy hajszállal nagyobb aktivitást sem senkitől. Az első csoport után az a benyomásom, -amit korábban már tanárként és a börtön Mesekörben is megtapasztaltam-, hogy a csapat egyharmada igen aktív, egyharmada teljesen passzív és egyharmada valahol középen van. De mivel itt nincsen értékelés, ez aztán tényleg mindenki magánügye. Sokunknak nehéz versengés helyett kooperálni, pont azért, amit mondasz, hogy az iskola már nagyon korán versengésre tanít bennünket. De szerintem intelligens megoldás a passzivitás is, meg az aktivitás is, fő, hogy autentikus legyen, ne szerep, ne erőlködés. 

FA: Az intelligencia valahonnan a közösből jön. Egy alma nem lehet intelligensebb, de butább sem, mint az almafa, amin termett. Ahogy az almafa almázik, a világegyetem emberekezik. A világegyetem intelligens, olyan, amilyen, mi almák, mi emberek, be tudunk hangolódni. Ha relaxálunk, ha nyugodtan azok tudunk lenni, akik vagyunk, akkor ez megy magától. Akit megijesztettek, az nem tud relaxálni, minél jobban meg volt ijesztve, annál butább, minél relaxáltabb, annál okosabb, mert annál könnyebben áramlik rajta át a világ intelligenciája. A szorongás butít, ezt nem egyszer én is megéltem, ilyenkor elfelejtek mindent, nem értek semmit. 

BD: Jó, hogy ezt mondod, mert erről eszembe jut még egy fontos dolog. Hogy egy ilyen közösségi tanulócsoportban senkinek nem kell szégyellnie magát semmiért. Mivel nincs verseny és nincs értékelés, a motiváció a közös élmény, a beszélgetés. Tehát a jutalom tényleg a részvételben van. És, persze moderátorként nagyon vigyázok arra, hogy ne szüremkedjen be a MűvHáz falai közé az arrogancia, az igyigység, a gyűlölködés, a kritika. Talán egy ilyen kéthetes csoport arra is jó, hogy gyakoroljuk együtt az erőszakmentes kommunikációt, a jó beszélgetést. 

FA: Lingis ír arról, hogy a belépés egy beszlélgetésbe úgy kezdődik, hogy az ember a fegyvereit és páncéljait leteszi és az ajtón kívül hagyja. Az együttlétünk tehát nem arról szól,  hogy meggyőzzelek vagy legyőzzelek, vagy védekezzek. Az igazi beszélgetésbe úgy ugrok bele, hogy nem rettegek attól, ha meg kell változtatnom a véleményemet. Nyitott vagyok tehát, exponálom magamat a másik előtt, és kész vagyok arra, hogy meglepődjek. Minden rizikót elvállalok, együtt vállaljuk el, két lelkes igen szükségeltetik. Nem lehet úgy jól beszélgetni, hogy az egyik fentről kommunikál lefelé. Ez nehéz, mert gyakran nagy a zavaró zaj. Franciául azt mondják a telefonbeszélgetést zavaró hangokra, hogy parazita van a vonalban. Paraziták zavarják, nehezítik a kommunikációt. Hogy ez mi? Hát valakinek az eldugott érdekei, akarata, amit nyom, amivel kiszívja az energiát, ami miatt nem tudjuk megérteni egymást. Beszélgetésbe kezdeni tehát azt jelenti, hogy elhatározzuk, hogy nem leszünk paraziták és nem engedjük, hogy paraziták zavarjanak minket. Elköteleződünk, hogy tágas lesz a beszélgetés, hogy a másik is és én is létezhessünk és respektáklhassuk egymást. Csak olyan csoportban lehet tanulni, ahol mindezeket szem előtt tartjuk. 

Kategóriák
Beszélgetések

Fellegajtó: 12 olvasmány – A kérdés az érdekes, nem a válasz

2020. július 27-i hírlevelünk exkluzív tartalma

Ebben a rovatunkban minden héten olvashatsz valami olyan exkluzív tartalmat, amit máshová nem töltünk fel. Ezen a héten Feldmár András és Krámli Andris beszélget.


Az olvasmány letölthető:
http://acta.bibl.u-szeged.hu/9425/1/esz_002_003_073-098.pdf

Kierkegaard: A halálos betegség


KA: Azt mondják Kierkegaardról, hogy egy lázadó, soha meg nem nyugvó, folyton kereső ember volt. Eszembe is jutott egy magyar pszichológus, aki nemrég hunyt el, Vekerdy Tamás Tanár Úr. Ő is lázadó, nyughatatlan természetű volt, saját bevallása szerint. Na, de hogy lehet így élni? Hogy nem lesz ezzel együtt az ember minden rezdülése, a teste is nyughatatlan? Hogy lehet mégis egészségesnek maradni? Mert ezek veszélyes állapotoknak tűnnek, amikor állandó bizonytalanságban, kierkegaardi terminussal állandó kétségbeesésben él valaki. Mi erről a véleményed?

FA: Főleg az, hogy ami veszélyes, az szerintem izgalmas. Ami nem izgalmas, az nem veszélyes. Én jobban félek az unalomtól, mint a félelemtől, a kellemetlenségtől vagy a kétségbeeséstől. Amikor az ember kétségbeesik, akkor nem unatkozik. És a kétségbeesés pillanatnyi. Nekem az a tapasztalatom, hogy aki nem esik kétségbe, az nem tud eksztázist sem elérni.   Ha csak mosogatok és pucolom a cipőmet, ha nem  megyek le a kétségbeesésbe, akkor nem tudok felmenni az eksztázisba sem. Csak egy helyen megyek és akkor unalmas. Szerintem amikor a Kierkegaard kétségbeesett, és beszélt a reményről, hogy kétféle remény van – a reménytelen remény és a reményteli remény – azzal a nővel kapcsolatos, akibe beleszeretett és élete végéig reménytelenül szerette. Pedig az elején a nő készen állt arra, hogy hozzá menjen feleségül. De akkor ő elmenekült. Mire visszajött, hogy most már készen áll a házasságra, addigra a nő már hozzáment egy másik emberhez. És attól fogva reménytelen volt a remény, de ő reménykedett reménytelenül. Ez egy kétségbeesés, de mégis úgy tűnik, neki ez jobb volt. Egy unalmas házasságnál számára jobb volt egy reménytelen remény. Attól szenvedett, hogy az a nő, aki neki kellett volna, az másé. Ez egy ilyen perverz dolog. A másik része, amiről a Vekerdy beszél – én nagyon szerettem a Vekerdyt, jól megvoltunk egymással, bár általában csak színpadon találkoztunk, de megértettük egymást – mert ő is tudta, hogy nincs végleges válasz semmire. Hogy mindig csak a kérdés az érdekes, nem a válasz. És a kérdéseket élni kell. Nem megfelelni, és aztán úgy élni, ahogy azelőtt. Hanem a Vekerdy is tudta, a Kierkegaard is, én is: hogy minden beszélgetés, ha valódi, az veszélyes! A végén már lehet, nem vagyok ugyanaz, aki voltam. Tehát mindig az ismeretlenbe megyünk bele. Minden helyzet, aminek odaadom magam, az transzformálhat engem. Olyan módon, amit el sem tudok képzelni. Tehát ez a kétségbeesés. Hogy nem lehet tudni semmit, csak egy pillanatra. Azt tudom, hogy most mi van. És ez nem egy destruktív szkepticizmus és abszolút nem cinizmus. Ebben nincsen reménytelenség. Ebben egy óriási kíváncsiság van. És a kíváncsiság fontosabb, mint a tudás. Mert minél inkább arra törekedem, hogy tudjak mindent, annál kevésbé vagyok kíváncsi. A kíváncsiság tulajdonképpen egy gyengeség azoknak, akik tudni akarnak. Én nekem minden dogma egy paralízis. Mondjuk nekem van egy dogmám, maximum öt percig. És akkor meginog benne a hitem, ha mégsem úgy van. De annak örülök, ha mégsem úgy van. Amikor beszélgetek valakivel, akkor nem attól félek, hogy valamit nem jól gondoltam, hanem abban reménykedem, hogy rájövök: valamit eddig nem jól gondoltam.      

KA: Egy konstruktívnak nevezett kétségbeesésben akkor alapvetően jól érzed magad, de ugyanúgy lehetnek negatív érzések is, vagy akár szenvedhetsz is benne, még fájhat is valamid?

FA: Mi az hogy! Tulajdonképpen a fájdalom az egy életjel. Amikor valakiről azt hiszed, hogy meghalt, ott fekszik, nem tudod, hogy alszik-e vagy egy hulla, akkor keresed az életjelet. Ha elkezdene sírni, akkor az egy életjel. Hála Istennek, hogy sír vagy ordít. Vagy káromkodik. 

KA: Hála Istennek!

FA: A Kierkegaard, amikor a halálos ágyán felült, körülnézett – volt néhány ember körülötte – és azt mondta: “Na baszd meg, egész életemben szeretve voltam, és erre csak most jövök rá!” És akkor meghalt. Akkor jött rá, hogy szerették őt. Egy pillanattal azelőtt, hogy meghalt.

A beszélgetés többi részét facebook és youtube csatornánkon fogjuk hamarosan közzétenni!

Kérdésed van? Véleményed? Írj Andrisnak: kramli0517@gmail.com