Kategóriák
Beszélgetések

Fellegajtó: MűvHáz

2020. augusztus 5-i hírlevelünk exkluzív tartalma

Ebben a rovatunkban minden héten olvashatsz valami olyan exkluzív tartalmat, amit máshová nem töltünk fel. Ezen a héten Feldmár András és Büky Dorka beszélget a közösségi tanulócsoportokról


Sajnálatos módon elhittük, hogy a legtöbbet úgy tanulunk, ha tanítanak bennünket. Pedig a valóság az, hogy a legtöbbet úgy tanulunk, ha motiváltak vagyunk, és biztosítottak a tanuláshoz szükséges körülmények. A tanítás pedig pont ilyen helyzet:
a motiváció és a lehetőség is adott.

Spencer Kagan

BD: Elindítottam ezt a MűvHáz projektet a Reziliencia és az Asszertivitás tanulócsoporttal. Szerintem valami olyasmit kreáltam, ami semmilyen rendszerben nem értelmezhető. Persze lehetnék elégedett is, hogy na, megint a kék óceánban úszhatok, de tudom, hogy rengeteg kérdést vet fel a dolog és jó lenne, ha az alapokról is beszélnénk kicsit, hogy az érdeklődők képbe kerüljenek.

FA: Na, hát mit akarsz tulajdonképpen?

BD: Közösségi tanulócsoportokat akarok indítani az interneten. Olyan témákban, amik szerintem létfontosságúak. Reziliencia, asszertivitás, kapcsolatok, szerepek. Ezek nagyon személyes dolgok, tudom. De nem mindenki akar terápiában tölteni éveket. Mindenféle egyéb utakon keressük azokat az információ forrásokat, ahol a különféle kérdéseinkre válaszokat kapunk. Csakhogy ezekre a kérdésekre nincsenek tuti válaszok, senki nem lehet olyan okos, hogy az én kérdéseimre az én válaszaimat megadja nekem, helyettem. Gondolkodva, elmélkedve, ismereteket összebogarászva juthatok el, nem a célig, de különféle használható válaszokig. Nem egyedül, hanem a csoportommal. Egy közösségi tanulócsoporttal. Az első már meg is volt, a reziliencia volt a téma.

Én kommunikációval foglalkozom, az emberi kapcsolatok mikéntjével, minőségével. Ez, amit most kitaláltam, elsősorban egy kommunikációs platform, tehát nem pszichológia, nem pedagógia, nem filozófia, nem elmélet és nem gyakorlat, hanem mindenből egy kicsi; közös csatangolás egy igen gazdag és dús rengetegben, ahol azért itt-ott ki vannak téve turistajelek.  Két hetes túra tele meglepetésekkel, élményekkel, érdekességekkel. Na ez egy közösségi tanulócsoport. Szerintem. Mit szólsz?

FA: Jacques Rancière, filozófus, esztéta 1987-ben publikálta A tudatlan mester: Öt lecke az intellektuális emancipációról című könyvét, amelyben arról beszélt, hogy hogyan lehetünk valójában egyenlőek. Hogy hogyan jöhetnénk rá mindannyian arra, hogy egyenlőek vagyunk. Érdekes a könyv, mert nem oktat, nem magyaráz, csak elmond egy történetet, egy 18. századi francia tanárról, aki Belgiumban tanított anélkül, hogy tudott volna flamandul. Ez a francia tanár adott egy kétnyelvű francia-flamand könyvet a diákoknak, ami nagyon érdekelte őket. Mivel ő csak franciául beszélt, ezért a könyvvel kapcsolatos kérdésekre csak franciául tudott válaszolni nekik. A gyerekek együtt, izgatottan próbálták megérteni, hogy mi van, és amikor rájöttek valamire, próbálták a tanárnak franciául elmondani, amire ő lelkesen reagált, franciául. Egy év múlva a gyerekek remekül beszéltek franciául. 

BD: És gondolom, már ő is egész jó volt flamandul. 

FA: Ranciere azért mutatja be ennek a tanárnak a történetét, mert jól demonstrálja, hogy mennyire nem a tudáson, az ismeret átadásán múlik a tanulás. Ő arra jött rá, hogy amikor a tanár megtanítja azt, ami a könyvben van, annak az a mély üzenete, hogy a gyerekek túl buták, ahhoz, hogy ezt nélküle megértsék. Ranciere viszont azt mondja, hogy mindenki intelligens, és a lényeg nem a tudás, hanem az emancipáció, hogy megtaláljuk az együttlétnek azt a formáját, amiben mindenki tanul.

BD: Azért itt álljunk meg egy pillanatra. Mert szerintem fontos a tananyag. Ranciere tudatlan mestere egy valamit azért tudott, tudta, hogy franciául kell a gyerekeknek megtanulniuk. Ja, és hát tudott franciául. Tehát nem parttalan ez a dolog, van egy témánk, van egy tematikánk, van egy mind map, egy elmetérkép, amit mi összeállítunk a résztvevők számára, és ez a keret, ez a környezet. Azért neveztem el a módszert MűvHáznak, mert tulajdonképpen egy zárt tér, amit megteremtünk. A ház jobb metafora, mint az erdő, mert itt minden helyiségnek funkciója van, a résztvevő tudja, hogy melyik ajtón miért megy be, ott mit keres. De nem egy bemagolandó anyagot talál, hanem beszélgetéseket, gyakorlatokat, verseket, zenét és az általad öszerakott nyitott mondatokat, amik elgondolkodtatják. 

FA: A csoportnak ez a fontos. A Reziliencia tanulócsoportban alig voltunk láthatóak, alapvető hipotézisünk volt, hogy mindenki intelligens, nem szorul segítségre. Szerintem ezt jól csináltuk. Tragédia az, hogy már kicsi gyerekkorban megkapják az emberek a címkéket, hogy okosak vagy buták, vagy lusták. Pedig mi van? Hát az, hogy van, aki oda tud figyelni, mert érdekli az, amit a tanár előad, a másik meg másra figyel, mert otthon valami baj van, meghalt a nagymama, vagy az alkoholista apa verekszik, vagy mit tudom én. De, ha egy gyerek másra figyel, azonnal megpecsételik, hogy nem okos. Nem azt keresik, hogy mire figyel. 

BD: Én felnőttekkel dolgozom, és ezeknek a tanulócsoportoknak nem feladata, hogy kiderítse, hogy ki miért annyira vesz részt, amennyire.  Itt nagy tisztelettel fogadjuk a résztvevőket, abban a mély meggyőződésben, hogy mindenki pont annyit tesz bele a közös munkába, amennyi neki jól esik, én nem várok el egy hajszállal nagyobb aktivitást sem senkitől. Az első csoport után az a benyomásom, -amit korábban már tanárként és a börtön Mesekörben is megtapasztaltam-, hogy a csapat egyharmada igen aktív, egyharmada teljesen passzív és egyharmada valahol középen van. De mivel itt nincsen értékelés, ez aztán tényleg mindenki magánügye. Sokunknak nehéz versengés helyett kooperálni, pont azért, amit mondasz, hogy az iskola már nagyon korán versengésre tanít bennünket. De szerintem intelligens megoldás a passzivitás is, meg az aktivitás is, fő, hogy autentikus legyen, ne szerep, ne erőlködés. 

FA: Az intelligencia valahonnan a közösből jön. Egy alma nem lehet intelligensebb, de butább sem, mint az almafa, amin termett. Ahogy az almafa almázik, a világegyetem emberekezik. A világegyetem intelligens, olyan, amilyen, mi almák, mi emberek, be tudunk hangolódni. Ha relaxálunk, ha nyugodtan azok tudunk lenni, akik vagyunk, akkor ez megy magától. Akit megijesztettek, az nem tud relaxálni, minél jobban meg volt ijesztve, annál butább, minél relaxáltabb, annál okosabb, mert annál könnyebben áramlik rajta át a világ intelligenciája. A szorongás butít, ezt nem egyszer én is megéltem, ilyenkor elfelejtek mindent, nem értek semmit. 

BD: Jó, hogy ezt mondod, mert erről eszembe jut még egy fontos dolog. Hogy egy ilyen közösségi tanulócsoportban senkinek nem kell szégyellnie magát semmiért. Mivel nincs verseny és nincs értékelés, a motiváció a közös élmény, a beszélgetés. Tehát a jutalom tényleg a részvételben van. És, persze moderátorként nagyon vigyázok arra, hogy ne szüremkedjen be a MűvHáz falai közé az arrogancia, az igyigység, a gyűlölködés, a kritika. Talán egy ilyen kéthetes csoport arra is jó, hogy gyakoroljuk együtt az erőszakmentes kommunikációt, a jó beszélgetést. 

FA: Lingis ír arról, hogy a belépés egy beszlélgetésbe úgy kezdődik, hogy az ember a fegyvereit és páncéljait leteszi és az ajtón kívül hagyja. Az együttlétünk tehát nem arról szól,  hogy meggyőzzelek vagy legyőzzelek, vagy védekezzek. Az igazi beszélgetésbe úgy ugrok bele, hogy nem rettegek attól, ha meg kell változtatnom a véleményemet. Nyitott vagyok tehát, exponálom magamat a másik előtt, és kész vagyok arra, hogy meglepődjek. Minden rizikót elvállalok, együtt vállaljuk el, két lelkes igen szükségeltetik. Nem lehet úgy jól beszélgetni, hogy az egyik fentről kommunikál lefelé. Ez nehéz, mert gyakran nagy a zavaró zaj. Franciául azt mondják a telefonbeszélgetést zavaró hangokra, hogy parazita van a vonalban. Paraziták zavarják, nehezítik a kommunikációt. Hogy ez mi? Hát valakinek az eldugott érdekei, akarata, amit nyom, amivel kiszívja az energiát, ami miatt nem tudjuk megérteni egymást. Beszélgetésbe kezdeni tehát azt jelenti, hogy elhatározzuk, hogy nem leszünk paraziták és nem engedjük, hogy paraziták zavarjanak minket. Elköteleződünk, hogy tágas lesz a beszélgetés, hogy a másik is és én is létezhessünk és respektáklhassuk egymást. Csak olyan csoportban lehet tanulni, ahol mindezeket szem előtt tartjuk. 

Kategóriák
Beszélgetések

Fellegajtó: 12 olvasmány – A kérdés az érdekes, nem a válasz

2020. július 27-i hírlevelünk exkluzív tartalma

Ebben a rovatunkban minden héten olvashatsz valami olyan exkluzív tartalmat, amit máshová nem töltünk fel. Ezen a héten Feldmár András és Krámli Andris beszélget.


Az olvasmány letölthető:
http://acta.bibl.u-szeged.hu/9425/1/esz_002_003_073-098.pdf

Kierkegaard: A halálos betegség


KA: Azt mondják Kierkegaardról, hogy egy lázadó, soha meg nem nyugvó, folyton kereső ember volt. Eszembe is jutott egy magyar pszichológus, aki nemrég hunyt el, Vekerdy Tamás Tanár Úr. Ő is lázadó, nyughatatlan természetű volt, saját bevallása szerint. Na, de hogy lehet így élni? Hogy nem lesz ezzel együtt az ember minden rezdülése, a teste is nyughatatlan? Hogy lehet mégis egészségesnek maradni? Mert ezek veszélyes állapotoknak tűnnek, amikor állandó bizonytalanságban, kierkegaardi terminussal állandó kétségbeesésben él valaki. Mi erről a véleményed?

FA: Főleg az, hogy ami veszélyes, az szerintem izgalmas. Ami nem izgalmas, az nem veszélyes. Én jobban félek az unalomtól, mint a félelemtől, a kellemetlenségtől vagy a kétségbeeséstől. Amikor az ember kétségbeesik, akkor nem unatkozik. És a kétségbeesés pillanatnyi. Nekem az a tapasztalatom, hogy aki nem esik kétségbe, az nem tud eksztázist sem elérni.   Ha csak mosogatok és pucolom a cipőmet, ha nem  megyek le a kétségbeesésbe, akkor nem tudok felmenni az eksztázisba sem. Csak egy helyen megyek és akkor unalmas. Szerintem amikor a Kierkegaard kétségbeesett, és beszélt a reményről, hogy kétféle remény van – a reménytelen remény és a reményteli remény – azzal a nővel kapcsolatos, akibe beleszeretett és élete végéig reménytelenül szerette. Pedig az elején a nő készen állt arra, hogy hozzá menjen feleségül. De akkor ő elmenekült. Mire visszajött, hogy most már készen áll a házasságra, addigra a nő már hozzáment egy másik emberhez. És attól fogva reménytelen volt a remény, de ő reménykedett reménytelenül. Ez egy kétségbeesés, de mégis úgy tűnik, neki ez jobb volt. Egy unalmas házasságnál számára jobb volt egy reménytelen remény. Attól szenvedett, hogy az a nő, aki neki kellett volna, az másé. Ez egy ilyen perverz dolog. A másik része, amiről a Vekerdy beszél – én nagyon szerettem a Vekerdyt, jól megvoltunk egymással, bár általában csak színpadon találkoztunk, de megértettük egymást – mert ő is tudta, hogy nincs végleges válasz semmire. Hogy mindig csak a kérdés az érdekes, nem a válasz. És a kérdéseket élni kell. Nem megfelelni, és aztán úgy élni, ahogy azelőtt. Hanem a Vekerdy is tudta, a Kierkegaard is, én is: hogy minden beszélgetés, ha valódi, az veszélyes! A végén már lehet, nem vagyok ugyanaz, aki voltam. Tehát mindig az ismeretlenbe megyünk bele. Minden helyzet, aminek odaadom magam, az transzformálhat engem. Olyan módon, amit el sem tudok képzelni. Tehát ez a kétségbeesés. Hogy nem lehet tudni semmit, csak egy pillanatra. Azt tudom, hogy most mi van. És ez nem egy destruktív szkepticizmus és abszolút nem cinizmus. Ebben nincsen reménytelenség. Ebben egy óriási kíváncsiság van. És a kíváncsiság fontosabb, mint a tudás. Mert minél inkább arra törekedem, hogy tudjak mindent, annál kevésbé vagyok kíváncsi. A kíváncsiság tulajdonképpen egy gyengeség azoknak, akik tudni akarnak. Én nekem minden dogma egy paralízis. Mondjuk nekem van egy dogmám, maximum öt percig. És akkor meginog benne a hitem, ha mégsem úgy van. De annak örülök, ha mégsem úgy van. Amikor beszélgetek valakivel, akkor nem attól félek, hogy valamit nem jól gondoltam, hanem abban reménykedem, hogy rájövök: valamit eddig nem jól gondoltam.      

KA: Egy konstruktívnak nevezett kétségbeesésben akkor alapvetően jól érzed magad, de ugyanúgy lehetnek negatív érzések is, vagy akár szenvedhetsz is benne, még fájhat is valamid?

FA: Mi az hogy! Tulajdonképpen a fájdalom az egy életjel. Amikor valakiről azt hiszed, hogy meghalt, ott fekszik, nem tudod, hogy alszik-e vagy egy hulla, akkor keresed az életjelet. Ha elkezdene sírni, akkor az egy életjel. Hála Istennek, hogy sír vagy ordít. Vagy káromkodik. 

KA: Hála Istennek!

FA: A Kierkegaard, amikor a halálos ágyán felült, körülnézett – volt néhány ember körülötte – és azt mondta: “Na baszd meg, egész életemben szeretve voltam, és erre csak most jövök rá!” És akkor meghalt. Akkor jött rá, hogy szerették őt. Egy pillanattal azelőtt, hogy meghalt.

A beszélgetés többi részét facebook és youtube csatornánkon fogjuk hamarosan közzétenni!

Kérdésed van? Véleményed? Írj Andrisnak: kramli0517@gmail.com

Kategóriák
Beszélgetések

Fellegajtó: A baj az, ha a múltnak nincs vége

2020. július 20-i hírlevelünk exkluzív tartalma

Ebben a rovatunkban minden héten olvashatsz valami olyan exkluzív tartalmat, amit máshová nem töltünk fel. Ezen a héten egy részletet teszünk közzé egy kérdés-válaszból a 2019. október 21-i Agymosó LIVE c. eseményről.


Csabi kérdése: Kedves András és Dani! Azt álmodtam, hogy valahol nyaraltunk a családdal. Majd mondtam (kis öcsémnek) Márknak, hogy sétáljunk. Egy füves terület felé mentünk. Egy kisebb félsziget lehetett ahol nyaraltunk és ez, azon belül egy szabad terület volt. Nagy fűvel, fákkal itt ott, amik kellemes árnyékot adtak. Majd Márk hirtelen megtorpant, és zokogva elrohant, azt kiabálva, hogy…. “Ide ne ide ne! Menjünk haza!” Nem értettem. Volt egy kis üres ház ott. Gondoltam benézek, mert nem értettem mitől kapott frászt, mert én ugye nem láttam semmit. Az idő szép volt és igazából egy nyílt területen voltunk. Nem volt semmi félelmetes. Odamentem a kis házhoz, ami kicsit olyan volt, mint ahol lomokat tárolnak. Fából volt, nyitott ablakokkal. Fészer jellegű kis bungalló volt. Nyitva volt az ajtaja. Rossz érzésem lett, de akkor is oda mentem. Mondom: “Ez egy üres ház csessze meg”. Egyszer csak mintha valami megragadott volna, piszkos nagy erővel. Így, derék meg has magasságban. Mintha a pólómnál húztak, a derekamnál toltak volna befelé. Kézzel lábbal betámasztottam az ajtófélfába… Mondom: “A kurva anyád engedj el!” De erre még erősebben húzott valami. Senki se volt ott, csak mintha mágnes húzott volna be…vagy egy “szellem”… vagy nem is tudom… szidtam mint a bokrot. De kezdtem frászt kapni. Nem tudtam magam már tartani. Fogást váltottam és ekkor… a két lábammal… be tudtam támasztani magam annyira, hogy a két kezem felszabaduljon és imára kezdjek… (fura nem vagyok vallásos). Azt mondogattam: “Hiszek benned csak szabadíts ki.. Kérlek vigyél ki innen!” Ekkor egy ellentétes erő lassan kifelé kezdett húzni, majd teljesen kiszakított onnan. Visszaszaladtam a többiekhez. Volt ott egy nagy asztal (interaktív asztal), amin rá lehetett közelíteni felülről a szigetre műholdas képen. Rákerestem a házra. Ahogy kinagyítottam, ráközelítettem, megégette az asztallap az ujjam. Bármit csepegtettem vagy tettem oda ahol a ház volt a képen, az sistergett, mint az eleltromos tűzhely főző lapja. A házat még így sem tudtam megvizsgálni, még azon műholdas képen keresztül is volt valami ereje. Majd megjelent a kutyánk,  aki furcsán viselkedett, a testével elkezdett tolni az asztaltól. Aztán felébredtem. Nem felriadva, hanem szépen lassan. Biztos mindennek van valami jelentése. A háznak, a félszigetnek, a nagy füves területnek, a nyári napnak, az interaktív asztalnak, a kis öcsémnek, a kutyának, a láthatatlan erőnek, annak hogy én mentem oda, az imának, az ellentétes erőnek (ami vagy Isten volt vagy nem)… Mindennek. Ezek szimbólumok. Segítsetek kicsit elemezni ezeket a dolgokat, hátha megértem az üzenetét. Mert biztos, hogy van. Van valami a tudatom belsejében mélyen ami így tör fel. Előre is köszönöm. Sziasztok.

Dani: Olyan ez az álom, mint egy horrorfilm.

András: Álmot nem lehet csak úgy megfejteni, én nem ismerem a Csabit, és még ha ismerném, akkor se ismerném elég jól. Még hogy ha a lányom álmodta volna ezt, vagy a fiam, akkor is le kellene ülnöm velük beszélgetni. Hogy honnan jön ez az álom, vagy mit jelent, vagy mire mutat, azt akkor tudnánk meg, az ott jelenne meg, a kettőnk között. Tehát azt elképzelni, hogy én tudom, hogy miről szól ez az álom, és a Csabi nem, az a transzferencia [érzelemátvitel]. A transzferencia jellege az, hogy mindannyian azt hisszük, hogy még mindig gyerekek vagyunk, és léteznek felnőttek, akik mindent tudnak. Mert amikor gyerekek voltunk, azt hittük, hogy a felnőttek tudnak dolgokat. Most már tudjuk, hogy a felnőttek soha nem tudtak semmit. Senki nem tud semmit. Hát kihez forduljak én? Annyi azért valószínű, hogy gyakran egy nálam fiatalabb valaki az álomban, tehát mondjuk az öcsém, az engem jelképez. Neki több jövője van, kevesebb múltja, mint nekem, úgyhogy mintha a jövőmmel kapcsolatban szólna valamiről, arról, hogy mi lesz. Teljesen el akarom kerülni ezt a valamit, amiről tudok, de nem tudok. Hát ha ő tudja, hogy el kell kerülni, és te nem tudod, akkor ez az az érdekes jelenség, hogy el tudok dugni magam elől dolgokat. Vagy hogy hazudni tudok magamnak. Hogy ezt hogy csináljuk, erről egy egész könyvet lehetne írni, de tudjuk csinálni. Te is, szerintem, hazudsz magadnak, mert oda is akarsz menni, meg nem is akarsz odamenni. Tudni is akarod, mi ez, meg nem is akarod tudni. Valami van, ami rettenetesen erős, és rengeteg energia van benne. És ez a te energiád. Ez olyan, mint hogy ha nem lenne elég energiád az életre, mert itt ebben a kis bungalóban valami misztérium lefoglalja. És neked is rengeteg erőt kell használnod, hogy az ne húzzon be oda, ahol ennek az egésznek a közepe van. Nézd, mennyi energia kell ehhez! Ha mondjuk X ez az energia, ami oda behúz, akkor X energiát kell beletenned abba, hogy ne engedd magad oda bemenni. Ez olyan, mint azok az izometrikus gyakorlatok, mikor a jobb kezemmel nyomom a bal kezemet, a ballal a jobbat. Kívülről úgy tűnik, semmi sem történik, de mégis nagyon fáradt leszek. Tehát nagyon hamar fáradt leszel, mert állandóan küszködik ez a két erő benned. 2X plusz egy kicsi kell összesen ahhoz, hogy ne tűnj el benne, hogy ne nyeljen el. Valami húz vissza. Én azt gondolom, ez egy emlék, amire emlékezni is akarsz, és nem is szabad rá emlékezni. Ennyi jut eszembe.

Dani: Nekem is úgy tűnt, ahogy felolvastam a kérdést, hogy ez biztos egy rettenetes emlékről, a múltról szól, de te arról beszéltél az előbb, hogy ez valahogy a jövőről szól. Hogy van ez?

András: A baj mindig az, amikor a múlt megjelenik, vagy amikor a múltnak nincs vége. Akkor a múlt belenyúl a jövőbe, zavarja a jelent. Az a múlt, ami nem zavarja a jelent, amit megemésztettünk,  amire csak akkor emlékszünk, ha akarunk, az nem zavaró. De az a múlt, ami akaratunk ellenére megjelenik és színezi a jelent, vagy a jövőt, hát az már nagy baj. Például hogyha most emlékszem arra, hogy az anyám, vagy az apám engem nagyon bántott, akkor a jövőmben megváltozik a kapcsolatom az anyámmal és az apámmal. Tehát én arra gondoltam, hogy nem szabad tudnom, hogy mi történt, mert nem vállalom el, hogy ha tudnám, akkor mit kellene tennem a jelenben és a jövőben. Például hogyha egy nő vagyok, és egyszerre csak emlékszem, hogy megerőszakolt az apám, de most elfelejtettem, nem tudom, és azt valahogy tudom, hogy most szeretem az apámat, és nem akarom elveszíteni, akkor ha egyszerre csak emlékeznék arra, hogy mit csinált velem, hát akkor nem tudnék szóba állni vele. Főleg, ha letagadná. Tehát nagyon veszélyes emlékezni gyerekkori dolgokra, mert fölrobbanhat a család. […]

Transzferencia András és Laing között, illetve Csaba álmának a méhen belüli „értelmezése” olvasható lesz a várhatóan 2021-ben megjelenő Agymosó-könyvben.

Kategóriák
Beszélgetések

Fellegajtó: Kis feministák

2020. július 14-i hírlevelünk exkluzív tartalma

Ebben a rovatunkban minden héten olvashatsz valami olyan exkluzív tartalmat, amit máshová nem töltünk fel. Ezen a héten Kröber Edit beszélget Peters Fabienne-el arról, hogy mit jelent lányokat nevelni, a feminizmusról és a kedvenc foglalkozásukról, az olvasásról. Fabienne, Edith lánya, 1987-ben született és politológiát végzett.


KE: 2017 októbere óta egy gyereket nevelsz, 2019 decembere óta kettőt. Az életed teljesen megváltozott, hogyan írnád le ezt a változást?

PF: Azzal, hogy anya lettem, rájöttem, hogy sokkal több mindenre vagyok képes, mint előtte gondoltam volna. Például, hogy képes vagyok 5 milliárd pelenkát cserélni, éjszaka fönt lenni a gyerekekkel, ha valami baj van velük, kibírni a sírásukat és látni, mennyire tudom őket szeretni. Talán a legérdekesebb, amit tanultam az, hogy a szeretet, amelyet a gyerekeim iránt érzek, semmivel sem hasonlítható össze.

A második gyereknél kicsit aggódtam, hogy ez a szeretet, amelyet az első gyerek iránt éreztem esetleg nem jön majd be ugyanúgy a másodiknál is, de a szeretet megduplázódott. Nem lehet ezt a két szeretetet illetve kapcsolatot összehasonlítani. Ezért azt mondhatom, szerencsére van két vesém, mindkét lányom számára egy.

KE: Az életet azóta milyennek érzékeled?

PF: Már nem csak magamért felelek. Azelőtt az úgy volt. Amint teherbe estem, nem volt többé lehetséges a régi szokásaim szerint élnem. Alkoholt inni, nyers sajtot, vagy csupán füstölt húst enni, stb. Aztán megszületik a kicsi és akkor leszűkül a baráti kör is, valahogy vissza dobódtam saját magamhoz ebben az átállásban. Folyamatosan kerestem és meg kellett találnom új szerepkörömet: Milyen anyuka legyek? Ki vagyok, amikor nem vagyok anyukaként elfoglalva? Mert ez az identitásom is megváltozott. Rájöttem, nem is fontos az, ami azelött első helyen volt. Ezt nem vártam volna, de végül is szép, hogy így lett. Most az a legfontosabb, hogy a gyerekeim és a családom jól legyen. És az összes többi egyszerűen nem olyan fontos.

Mielőtt Lou (az első kislány) megszületett volna, izgatott voltam, vártam a gyereket, és teljesen naív voltam. Azzal voltam elfoglalva, mi mindent kell még megvenni, elökészíteni. Amikor Lotti megszületett, eléggé el voltam foglalva Lou-val, így Lotti egészen nyugodtan cseperedhetett az első hónapokban. Nagyon könnyű vele, kiegyensúlyozott kisbaba.

KE: Neked két lányod van. Nekem is két lányom van. Az én anyám a hatvanas évek második felében engem úgy nevelt, hogy mindig azt éreztem, mint lány ugyanannyit érek mint egy fiú. Soha meg sem fordult bennem, hogy fiú szeretnék lenni. A szüleim progresszív zenét hallgattak, berlini és bécsi német nyelvű lemezeket. Mondhatnám ma balliberálisnak neveznék ezt a zenét és magatartást. Emlékszem ilyen szövegrészletekre: „…és ha egy nő egy nőt szeret, hát szeresse, ha szereti! És ha egy férfi egy férfit szeret…“ Szóval az, hogy valaki homoszexuális-e vagy heteró, vagy hogy milyen színű a bőre, nem játszott szerepet. Később, a karrierem építése folytán találkoztam több idősebb férfivel, akik lehettek volna a mentoraim, segíthettek volna, de nem segítettek. Inkább kihasználtak oly formában, hogy azt, amit kigondoltam a saját ötletüknek mutatták be. Az volt az érzésem, hogy csak úgy tudtam felkelteni az érdeklődésüket, ha túlteljesítettem az elvárásukat vagy ha tetszett nekik a külsőm, és így díszíthették magukat velem.

Te ezt hogyan élted meg? Úgy neveltelek, hogy teljesen egyenértékűnek érezted magad a fiúkkal? 

PF: Igen.

KE: (megkönnyebbültem) Mikor találkoztál először megkülönböztetéssel nőként?

PF: (gondolkodik) Az iskolában ezt nem vettem észre. Az első eset, amely eszembe jut, az egyetemen történt. Első éves joghallgató voltam és az egyik docens felajánlott egy pár órás munkahelyet. Én ennek örültem és úgy véltem, azért ajánlotta föl, mert okosakat mondtam és motiváltan dolgoztam a szemináriumán. Végül, miután felvettem a munkát, azt mondta nekem, azért ajánlotta fel a munkát, mert szép vagyok és megtetszettem neki.

EK: Én ettöl még most is dühös leszek. Milyen macsó kultúrába keveredtél! Ez veled mit csinált?

PF: Semmit. Az intellektuális önbizalmam úgylátszik rendíthetetlen! (nevet). A docensem viszont állandóan próbálkozott.

KE: Nem volt kellemetlen többször is elutasítani őt?

PF: Egyáltalán nem. Erről jut eszembe, hogy nemrég beszéltünk az idösebb fehérbörü férfikról. Azt gondolom, hogy nincsen kizárva, hogy ök jó mentorok lehetnek egy fiatal nö számára. Túlzottan magabisztosak, mert nem tapasztalták meg a diszkriminációt. Ahhoz, hogy jó mentorok lehessenek, bele kéne hogy éljék magukat azok helyzetébe, akiket valamilyen oknál fogva megaláztak. Kell hogy ez érdekelje öket, hogy tanulják meg, hogy milyen érzés az, ha a méltóságod megkérdöjelezik. A mi társadalmainkban az idösebb fehérbörü férfinak kell a legtöbbet tanulnia. Mert eddig ö volt a mérce.

Szerencsére ez most változik. Azt látjuk, hogy ma már meg merjük kérdöjelezni ezt a hegemóniát. Kisebb és nagyobb elnyomott csoportok tapasztalatai most már számítanak. A szeretet társadalmi szintje az igazságosság. Törekedjünk arra, hogy igazságosabb társadalmakat hozzunk létre. 

KE: Mit csinálsz, hogy Lou-t jól elökészítsd arra, hogy majd egyszer ki tudjon állni magáért?

PF: Ha látom, hogy valamit gyakorol és végül sikerül neki, megmondom, hogy örülök neki. Például tornyot épít és az a célja, hogy minél magasabbra sikerüljön, és inkább ő rombolja le, a torony ne dőljön el magától. Akkor megmondom neki, hogy örülök a sikerének. És persze olyan könyvekből olvasok fel neki, amelyben nőkről van szó.

EK: Nahát igen, arról is akartunk beszélni, hogyan készteted a lányodat az olvasásra.

PF: Mióta emlékszem, mindig szerettem olvasni és az így van a mai napig. Lou-val pici kora óta képeskönyvet nézegetünk, például a „Little Feminist“ (kis feminista) című könyvet. Ebben benne van egy-egy mondat arról, hogy miért harcoltak és mit értek el, például Maya Angelou és Hillary Clinton. Egy éves kora óta hosszabb szövegeket is felolvasok neki. Ajánlom a „Good night stories for rebel girls“ (Esti mesék lázadó lányoknak) című könyvet. Engem is érdekelt, élveztem, és Lou is szerette hallgatni, sokszor közben elaludt. Azért csináltam, mert azt gondolom, gyerekek nem azt csinálják, amit mondunk nekik, hanem utánozzák, amit tőlünk látnak. Azt vezettem be, hogy pihenés közben felolvasok. Jelenleg Astrid Lindgren hosszú harisnyás Pipi-je a kedvence. Éljen a világ legerősebb kislánya!

Kategóriák
Beszélgetések

Fellegajtó: Via negativa

2020. július 8-i hírlevelünk exkluzív tartalma

Ebben a rovatunkban minden héten olvashatsz valami olyan exkluzív tartalmat, amit máshová nem töltünk fel. Ezen a héten Feldmár András és Büky Dorka beszélget.


FA: Wittgenstein szerint a filozófiának csak úgy van értelme, ha segít, hogy kevesebbet szenvedjünk. Valami gyógyító hatásának kell lenni. Hogy miért szenvedünk? A nyelv miatt, mondja ő, a nyelv félrevezet minket.Tehát nagyon oda kell figyelnünk a nyelvre. Azt mondja, hogy amiről lehet beszélni, arról beszéljünk akkurátusan, ha pedig valamiről nem lehet beszélni, ott kussoljunk.

BD: Miért ne lehetne mindenről beszélni?

FA: Mert a tartomány nagyobb, mint a térkép. A nyelv adja a térképünket a megértéshez, eligazít, de közel sem tudja kifejezni a dolgok komplexitását, árnyalatait, mélységeit. Mitöbb gyakran teljesen tévútra visz, és akkor bajba kerülünk. Alan Watts igen egyszerű példán mutatta be, hogy míg azt hisszük, az az élményünk, hogy van ok és okozat, valójában simán lehet, hogy csak félreértjük a világegyetemet, hogy minden egy, és semmi nem okoz semmit. Csak hát az idegrendszerünk, az agyunk így működik. Na képzelj el egy deszkafalat, amin vágunk egy lyukat. Nekem van egy macskám, az jön megy a palánk túloldalán fel és alá. Te egy tudós vagy, aki szavakat adsz a fenomenonokra, a jelenségekre, elnevezed a dolgokat és keresed az összefüggéseket. És lesel át a lyukon. És íme, egy nedves kis dolog jön, azt rögvest elnevezed orrnak. Látod, hogy kisvártatva ennek a dolognak vége van, de jön valami más, mondjuk egy kis szőrös valami, ezt meg elnevezed faroknak. Gondosan alaposan megfigyeled, többször is, és rájössz, hogy minden alkalommal az orr után hamarosan jön a farok. Írsz egy tudományos cikket, hogy az orr farkat okoz. A palánk túlsó oldaláról nézve tudni lehet, hogy a farok és az orr az mindig egy, a nagyobb egész része, és csak azért tűnik ok és okozatnak, mert neked nagyon szűk a belelátásod.

BD: Ó, hát szánalmas vagyok ezzel a szűk belátással. De, ha nem hiszek a szememnek, ha nem hiszek az élményemnek, akkor rettenetesen elbizonytalanodom. Fel is szabadít és meg is ijeszt a gondolat, hogy nincs ok és okozat, hogy csak egy kis lúzer vagyok, aki a kevés információjából okoskodik. Ez annyira komplexszé teszi a valóságot, hogy képtelenség benne eligazodni. Értem én, hogy ha rossz a térkép, az baj, de az is baj, ha nincs térkép. Ockham borotvája pont erről szól. Ha van egy bonyolultabb meg egy egyszerűbb magyarázat, válaszd az egyszerűbbet.  “Borotvával hasítsuk ketté a szükségtelen hipotéziseket!” – mondja. Nem szükségtelen erről az egészről elmélkedni? Amire soha nem lesz élményem, arról feltételezéseim lehetnek, ez pedig inkább hit, mint tudomány.

FA: Na és mi van akkor, ha ez a három dimenzió, amiben élünk, házakat építünk autóval járkálunk, ugyancsak egy illúzió. Az idő plusz három térdimenzió. Van egy metafora, a Flatland című könyvben ami arról szól, hogy milyen az élet két dimenzióban, csak kör alakú  házakat szabad építeni, hiszen a sarkokat nem lehet látni, vonalnak tűnnek. Egyáltalán nem értik mi van a három dimenzióban. Egy kihegyezett ceruza, ami én vagyok, az András, egy ilyen sík életbe, ami egy papírlap, például, beleütközik. Mondjuk a grafit hegyem megjelenik a két dimenzióban, elkezdenek ünnepelni, hogy megszületett egy kis fekete gyerek, a ceruza csak jön kifelé, a feketeség fát növeszt maga köré, lám milyen szépen fejlődik a gyerek, sárga festék jön, középkorú, megy ki a ceruza, itt a fém, ami a radírt tartja, ó, szegény, öregszik és már halálos beteg, nemsokára eltűnik, itt a gumi, vége van, sírnak és eltemetnek. De a ceruza nem változott semmit. Mi van, ha mindannyian egy négydimenziós ceruza vagyunk és csak a nagyon pici agyunkkal képtelenek vagyunk befogni a negyedik dimenziót. Mi, matematikusok tudjuk, hogy van negyedik dimenzió, de nincs tapasztalatunk, élményünk.

Semmiben nem lehetünk biztosak. Lehet így, lehet úgy, ki tudja?

BD: Ez egy kicsit olyan most, mint az időjárás jelentés mostanában. Az idő kérem szépen, lehet ilyen és lehet olyan. De miért annyira fontos most neked, hogy elbizonytalaníts? Gondolom, valamit akarsz ezzel.

FA: Hát persze, mert a bizonyosságból, abból az illúzióból, hogy valaki tudja, tudhatja a tutit, rengeteg baj jön. Például arra a kérdésre, hogy hogy bánjunk a másik emberrel, a helyes válasz az, hogy nincs másik ember. Nincsenek mások. Nem kell elhinni, amit a nyelv kreál, van egy illúzió, hogy te meg én mások vagyunk, de vannak olyan tudatállapotok, amiben rájövünk, hogy egyek vagyunk. Van az élet, ami téged éltet vagy engem éltet, a jobb kezem játszik a bal kezemmel, de valójában én játszom magammal. Az élet játszik magával, még akkor is, ha egy bogár formájában jön. Ez nem csak tökölés! Néha azt mondják a filozófiának semmi köze nincs a mindennapi élethez. De ez a gondolat nagyon is fontos lenne a mindennapokban. Ha rájövök, hogy nincs más, nincs másik, hogy a másság csak illúzió, akkor miért bántanálak? Ha te is én vagyok. Az hogy hogy bánunk egymással mélyen megváltozhat, ha rájövök hogy a nyelv félrevezet. A melléknevek is félre tudnak vezetni. Laing írja ezt a példát, egy anya szavai: lányom te nagyon szép vagy, – mire a lány:- de a nagybátyám azt mondja, csúnya vagyok, – a nagybátyád nem tudja, én vagyok az anyád, én tudom az igazat. Úgy tűnik, hogy ez egy jó párbeszéd, de megfordítjuk: te lányom csúnya vagy, mit tudja a nagybátyád, án az, anyád mondom meg neked csak az igazat, hidd el alkalmazkodj, csúnya vagy. Laing azt mutatta ki, hogy mind a két variáció káros, inkább ne minősítsük egymást, ne hipnotizáljuk a tudatalattit. Mert a véleményt a tudatalatti követelésként raktározza el, aminek meg kell felelni. Nem lehet melléknevekkel, jelzőkkel leírni egy embert. Via negativa, a negativ út az egyetlen lehetséges. Minden, amit mondani tudunk az Istenről, az mind nem az Isten. 

BD: Akkor hogyan tudunk egyáltalán kapcsolódni egymáshoz?

FA: Amikor kimondom a nevedet, meghívlak. A neved az egyetlen valóság. Vagy még az sem. 🙂 Te nem vagy, te történsz, te válsz valakivé, soha kétszer nem vagy ugyanaz. A főnevek is sok kárt okoznak. Igéből szeretünk, helytelenül főnevet varázsolni. Tolvaj nincs, csak ember aki lopott. Gyilkos nincs, csak ember aki ölt. Leszbikus nincs, csak nő aki nővel szeretkezett. Azért mert láttad, hogy teát ittam, pletykálni kell, hogy tea-ivó vagyok? Ha arról van szó, hogy leszbikus, tolvaj, tea-ivó gyilkos vagyok, akkor szégyellnem kell magam. Ez vagyok. Mindig ez is leszek. De ha arról van szó, hogy minezeket megtettem, akkor esetleg bánjam meg, legyen lelkiismeret furdalásom, de abbahagyhatom és akkor meg lehet bocsájtani nekem. Mert nem az vagyok amit cselekszem. Állandóan változhatok, ha a nyelv nem gémberít le, nem fagyaszt meg a szégyen poklában.

Kategóriák
Beszélgetések

Fellegajtó: 12 olvasmány – Hérakleitosz töredékei

2020. június 30-i hírlevelünk exkluzív tartalma

Ebben a rovatunkban minden héten olvashatsz valami olyan exkluzív tartalmat, amit máshová nem töltünk fel. Ezen a héten Feldmár András és Krámli Andris beszélget.


12 olvasmány

VI. – Hérakleitosz töredékei

Az olvasmány letölthető:

https://www.sulinet.hu/tovabbtan/felveteli/ttkuj/1het/filozofia/herakleitos.html


Részlet (töredék) Feldmár András (FA) és Krámli András (KA) beszélgetéséből

Nem lehet kétszer ugyanabba a páciensbe lépni

KA: Mikor Szókratész elolvasta Hérakleitosz töredékeit, a következőket mondta: Amit meg lehet belőle érteni az rendkívüli, amiből arra következtetek, hogy a többi része is ilyen, de hogy mélyre jusson az ember, déloszi búvárnak kell lennie. 

FA: Ez engem arra emlékeztet, amit a Wittgenstein mondott: amiről lehet beszélni, arról beszéljünk akkurátusan. Amiről meg nem lehet beszélni, arról meg kuss! Szerintem a Hérakleitosz olyan dolgokról beszél, amelyekről nagyjából nem lehet beszélni. Főleg azért, mert a nyelv – a görög, a magyar, de az angol is – bináris. Nulla, egy. Ez nem az, az nem ez, a szavaknak mindig mást kell jelenteniük. A nyelv feldarabolja a világmindenség egységét. És ha erre az egységre akarunk rámutatni, akkor nem lehet szavakkal. A költészet arra való, hogy például mutatok valamit az ujjammal. A tévedés az lenne, ha érdekelne az ujjam és te megvizsgálnád az ujjam. Ahelyett, hogy odanézel, ahova mutatok. Szerintem valahogy arra kell rájönni, hogy a Hérakleitosz hova mutat. Nem azt kell nézni, hogy milyen ujja van… Mint te most. (nevet)

KA: És Hérakleitosz arra panaszkodik, hogy az emberek nem értik, amit ő ki akar fejezni: 

[B 1.] Bár a logosz ez, örökre képtelenek értelmetlenségükben felfogni az emberek előbb is, mint hallották volna, s azután is, hogy már meghallották. Mert bár minden eszerint a logosz szerint lesz, mégis olyanok, mintha nem vennének tudomást róla, mikor megismerkedni kezdenek oly szavakkal és tényekkel, amilyeneken én végig vezetem őket, fölfejtve mindent természete szerint és megmagyarázva, hogyan van. A többi ember azonban észre sem veszi, amit ébren tesz, ugyanúgy, ahogy elfelejti, amit alva. 

FA: Igen. Én azért gondolom, hogy Laing (András mestere) ide mutatott. Mert lehetne mondani, hogy Hérakleitosz volt a fenomenológia nagyapja. Tulajdonképpen állandóan azt mondja, hogy nem kell magyarázni dolgokat. Hanem meg kell próbálni kifejezni, ami van. Néha beszél a felszínről és a mélyről: valahogyan oda kell menni, ahol a mély van. Nem mondja meg, hogyan kell odamenni. De valahogy az ember tudja, hogy ott van, ha oda kerül. De aki nem tud odakerülni, az nem érti meg, hogy mi a francról beszél. Szerintem ebben benne van az, amit én gyakran mutatok a kezemmel, hogy (mutatja a kezén az ujjait) a felszínen különállóak vagyunk. Mondjuk: ez nem az. De valahol itt (mutat a tenyere közepére) egyek vagyunk. De ha a tudatunk itt van (ujjak), akkor ő hiába mutat ide (tenyér közepe), nem értjük, hogy mit beszél. Már az magában, amiről a leghíresebb gondolom  – “egy folyóba nem lehet kétszer belelépni”  – már az is hülyeség, ha úgy nézed. ‘Én már kétszer beleléptem a Dunába. Hát akkor miről beszél?’ Persze nem csak arról beszél, hogy a Duna már nem az a Duna, ami öt perccel ezelőtt volt. Már valaki másnak a szennye volt. Nem azé, aki 5 perccel ezelőtt volt ott. Más halak vannak benne, más minden, és én is megváltoztam. Már én sem vagyok az, aki öt perce voltam. Ez nagyon fejlett gondolkodásra utal. A legtöbb pszichiáter ma, a 21. században nem gondolkodik úgy, mint a Hérakleitosz. Hogy jön a páciens, és jövő héten, amikor jön, akkor már nem ugyanaz az ember, aki volt a múlt héten: a terapeutának nem lehet kétszer ugyanabba a páciensbe lépni. Tehát a terapeutának annyira kell tisztelnie a pácienst, hogy ne is várja, hogy a páciens ugyanaz legyen, aki volt. Mert akkor esetleg a páciens megjátssza neki, hogy ne ijessze meg a terapeutát, és akkor azt sem tudja, hogy miért marad olyan, amilyen volt. Pedig csak szívességet tesz a családjának meg a terapeutának, hogy úgy csinál, mintha ugyanaz lenne, aki volt. Valójában az a jó terapueta, aki teljesen nyitva van. Például az az Andris, akivel most beszélek, annak semmi köze nincs ahhoz az Andrishoz, akivel a múltkor beszélgettem. 

KA: Hát! Valami közöm azért csak van hozzá, remélem. (nevet) 

FA: Én nem várom el. Ha te ragaszkodsz magadhoz, akkor jó. Nem kell sem változnod, sem ugyanannak maradnod miattam. És erről beszél a Herakleitosz, úgy 2500 évvel ezelőtt. Szerintem egy zseni!

Kérdésed van? Véleményed? Írj Andrisnak: kramli0517@gmail.com

Kategóriák
Beszélgetések

Fellegajtó: Ha már nincs gyengédség, akkor megette a fene!

2020. június 23-i hírlevelünk exkluzív tartalma

Ebben a rovatunkban minden héten olvashatsz valami olyan exkluzív tartalmat, amit máshová nem töltünk fel. Ezen a héten Feldmár András és Tóth Laci beszélget a válásról.


TL: Te elváltál kétszer, én egyszer. Emlékszem írtál erről, hogy a második válásod után – még fiatalon – mentél el pszichoanalízisbe, hogy rágyere, hogy mi van. Te hogy emlékszel most vissza erre? Neked a terápia segített – hiszen a feleségeddel mostmár hosszú évtizedek óta együtt vagytok – vagy találtál valakit, akivel jó volt együtt ilyen hosszú ideig.

FA: Szerintem ez is az is. Egyik a másik nélkül nem működött volna. Nem tudom hogy találtam az első és második feleségemet, hogy olyan jól eljátszották a szerepet, amit én tudat alatt olyan jól kiosztottam nekik – de ez mind tudat alatt történt.

Szerintem fontos elválasztani az etikát a pszichológiától. Hogy hogyan bánunk egymással, annak semmi köze nincs ahhoz, hogy ki mit tett velem a múltban. Mondjuk etikusnak lenni nehezebb valakinek, akivel rosszul bántak gyerekkorában, de nem lehetetlen. Ahhoz, hogy jól bánjak veled az elhatározás kérdése. Akármilyen rosszul bántak velem a szüleim, akármilyen traumákon mentem át, mindezek ellenére el tudom határozni, hogy veled jól fogok bánni. Tehát azt soha nem lehet mondani, hogy azért bánok veled rosszul, mert velem rosszul bántak. Például azt nem lehet megmagyarázni, hogy Hitler mit csinált a zsidókkal. Nem lehet megmagyarázni a gyerekkorával. Már az erre tett kísérlet is obszcén! Mindenki gonoszkodhat, akármilyen sok szeretettel nevelték is föl és mindenki lehet jó, akármilyen traumákon ment is át.

Az első feleségem, aki megcsalt a legjobb barátommal: lehet, hogy voltak pszichológiai és lelki nyomások abba az irányba, amik tőlem eredtek. Én erre esetleg bátoríthattam, anélkül, hogy tudtam volna. De az, hogy megtette és a barátom is megtette, azt nem lehet megmagyarázni az ő múltjukkal, vagy az én múltammal. Nem én vagyok felelős! Vagy legalábbis egy pontig. Lehet azt mondani, hogy mindenért, ami történik mindenki felelős aki benne van a szituációban. Mint egy karambolban, amikor a biztosító kijön megnézni és százalékokat adnak: te vagy negyven százalékban felelős, az aki hátulról beléd szaladt az hatvan százalékban felelős – ilyesmi. De mindenkinek van valami felelőssége. Ritka az, amikor biztos, hogy én ártatlan vagyok.

Fontos azt kimondani, hogy az első és második feleségeim rosszul bántak velem, tehát etikailag nincs kérdés, nincs kétely. Pszichológiailag azonban ez olyan tökéletesen működött, mint ahogy egy cipzár zár – mi pedig produkáltuk ezt a válást. A válás az egy produkció, amit két ember elvégez. Ugyanolyan, mint építeni egy házat. Két ember tud együtt házat építeni, két ember le tud együtt rombolni egy házat. Két ember össze tud házasodni, két ember el tud válni. Ezek mind produkciók.

TL: Akkor ez most olyan, mintha két ember először közösen építene egy házat és utána le is bontaná.

FA: Vagy mintha azt mondanák, hogy elég volt. Azt sem lehet mondani, hogy a válás az egy kudarc. Van két ember, akik összejönnek és örülnek – jajj de jó! Van valami dolguk egymással. Később elválnak – már nincs dolguk egymással. Miért lenne ez kudarc, amikor ez egy siker? Lehet sikeresen rájönni arra, hogy eddig volt dolgunk, most már nincs: szia-szia! – ahogy összejöttünk, úgy most elválunk.

TL: Szerettem volna erről beszélni én is. Ezt nagyon súlykolják – mindenhol mondják, hogy a válás mindenképpen egy kudarcélmény.

FA: Nem kell mindent elhinni …

TL: Én nem hittem, képzeld, de mégis egyszercsak beköszöntött. Volt egy kudarcélményem nekem is. Nem is a kapcsolat viszonylatában, hanem a gyerekek felé volt egy kudarcélményem – hogy ők nem egy “teljes családban” nőnek fel, ahol van apa, anya, akik stabilan megtalálhatók, elérhetőek és egy biztonságos hátteret adnak nekik.

FA: A gyerekek örüljenek annak, hogy nem ölted meg őket! A többi nem az ő dolguk! Párterápiában ez gyakran felmerül, amikor azt mondják, hogy a gyerekek miatt nem válnak el. Ilyenkor szoktam mondani, hogy pont a gyerekek miatt váljatok el! Ha én egy gyerek lennék és a szüleim már nem szeretik egymást, de azért együtt maradnak, hogy nekem jó legyen, akkor nekem úgy kell tennem, mintha ez nekem jó lenne és el is kell hinnem ezt, mert ez a szerepem. Ha miattam vannak együtt, akkor “jajjdejó, hogy együtt vannak!”.

TL: Én azt is szoktam mondani, hogy a gyereket is beterhelik ilyenkor, nem is kicsit. Őt teszik felelőssé. Azt mondják, hogy van ez a szar kapcsolat, amiben élünk, amiben szenvedünk és ennek te vagy oka. Mert ha te nem lennél, akkor nem lenne ez, már felszámoltuk volna.

FA: Így van! De ez még el is van takarva ráadásul! Ha ezt valaki kimondja, akkor a gyerek legalább látja, hogy hülyék a szülei. De ha ez nincs kimondva, akkor a gyerek rá sem jön, hogy mi a baj. Egy gyerektől – még egy pici babától sem lehet eltitkolni semmit. Mégha nincsenek is szavai rá, de érzik azt a teret, mint egy mágneses teret. Ők abban a térben élnek, ami az anyjuk és az apjuk között van. Na, hát ha az szar, akkor szarban élnek és azt hiszik, hogy nincs más. Legalább abban a pillanatban, amikor a szülők azt mondják, hogy ebből a szarból ki kell lépni, akkor esetleg két gyönyörű kapcsolatban élhetnek. Mert esetleg az a nő, aki nem tudta szeretni az apjukat, az talál egy pasit akit imád. És az a férfi, aki nem tudta szeretni az anyjukat, az talál egy nőt, akivel nagyon jól kijön. Így lehet két otthonuk ahol szeretet van, ahelyett, hogy egy otthonuk van, ahol utálják egymást a felnőttek.

TL: Neked elváltak a szüleid is, te erre hogy emlékszel?

FA: Sőt, én voltam az oka! Ezt többször elmondta apám is anyám is. Az történt, hogy ‘44 elején elvitték anyámat Auschwitzba, apám munkaszolgálatba ment – én ekkor három és fél éves voltam. Anyám hazaérkezett az ötödik születésnapom után, ami ‘45 október végén volt, tehát másfél évig külön voltak. Apám előbb jött haza a munkaszolgálatból, mint anyám Auschwitzból. Aztán én láttam, hogy apámnak van egy csaja.

TL: Emlékszel erre?

FA: Persze, ő volt a Sári néni. Apám tüdőgyulladást kapott, vagy talán még egy golyó is belement a tüdejébe és ez a Sára ápolta a kórházban. Mint az eredeti ómagyar jelentése az ápolnak az puszilgatni, csókolgatni – valószínűleg a Sára az csókolgatta az apámat, amíg ő meg nem gyógyult. Így örökre hálás maradt a Sárának. Ezt mondta, hogy hálából van vele. Aztán hazajött az anyám. Apám bemutatta nekem, hogy ez a nő ez az anyád: születésnapi ajándék. Én rettenetesen csalódtam, mert azt reméltem, hogy egy fa teherautót fogok kapni, ahelyett erre a nőre mutat apám, hogy itt az anyád. Én nem ismertem már meg. Egy három és fél éves gyereknek másfél év túl sok ahhoz, hogy élve tartsa az anyját a lelkében. Tehát az én anyám meghalt és most itt ez a nő, akiről mondják, hogy az anyám. Mindegy – én barátságosan megfogtam a kezét és elmentünk sétálni. Na, erre már nem egészen emlékszem, de sokszor elmondták: felnéztem az anyámra és azt mondtam, hogy a Sári nagyon szép, de te sokkal szebb vagy. Akkor az anyám kérdezte, hogy ki a Sári? Mondom: az apám barátnője – azonnal megmondtam neki a tutit. Aznap aztán anyám veszekedett apámmal. Később apám azt mondta, hogy ha én nem mondtam volna el, akkor leépítette volna a Sárát és maradt volna velünk. Anyám meg azt mondta, hogy ha ő nem tudta volna, akkor nem lett volna olyan sürgős abbahagyni a dolgot.

TL: Akkor jól megegyeztek abban, hogy ez a te hibád… Egyikőjük sem vállalt felelősséget, és minden felelősséget rád hárítottak. Te akkor elhitted, hogy ez tényleg a te hibád?

FA: Persze! Attól fogva nagyon vigyáztam arra, hogy kinek mondjam meg az igazat.

TL: Van még egy másik dogma, amit szoktak mondani, hogy a kapcsolatokért, a házasságért harcolni kell. El kell menni terapeutához, akinek az a dolga, hogy megmentse a kapcsolatot. Mit gondolsz mikor kell harcolni?

FA: Harcolni mindig kell. Azért is, hogy ne legyek veled, azért is, hogy veled legyek. Mindig kell harcolni, az élet egy harc. A szabadságodért állandóan harcolni kell. És meg kell szeretni ezt a harcot. Nem szabad úgy gondolni rá, hogy mikor nem kell már harcolni. Akkor nem kell harcolni, amikor már a sírban vagy. A halálban ott nem kell – de amíg élsz, addig harcolni kell, tehát élvezni kell a harcot, mert valaki mindig el akarja venni a szabadságodat és azért harcolni kell. Készen kell állni és örülni neki, hogy harcolhatok.

Egy pszichológus kollégám jött hozzám egyszer a feleségével és nagyon hamar, két órán belül bátorítottam a feleséget, hogy hagyja már ott a pasit. Ott is hagyta. És akkor a pszichológus férj – volt férj – följelentett a pszichológusoknál, hogy rosszul csináltam a párterápiát, mert fölrobbantottam a házasságukat ahelyett, hogy megjavítottam volna. Szerencsére kiröhögték, engem nem büntettek meg. Az, hogy képes volt följelenti, ez mutatja azt, hogy milyen dogma, hogy ha elmész a pszichológushoz, annak meg kell javítania a házasságodat.

Én úgy képzelem el – van egy képem -, hogy a baj mindig az egy házaspár között, hogy van egy 2 méteres rúd kampókkal mindegyik végén, az egyik kampó a nő övében van, a másik a férfi övében. Így úgy kell élniük, hogy nem tudnak közelebb kerülni, mint 2 méter és nem tudnak eltávolodni sem többre, mint 2 méter. Az egész életüket egy rettenetes koreográfiában élik, mert állandóan ott az a 2 méteres rúd, ami nem engedi őket szabadon egyik irányba sem. Én nagyon korán, az első órában, amikor egy pár jön, ezt általában ecsetelem. És elmondom, hogy a munkám – az én értelmezésem szerint -, hogy én kiveszem ezt a rudat közülük. Ez megengedheti, hogy elváljanak, hogy szétváljanak, hogy szétrepüljenek egymástól, vagy hogy közelebb kerüljenek egymáshoz, mint bármikor is voltak életükben – de hogy merre indulnak, az már nem az én dolgom.

TL: Ezt a példát már sokszor vagy olvastam, vagy hallottam tőled, de most először jutott eszembe, hogy az, ha kikerül ez a rúd egy pár közül akkor ez nem azt engedi meg, hogy közelebb, vagy távolabb kerüljenek, hanem megnyitja a dinamikát a kapcsolatban: hogy egyszer közelebb, egyszer távolabb legyenek – mindig azt, ami éppen jó nekik. Lehet játszani, táncolni, ha megvan ez a szabadság. A statikus távolságtól is lehet szenvedni, ha nem dinamikus a kapcsolat.

FA: Persze, abszolút! Mert unalmas – nem változik, nem él. Az egy halott rúd.

TL: Van amikor szeretnék sokkal közelebb menni és van amikor szeretnék olyan távol menni, hogy még ne szakadjon meg a kapcsolat, csak legyek távol.

FA: Igen! – és aki szeret téged, attól el lehet várni, hogy ne panaszkodjon amikor távolodsz és ne panaszkodjon amikor közeledsz.

Amikor ‘56 után én először Magyarországra mentem hosszabb időre, akkor Debrecenben 4 hónapot töltöttem egyedül. Ez azért volt, mert abban az évben adtam magamnak egy szabad évet. Megmondtam minden páciensemnek, hogy jövőre folytathatjuk, de most egy évig nem vagyok. Otthon voltam, január elsején kezdődött az év és már úgy márciusban elmentem például a könyvtárba és amikor hazajöttem láttam, hogy a feleségemnek nem tetszett, hogy olyan hamar hazajöttem és kérdezte, hogy miért nem tudtam egy kicsit tovább maradni a könyvtárban. Hát bazd meg! Hozzá volt szokva, hogy dolgozom és nem tetszett neki, hogy nem volt ideje egyedül lenni, mert én ott voltam. Hát jó – mondom – ha egyedül akarsz lenni, akkor elmegyek 4 hónapra Magyarországra (nevet). Akkor léptem érintkezésbe Bagdy Emőkével, aki meghívott, hogy tanítsak ott egy szemesztert.

TL: …és innentől már egy legenda…

FA: Hát ja! Ha a feleségem örült volna annak, hogy milyen sok időt tudunk együtt tölteni, akkor mi most itt nem beszélgetnénk.

TL: Ebből akkor mi profitáltunk. 😀

FA: Sokan kérdezik, hogy hogy lehet jól elválni. Én ezen csak röhögni szoktam. Mert ha el lehetne válni jól, akkor együtt élni is lehetne jól. Amikor már válásra kerül a sor, akkor már nem vagyunk barátok, akkor már baj van közöttünk. A válás nem lehet jobb, mint a házasság volt. Válás után esetleg jobb lehet. De általában én csak röhögök, amikor valaki egy jó válást akar egy rossz házasság után. Én úgy gondolom, hogy a válás épp annyira lesz nehéz, mint a házasság volt.

TL: Vannak olyan párok is, akik között nem változik szinte semmi a válás után. Ugyanolyan kapcsolat marad közöttük.

FA: Ha ez igaz, akkor már akkor sem voltak házasok, amikor házasok voltak, csak mostmár rájöttek. Ez arra emlékeztet engem, hogy van az a retorika, hogy a pár egyik fele rámutat a másikra, hogy te miattad válunk el. Én nem válnék el, de te vagy az oka. Ez mindig egy hazugság. Amikor valaminek vége van, akkor vége van. Ha abban a Mi-ben, amit mi ketten alkotunk van szeretet, akkor szeretjük egymást, ha megszűnik a szeretet közöttünk, akkor vége a kapcsolatunknak. Ha én azt hallucinálom, hogy még mindig van ott szeretet, de te rájöttél, hogy már nincs és akkor te otthagysz, akkor én tovább beszélek a hallucinációmból, hogy miattad váltunk el. De azért, mert én úgy csinálok, mintha még lenne szeretet – nem akarom elhinni, hogy nincs. De az is lehet, hogy ha mindketten tudjuk, hogy mi van a Mi-ben, akkor vagy lelkesen együtt maradunk, vagy lelkesen otthagyjuk egymást. Az a beszélgetés, hogy én maradnék, te pedig menni akarsz, az azt jelenti, hogy te vagy én elvesztettük a kapcsolatunkat a Mi-vel. A valóság mindig az, hogy amikor két ember összejön, akkor a Mi hozza össze őket és amikor elválnak, akkor a Mi-nek vége van. Az soha nem aszimmetrikus, az mindig szimmetrikus. Ez pont olyan, minthogy örülünk a születésnek és elszomorodunk a halálnál. Én teljesen el tudom képzelni, hogy minden születést meg kell siratni – hát mennyi szenvedés fogja érni ezt a picit! Tragédia megszületni ebbe a világba! És minden halál egy megkönnyebbülés: Na végre, hála Istennek! Ünnepelni kellene a halált és gyászolni a születést. De olyan hülyék vagyunk, hogy még ennek a valóságát sem bírjuk el. Ugyanígy, amikor összeházasodunk – hát az egy tragédia és a válás az egy megkönnyebbülés lehet.

TL: Beszéltél régebben egy párról, akik sokáig éltek egy kapcsolatban /házasságban/, negyven-ötven évet és arról beszéltek, hogy ez nem egy kapcsolat volt, hanem három négy vagy öt. Nekem ilyenről nincs élményem – te mit gondolsz, hogy lehet azt elképzelni, amikor azt mondja két ember, hogy ennek most vége van, de nem válunk el, hanem valami újat kezdünk.

FA: Ez általában úgy történik – ezt a beszélgetést meg lehet nézni a youtube-on, Marion Woodman egy jó jungiánus hátterű kanadai pszichoterapeuta nő ült a férjével a kamera előtt és ők beszélgetnek arról, hogy tulajdonképpen három házasságuk volt. Ez úgy történik, hogy valami nem működik. Tulajdonképpen egy házasság ígéreteknek a kötege. A legfontosabb része az, hogy mire számíthatok, mit ígértél meg nekem és mire számíthatsz te, mit ígértem én meg neked. És az a szerződés, ami tulajdonképpen a házasság, az már nem működik. És akkor egymásra nézünk és azt mondjuk, hogy ez már nem működik, hagyjuk abba. Akkor mindig van az a lehetőség, hogy megpróbáljunk másképp élni együtt, mint ahogy eddig, vagy megpróbálunk másként élni, mint ahogy eddig valaki mással. Én néha ajánlottam pároknak, hogy szimbolikusan én elválasztom őket. Aztán mondtam, hogy találkozzanak egy kávéházban, vagy találkozzanak egy bárban és mondják el egymásnak, hogy éppen most jöttek ki egy régi házasságból, milyen volt abban a férj, milyen volt a feleség, mi nem működött – és érezzenek bele, hogy van-e még valami szikra közöttük. Hogy inkább egy új emberrel próbálnának összekerülni, vagy van-e még valami szikra, lehetőség arra, hogy másként legyenek együtt, mint ahogy eddig. Akkor mielőtt összeköltöznének újra leírnak egy újabb szerződést, ami egész más. Már tudják, hogy miből kell több, miből kevesebb; mit nem kell megígérni, mit nem fogok megígérni; mire nem számíthatsz, mire számíthatsz. És így aztán megint élhetnek ebben az új házasságban, amíg már ez sem működik. Mert az élet változik! Öregszünk. Más dolgok lesznek fontosabbak. Ami egyszer jó volt, az nem biztos, hogy jó lesz öt év múlva is.

Ez a pár, akik beszélgetnek, ők kétszer azt választották, hogy új házasságot kötnek egymással, nem valaki mással. Egész boldognak tűntek. A film után nem sokkal meghalt Marion – működött nekik ez a három házasság.

TL: Most erről az jutott eszembe, hogy a kapcsolatért, vagy a házasságért nem is lehet harcolni. Ha vége van, akkor megnézik, hogy van-e még egy kis szikra, amiből új tüzet lehet éleszteni. Ha van, akkor az kegyelem, vagy egy csoda.

FA: Annak a tünete, hogy van-e még remény, nagyon egyszerű. Ezt hosszú évek alatt tanultam meg. Ha két ember között a veszekedések, a harcok után még mindig vannak gyengéd pillanatok, amikor mélyen, valóban gyengédek tudnak lenni egymással – akkor van remény. Ha már nincs gyengédség, akkor megette a fene.

Kategóriák
Beszélgetések

Fellegajtó: Naplójegyzet

2019. november 18-i hírlevelünk exkluzív tartalma

Ebben a rovatunkban minden héten olvashatsz valami olyan exkluzív tartalmat, amit máshová nem töltünk fel. Ezen a héten Kröber Edith története következik.


Munkahelyi tengődések

Martin. Úgy jön felém ez a fiú, hogy pillanatok alatt érzem, ez a gyerek már megélt olyan dolgokat, amelyek mély nyomot hagytak a lelkében. Magas, cérnavékony, valami sötét öltönyféle van rajta. Meglepően illedelmes. 

Gyakornokot keresünk egy német egyetem központi továbbképzési egység számára. A két kiképző, titkárnőm és helyettesem és én vezetjük a beszélgetést. A fiú 17 évesen fejezte be a középiskolát, a jegyei átlagosak. Utána – ezt a pályázatából tudjuk – a nagyszüleit ápolta két éven keresztül.

Minden kérdés után elgondolkodik, mielőtt válaszolna. Igen, a nagyapja kezdő Alzheimerrel küszködik, a nagymamája nehezen jár. A lakásukat takarítja, bevásárol számukra, az orvoshoz kíséri őket. Sokat köszönhet nekik, kiskorában velük ment nyaralni, sokat kapott tőlük. Mondja Martin. Testvérei vannak-e? A válasz gyorsabban érkezik, egy sóhaj után: „sajnos nincsenek“. A barátait említi, és én megkérdezem tőle, hogy szerinte mi a legfontosabb egy barátságban. Csodálkozva néz rám, mintha kicsit fogyatékos lennék, hogy ilyet kérdezek. Hát az őszinteség! Őszinteség nélkül nem lehet kapcsolatot építeni!

Most már tudom, hogy az első pillanatban beleszerettem. Mindenféle anyai ösztönt ébresztett fel bennem, lehetőséget szeretnék neki adni arra, hogy a kis egységünkben elvégezhesse a kiképzést. Úgy érzem, ha elutasítjuk, megszakad a szívem.

Még valamit meg el hogy mondjon, folytatja Martin a beszélgetés végén. Egy betegséget említ, amelytől reszketnek a kezei. Ennek milyen kihatásai lennének a munkájára? Kérdezi valaki közülünk. Semmi, mondja Martin. Hülye, hogy ezt elárulja nekünk. Manapság ilyet ki mondana el egy ilyen beszélgetésen? Ahol az emberek zöme csak azt mutatja magáról, amit egy hirdetésben fel lehetne használni. ‘Vegyél meg, használjál, meglátod, velem fogsz mutatni legjobban!’ Martin teljesen másképp viselkedik.

A beszélgetés után a titkárnőm mereven ül. A helyettesem hátradől és fölényesen ráncolja homlokát. Négyen mutatkoztak be, mind a hárman sorrendet alkotunk. Kettőjüknél Martin az utolsó helyen. Nálam az első helyen. Nem tudom őket meggyözni. Amint észreveszik, hogy komolyan fel akarom őt venni, a titkárnőm még inkább megmered, a helyettesem pánikba esik. Ő ezzel nem fog tudni dolgozni! Az egyetem vezetősége kiadta, hogy csak a legjobbakat vesszük fel! A legjobbakat!!

Eldöntöm, hogy felvesszük. A titkárnőm és a helyettesem ettől fogva gyűlölnek. Lehet, hogy az ő szemszögükböl jogosan.

Nincsen jó vagy rossz döntés, úgysem tudjuk, mi lett volna ha másképp döntök. Nem tudom, jót tettem-e Martin számára, mert nem tudom egyfolytában védeni az ellenségei elől.

Martin szeptember 2-án elkezdi a kiképzést mint office manager. Most novembert írunk, eddig néhányszor beszélgettem vele. Megtudtam, hogy az apja kolerikus, arra kényszerítette évekig hogy dzsúdózni járjon. Évekig a tréningen csak úgy dobálták a levegöbe. Végül 14 évesen az apja kidobta otthonról. A gyerek a nagyszüleihez került. Nem merem megkérdezni tőle, verte-e az apja? Megvédte-e az anyja?

Nemsokára elhagyom az egyetemet, munkahelyet váltok. Ma érkezett e-mail a titkárnőmtöl, hogy ki akarják rakni Martint, mivel hibákat követ el és gyenge a helyesírása. Úgy gondolják, fel kell nekimondani, vagy felbontjuk a szerződést.

Dühömben itthon bőgök. Mit tehetek? Pillanatnyilag még a főnökük vagyok. Megírom nekik, hogy én ezt másképp látom és nem egyezek bele az elbocsátásba vagy a szerződés felbontásába. Küszködök azzal, hogy most már csak így tudok mellé állni. Fogalmam sincs, jót teszek-e vele Martinnak? Előbb-utóbb nekik lesz hatalmuk Martin fölött és a kiképzés, a szerződés fölött. Végül úgy döntök, hogy nem arra fókuszálok, hogy majd mi lesz, hanem arra, hogy mellé állok és ezáltal talán érzi, hogy tisztelem és bízok benne. 

Sajnos azt írtam az e-mailben hogy szerintem adjunk neki még egy és még egy lehetőséget. Azt kellett volna írnom, hogy adjatok magatoknak lehetőséget, hogy Martintól tanulhassatok. Tanuljatok meg őszintének lenni, barátságosnak, tisztelettelinek. Ítélkezek felettük, tudom.

Edith: Dorka, mit szólsz ehhez?

BDAz jut eszembe, hogy ez olyan mint a magzat elvetélése. Felvettétek, de mielőtt megérett volna, elvetélitek. Te esetleg lehetsz az inkubátora, hogy amíg meg nem érik még egy kicsit, kíséred az útján.

Edith: András, mit szólsz ehhez? Egyszer már mondtad nekem, hogy nézzem meg, esetleg Martinra vetítem-e a saját szomorúságomat és elhagyatottságomat, amit az egyetemen tapasztalok. De az is benne van, hogy minden igazságtalanság dühít és azokat pártolom, azokkal tudok együtt érezni, akik küszködnek. Hogyan közelíthetném meg, hogyan ajánlhatnám neki föl, hogy kísérém az útján még egy kicsit, ha ezt igénybe szeretné venni. Nem mint a főnöke, hanem mint a barátja. Lehet így?

FA: Azt kellene meggondolnod, mit szeretnél neki felajánlani? Tanácsadást, hogy találjon magának egy új kiképzési helyet, ahol tisztelik és szeretettel viszonyulnak hozzá. Vagy pedig őszinte baráti támogatást ajánlasz neki?

Edith: Jó kérdés. Azt hiszem, már tudom.

Kategóriák
Beszélgetések

Fellegajtó: A férfi is tud szülni

2019. november 11-i hírlevelünk exkluzív tartalma

Ebben a rovatunkban minden héten olvashatsz valami olyan exkluzív tartalmat, amit máshová nem töltünk fel. Ezen a héten Ács Dani és Tóth Laci beszélget.


Dani: Elgondolkoztam azon, hogy legutóbb kétszer is olyan családdal dolgoztunk együtt, te meg én, ahol egy bizonyos tekintetben nagyon hasonló volt az a probléma, ami körül mozogtak. Adva van egy fiú, aki valahogy le is szeretne válni, meg nem is az anyjáról, az apa nincs sehol a történetben, az anya pedig az aggódó vonalat képviseli, tehát, hogy szeretném ha felnőne a fiam, szeretném, ha önálló lenne, de közben aggódom, hogy mi lesz, hogy ha én elengedem őt vagy kirúgom, akkor megöli magát, vagy kórházba kerül, vagy a híd alá. Ez megjelent mindkét helyzetben, de már máskor is, többször találkoztam ennek a különböző erősségű, részletű változataival, más családoknál.

Laci: Igen, ez feltűnt nekem is, hogy mennyire hasonlított a két helyzet. Meg is címkézhetjük és akkor hívhatjuk egy #anyánragadtfiú-nak.

Dani: És #fiúnragadtanyá-nak is!

Laci: Igen!

Dani: De lehet, ebben mi is benne vagyunk, hogy mi vonzzuk be ezeket. Lehet ez nekünk is érdekes, hogy miért fontos ez a téma a történetünkben, hogy mi hogy váltunk le az anyánkról.

Laci: Hát ezt nem tudom, de amikor valaki ezt mondja, hogy bevonz valamit, akkor nekem az jut eszembe, hogy ez egy nárcisztikus megalomán gondolat, hogy ő olyan nagy, vagy annyi hatalma van, hogy itt bármit bevonzhat. Van, aki nyer a lottón, nekünk meg most kétszer egymás után ez jött – szerintem ez ennyi. De nyilván ennek a mintázatnak az ismétlődése nekem is feltűnt.

Dani: Jó, hát egy szivar az álomban néha csak egy szivar. De nézzük akkor magát a témát, mert szerintem az érdekes.

Laci: Igen, akkor végülis ez a leválás, amiről beszélünk, vagy elválás, vagy egy önálló élet kezdete.

Dani: Igen, de hogy lesz ebből egy nehézség? Az én anyám nem akart engem visszatartani. Nem is rúgott ki, de ő örült szerintem, hogy nem kellett már pénzt adnia, örült amikor látta, hogy csinálom a dolgaimat önállóan.

Laci: Én valahogy többször éreztem úgy eddig, hogy nem az anyák katalizálják ezt a helyzetet – van olyan is, de az teljesen más tészta, amikor az merül fel, hogy ki vagyok én, ha nincs itt egy gyermek. De valahogy ebben a két esetben nekem olyan érzésem volt, hogy inkább a fiúk haragszanak az anyjukra és bosszúból élősködnek a nyakukon.

Dani: Igen, nekem is ez volt az érzésem. Például az a srác, aki nem jött le egy évig a szobájából, ő abszolút ezt mondta, hogy azóta haragszik az anyjára, amióta az apja és ő közte ez és ez történt.

Laci: Igen, tehát, hogy nem kaptam meg valamit, ami szerintem járna nekem, ezért most elveszek valami mást, sokáig, részletekben – lízingelem.

Dani: De valahol itt az anyák is felelősek ebben. Én értem azt, aki haragszik az anyjára az apja miatt, mert nem védte meg tőle, vagy nem lépett le tőle. De sajnálom is az anyákat ebben a helyzetben. Nem tudom ezt átérezni, mert nincs gyerekem – nem tudom ez milyen. Könnyen azt mondom, hogy rúgd ki,  majd csinál valamit, de nem tudom, ez milyen lehet szülőként. Nem tudom milyen lehet ezt hallani, hogy rúgd ki.

Laci: Ott jön be ezeknek az anyáknak a felelőssége, azon a ponton, hogy bármit is akar csinálni a gyerek, ők megengedik.

Dani: Miért olyan nehéz azt felfogni, hogy: Ne azt akard, hogy a fiadnak boldog és jó élete legyen, hanem fókuszálj arra, hogy te hogy vagy: ha téged idegesít, hogy ezt csinálja, vagy így beszél veled, akkor ne hagyd. Ne a másikra fókuszálj, hanem magadra. Valahogy, mintha ez lenne a legnehezebb.

Laci: Erről most az jutott eszembe, hogy lehet, egy ilyen hamis kép van a fejében valakinek, hogy ő egy jó anya akar lenni. És ő csak ezzel foglalkozik, csak ezt csinálja. Nem akarja, hogy azt mondják rá, hogy milyen anya az ilyen?!

Dani: Ez a jó anya mértékegysége, hogy a fiam lediplomázott-e, hogy jó munkája van és boldog?

Laci: Vagy az a jó anya mértékegysége eszerint, hogy hagyja, engedi, hogy a gyereke megegye. Nem azt mondom, hogy ez így van, de mintha ez lenne egy ilyen beakadt gondolat.Dani: Ez egy ilyen mártír dolog? A jó anya az, aki egy mártír?

Laci: Hát figyelj, a keresztény kultúrában, vagy kultúrkörben az önfeláldozás, mint olyan benne van a szeretetben.

Dani: És ezért jár valami dicsőség, vagy valamilyen isteni kegyelem?

Laci: Nem jár semmi. Aki szereti a többieket, az feláldozza magát értük.

Dani: Ez a Krisztus.

Laci: Vagy a Jézus. És úgy ábrázolják egyébként, hogy a pelikán felhasítja a mellét és a saját vérével táplálja a fiókáit. Valahonnan innen indul egy embergyermek is, hogy valamit eszik ki az anyjából, az anyja testéből, kiszív onnan valamit. Az anyatejen keresztül, a mellen keresztül aktívan rácsatlakozik és onnan szívja ki, mint egy kis élősködő azt ami neki kell az élethez.

Dani: Az élősködés egy ideig rendben van, de egy idő után már tényleg parazitává válik a nagy és ráncos bébi.

Laci: Kérdés, hogy ez mikor van? Vannak afrikai törzsek, akiknél 7-8-10 éves korban is még odaszalad a gyermek az anyjához, fogja a mellét és még szopik egy kicsit belőle. És az anyjának addig van teje amíg csak kéri a gyerek.

Dani: Azt mondtad, hogy te úgy érzékelted ezekben a helyzetekben, hogy a gyerek az, aki ezt a dinamikát generálja. 

Laci: Én mind a két esetben hallottam az anyáktól és elhittem nekik, amit mondanak, hogy ők már szeretnék, hogy ez a másik felnőtt ember önálló életet éljen és ne még mindig az ő testéből szívja ki a tápanyagot, vagy a pénzt – az energiát.

Dani: De ahogy te is mondtad, az anya csak azt tudja kontrollálni, hogy ő hogyan cselekszik, és azzal, ha ő valamit másképp csinál, elkerülhetetlenül hatással lesz a másikra, aki így már nem fogja tudni ugyanazt csinálni, mint eddig. 

Laci: Igen, ezt együtt csinálják. Nem tudná csinálni a fiú, hogyha az anya azt mondaná, hogy STOP. Fejezd be! És ezt kifejezné tettekkel is. Mert mondani mondja, csak amit mond, azt nem hiszik el ezek a fiúk. Vagy nem tartják tiszteletben.

Dani: Akkor lehet, hogy nem véletlen, hogy az apa ilyenkor nincs ott, ahogy a legelején ezt meg is jegyeztem. Mennyiben segíthetné ezt a folyamatot vajon, vagy hogy befolyásolná, ha az apa jelen volna? Mert semelyik ilyen helyzetben, ahol ezzel találkoztam, nem voltak jelen az apák. Meghaltak, vagy leléptek.

Laci: Most erről a férfi bevatások jutottak eszembe. Ilyen nyilvánvalóan nem történt meg ezeknek a fiúknak az esetében. Lehet, hogy ez egy ősi probléma, hogy a fiúk ottmaradnak az anyjuk mellén és hogy ezt már régesrég tudták. Az archaikus világban rítust építettek erre, hogy hogyan raboljuk el és szakítsuk el a fiúkat, mert se az anya nem akarja igazán, se a fiú nem akarja igazán a leválást. Ezért a férfiak mennek, leszakítanak az anyád melléről és onnantól közéjük tartozol. Velük alszol, az anyád onnantól máshogy néz rád, magázni fog, stb.

Dani: Egy bizonyos ideig tehát az apáknak türelmesnek kell lennie, különben, ahogy Laing észrevette, Ödipusz komplexust generálnak, azzal, ha túl korán akarják leválasztani a gyereküket, a fiukat az anyjukról. Viszont egy bizonyos kor után ezek szerint az apák feladata, hogy a fiúból férfi legyen.

Laci: Hogy férfiként megszüljék a fiukat férfivá.

Dani: Tehát nem is az anya feladata volna ez a második megszülés?

Laci: A férfi beavatási rítusoknak a jelképrendszere sokszor oda mutat, hogy a férfi is tud szülni — kapsz egy sebet, vérezni fogsz, szophatsz az ujjunkból, közénk tartozol. Nem csak a nők tudnak szülni. 

Dani: Akkor fel kell írni receptre ezekben a helyzetekben a fiúknak egy férfit, ha nem is a vérszerinti apjukat, de valakit, akit tisztelhetnek?

Laci: Hát igen. Jó kérdés, hogy ki az, ezeknek a fiúknak az életükben, akiket ők tisztelnek? Akikre azt mondják, úgy akarok élni, mint ő? Hogy úgy akarok viselkedni a nőkkel is, mint ő?

Kategóriák
Beszélgetések

Fellegajtó: Elaludtunk, megőrültünk

2019. november 4-i hírlevelünk exkluzív tartalma

Ebben a rovatunkban minden héten olvashatsz valami olyan exkluzív tartalmat, amit máshová nem töltünk fel. Ezen a héten Dorka és András beszélget Greta Thunbergről.


BD: Nincs B-terv, mert nincs B bolygónk, mondja Ban-Ki-Mun volt ENSZ-főtitkár és mondják a Felelős Értelmiség klíma szimpóziumán olyan arcok, mint Pálinkás József, Lányi András. Ők azok, akik a kormányszóvivő Gulyás Gergely szerint beteg kisgyerekek? Akik klímahisztériáznak? Ja, nem, a beteg kisgyerek Greta Thunberg, aki tizenhat éves, és alaposan beolvas a politikusoknak és a gazdasági elitnek. Amúgy ugyanazt mondják, ő és a tudósok, hogy közel a vég. A Felelős Értelmiséget nem lehet meghallgatni szorongás nélkül, Gretát nem lehet meghallgatni szorongás és könnyek nélkül. De akármennyire is felkavaró, meg kell hallgatni, el kell olvasni mindent, el kell gondolkodni és előbb-utóbb, de inkább nagyon is gyorsan tudomásul kell venni, hogy kurvára felelősek vagyunk. Abból meg következik, hogy cselekednünk kell. És tudnunk kéne, hogy mit csináljunk. 

FA: Greta Thunberg megjelenik, és a kérdés, hogy hogy nem örül neki mindenki. Honnan jön az az óriási negatív hullám, amit a nagytudású szóvivőtök is képvisel, hogy ez a lány valakinek a bérence, hogy ő beteg, hogy hisztérikus, hogy ijesztget? Hogy merik marginalizálni, miért kell szétszedni, lerombolni azt, ami egy nagyon természetes, életteli fenomenon? 

BD: Talán van ennek egy személytelen dimenziója is. Bárkit, aki valamit teljes szívvel tesz és hatása van, azonnal kikezdik azok, akik önmaguk soha semmit nem tennének teljes szívvel. És nem nyughatnak, amíg be nem bizonyítják, hogy a teljes szív, az nem is teljes szív, csak butaság, betegség, manipuláció, számítás, mit tudom én. A bizonyítás pedig csak rágalmazással lehetséges.

FA: Szerintem ez onnan indul, hogy, ha valaki mer ilyet csinálni, mint Greta, akkor mindenki, aki a tükörbe néz, meg kell kérdezze magától, hogy ő miért nem teszi ezt. És ezt meg kell magyaráznia. Az egyetlen magyarázat, hogy én jó vagyok, ő meg rossz. Ezért nem teszem. Greta azt mondja, hogy szégyelljétek magatokat azért, amit tesztek, és gyorsan változtassatok. Hagyjátok abba azt, ami meg fogja ölni a jövőt! Változtassatok, mert a tudomány már bizonyított, és nem akarom elhinni, hogy gonoszak vagytok! Ezekre a szavakra sokan megszégyenítve érzik magukat, ezért akarják megbélyegezni, megszégyeníteni Gretát, ezért hangoztatják, hogy nem kell komolyan venni. Ha komolyan veszem, meg kell változtatni az életemet. És lehet, hogy a többség inkább beledöglik a jól ismert szarba, minthogy kiverekedje magát az ismeretlen életbe. Szerintem Gréta azt mondja, hogy menjünk oda, ahol még soha nem voltunk, különben végünk. 

BD: Az egyéni érdek, a saját komfortérzetem és a következő generáció érdeke nem esik egybe. Akkor leszarom a következő generációt és kész, akkor már úgysem fogok élni, hát nem tök mindegy? A múltkorjában egy apa beszámolóját olvastam a Facebookon, akinek a kislánya elsírta magát Gretát hallgatva, és aki arról tudósította az ismerőseit, hogy milyen mesterien szégyenítette meg a kislányát, hogy jól van, akkor holnaptól nem viszlek kocsival az iskolába, nincs iphone, nincs ez, nincs az, legyünk környezetvédők. Jaj, most is összeszorul a gyomrom, ha eszembe jut a gúnyos röhögés, ami a szöveg mögött hallatszott, a rövidlátás, stupiditás, na meg a hihetetlen, mérhetetlen rosszindulat, kegyetlenség. Legyen most jó, legyél hálás mindazért, amiben most részed van, a jövőd le van szarva.

FA: Van még ennél is rosszabb. A fundamentalista keresztények bizonyos csoportjai drukkolnak, hogy minél előbb érjen véget a földi élet, mert ők meg lesznek váltva, felszállnak a mennyországba. 

BD: OK, ez már tényleg őrület. 

FA: És az a normalitás keretein belül van, hogy ahogy az ember öregszik, féltékeny és irigy lesz, hogy kimarad a jövőből? Pedig a hatalommal rendelkezők legszívesebben magukkal vinnék a világot. Nem lehet? Hát akkor utánam az özönvíz. Ne legyen jó a gyerekeinknek, ne legyen tiszta, élhető, békés a Föld, ha én nem élvezhetem. Legyen pokol, akkor röhöghetünk rajtuk, akik majd szenvednek benne. 

BD: Tényleg nincs más, a gyerekeknek kell fellázadniuk.

FA: Ha azt a metaforát használjuk, hogy az élet egy fa, akkor, ami már volt, az elfásult, megfásult, a rügyek hajtanak a jövőbe. Greta egy rügy, ő a jövővel van kapcsolatban.

BD: Tőlünk az energiát kell, hogy kapja, de az információkat a jövőből kapja, mert őt az érdekli, ami minket már nem. 

FA: Tisztán emlékszem, hogy amikor elértem egy bizonyos életkort, úgy húsz éves korom körül, tudtam hogy a szüleim generációja többet tud a múltról, mint én, de én többet tudok a jövőről, mint ők, és erre emlékeztem, amikor a gyerekeim kezdtek felnőni. Tudtam, hogy ők jobban tudják, hogy mire kell felkészülniük, ők jobban sejtik a jövőt, mint mi. Nem szabad marginalizálni a gyerekeket! Ha engem vert az apám, én is verni akarom a gyerekemet, ha én küszködtem, küszködjenek ők is? Ezt a folyamatot kell megállítani. A gonoszságból, irigységből, féltékenységből mohóságból, rosszindulatból ki kell lépni. Greta arra figyelmeztet minket, hogy a rosszindulatba bele fogunk dögleni. Ő a jóindulatot képviseli. 

BD: És akkor még kell valamit az aspergerről mondanod, mert ez a legundorítóbb, legsötétebb része a Greta ellenes narratívának.

FA: Az önmagában is egy gonoszság, hogy cimkézik. Semmi köze nincs annak, amit mond, ahhoz, hogy aspergeres. De, persze nem azért mondják, mert ez fontos, hanem mert ezzel marginalizálják. Ez a címkézés átka. Hogy Adyt nem szabad szeretni, mert vérbajos volt, Freudot nem kell komolyan venni, mert kokainozott.  Sokan vannak, akik a Trumpot vagy Orbánt cimkézik, pszichiátriai címkét tesznek rá, de kit érdekelnek ezek a címkék? A kérdés az, hogy mit csinálnak, hogy, amit csinálnak, az jó vagy rossz. Nagyon jóindulatú őrültek és nagyon rosszindulatú normális emberek vannak. 

BD: A címkézés ostobaság és ízléstelen, de, ha már cimkézünk… 

FA: De, ha már címkézünk, akkor tudnunk kell, hogy az, aki aspergeres, -ami egyébként nem betegség- a legkevésbé sem befolyásolható. Lehet, hogy nem tudja értelmezni a sorok közti kommunikációt, lehet, hogy nem tudja, hogy mi a vicc, mi az irónia, lehet, hogy szó szerint érti a dolgokat, komolyan vesz mindent, lehet, hogy az ő agya másként van összetéve, mint a nem-aspergereseké, de nem befolyásolható és az intelligenciája nem megkérdőjelezhető. A feladatunk nem az, hogy becsméreljük, hanem, hogy szeressük és megtanuljuk, hogy hogyan lehet vele szót értenünk. Türelmesnek kellene lennünk vele és önmagunkkal. Greta türelmetlen velünk és mi türelmetlenek leszünk vele. De, hát nem érti, hogy miért nem csinálunk valamit. Elaludtunk, megőrültünk!