A Most vagy soha! sorozatunk legutóbbi programján FA beszélgetett Krámli Andrással és Ács Dániellel.
Amikor a segítésről gondolkozom, az első dolog, ami az eszembe jut, hogy amikor én elmegyek segítségért valakihez (ami még a jobbik eset, a rosszabbik az, amikor valaki segíteni akar nekem, még mielőtt én segítséget kérek), akkor a probléma az, hogy egy szégyenteljes helyzetben vagyok. Tehát amikor egymást segítjük, akkor nagyon oda kell figyelni, hogy a szégyenérzéssel kapcsolatos dolgokat ne mellőzzük. Még ha egy pszichoterapeuta rendelőjébe megyek is el, és el is határoztam, hogy minden órát megfizetek, és akarom ezt csinálni, abban a pillanatban, amikor belépek, leülök, ránézek, és ő a terapeuta és én a páciens, akkor is, ha ez nem tudatos, felmerül a szégyenérzet, amivel foglalkozni kell. Mert miért nem én ülök a másik székében? Ezért kell a segítőnek nagyon vigyáznia arra, hogy ne szégyenítse meg azokat, akiknek segít azon a szégyenérzeten felül, ami a helyzettel együtt jár. Szerintem azok a legjobb terapeuták, akik ezt mélyen érzik.
Ilyesmiről nem lehet szabályokat felállítani. Például az etika is olyan, hogy amikor valaki megmondja, hogy mit kell tenni, az már nem etika, hanem zsarnokság. Az etika definíciója az, hogy ki mit csinál kinek, vagy ki mit csinál kivel, hogy vagyunk egymással, tehát a kapcsolatról szól. Abban a pillanatban, amikor arra vigyázol, hogy mit mond a törvény arról, hogy mit szabad és mit nem szabad csinálni, akkor már nem a másikról gondolkozol, nem vagy kapcsolatban vele. Amikor arra vigyázok, hogy én ne kerüljek bajba, akkor már kiestem a kapcsolatból, akár szülő, akár segítő, vagy terapeuta vagyok. A legnehezebb, de legérdekesebb feladat, hogy úgy maradjunk egymással kapcsolatban, ami nem teszi nehezebbé azoknak az embereknek a helyzetét, akikkel dolgozunk.
Az orvosoknak a világon mindenütt a hippokratészi esküt kell letenniük, aminek nem az a lényege, hogy segítsünk másokon, hanem az, hogy ne tegyük az emberek életét rosszabbá a saját tevékenységünkkel. Tehát ha ezután a másfél óra után, amit most együtt töltünk, mindannyian rosszabbul éreznétek magatokat, mint az elején, vagy úgy éreznétek, hogy megterheltelek titeket a bolondságaimmal, akkor megvádolhatnátok azzal, hogy megszegtem a hippokratészi eskümet.
Mi az a legtöbb, amit egy ember segíthet egy másik embernek? Ezen már sokat gondolkoztam. Szerintem nem sok, csak három dolog jut eszembe. Az egyik az, hogy gyakran kerülünk olyan helyzetbe, amikor fedélre van szükségünk. Ha otthontalanok vagyunk, az nagyon kellemetlen, és egy ember meghívhat egy másikat az otthonába. Ezt megtehetjük egymásnak. Na most, hogy hányszor akarjátok ezt megtenni azokkal, akikkel együtt dolgoztok, azt nem tudom, de ilyet lehet tenni, és ez nagyon gyakran valóban segít. Szász Tamás egyszer azt mondta, hogy az elmebajok 90 százaléka abból ered, hogy az embernek nincs otthona. A másik, amivel segíthetjük egymást, hogy ha neked van egy problémád, és én leülök veled, és meghallgatlak, akkor segíteni tudok azzal, hogy megbeszéljük, mi is történik tulajdonképpen, mi az igazság, a valóság a problémád körül. Ez a demisztifikáció. Mert amikor úgy mondjuk el egymásnak, hogy mi van, hogy „ez történt, meg az történt”, akkor már bajban vagyunk. Mert soha semmi nem történik, hanem mindig valaki valamit csinál valakivel vagy valakinek. Tehát te segíthetsz nekem azzal, ha azt mondod, hogy „ne azt mondd, hogy mi történt, hanem valóban nézd meg, hogy ki bántott téged, vagy te kit bántottál, és aztán ő kit bántott”. Ez nagyon segít, mert így tudjuk meg, hogy mi a baj. Ha kiderül, hogy X. Y. bántott engem, akkor legalább tudom, hogy mit csináljak vele: elkerüljem, megverjem, vagy megkérjek valakit, hogy segítsen, és védjen meg tőle.
A harmadik dolog, ahogy segíthetünk, az szerintem az, hogy bátorítjuk egymást. A lányomat látogattam meg egy pár hónapja, aki egy amerikai egyetemen tanul most, ahol felfedezte, aztán kérdezte tőlem, hogy tudom-e, mit mondott Buddha a tanítványainak, mielőtt meghalt. Mondtam, hogy nem tudom, elfelejtettem, vagy nem is olvastam. Szóval a tanítványai nagyon sírtak, és panaszkodtak, azt mondták, most itt hagysz minket, itt leszünk egyedül, nem tudjuk, hogy mit csináljunk, ne menj el, ne halj meg, ha akarnál, itt maradhatnál. És a Buddha azt mondta (és ez fontos, mert ezek voltak az utolsó szavai), hogy „mindannyian legyetek a saját lámpásaitok, használjátok a saját fényeteket, hogy lássatok; találjátok meg az önbizalmatokat, és amit meg lehet tanulni, azt a saját tapasztalataitokból tanuljátok meg”. Ebből pedig arra lehet következtetni, hogy nincs rá szükségük, mert amit meg lehet tanulni, azt önmaguktól tanulják meg, nem másoktól. A Buddha a halála előtt tehát bátorította a tanítványait, azt mondta, nélkülem is jól meg tudjátok csinálni, nincs rám szükségetek.
A gyerekeknek főleg másfél és hat éves koruk között óriási szükségük van arra, hogy a szüleik bátorítsák őket. Nagyon gyakran kerül a gyerek olyan helyzetbe, hogy éppen megpróbálna valamit, de nem tudja egészen, hogy kell, vagy hogy meg tudja-e csinálni, és inkább abbahagyja. Ilyen helyzetben fontos, hogy a felnőttek biztatták. Angolul a bíztatás „encourage”, a „cour” szívet is jelent, tehát azok, akik elvesztették a bizalmukat, a szívüket is elvesztették.
Még egyszer. Azt állítom, hogy egy ember, akármilyen segítő is, csak ezt a három dolgot tudja megtenni: szállást adni, segíteni átlátni a problémán, hogy megtudjuk, mi az igazság, és bátorítani, hogy azt tegyük, amit akarunk. Na most, ha ti azt hiszitek, hogy lehet máshogy is segíteni, akkor mondjátok meg, hogy én is el tudjam mondani másoknak. Én már 30 éve dolgozom emberekkel, de csak ezeket tudom.
Arra is gondoltam, hogy elmondom nektek azt a történetet, mikor egy Krishnamurti nevű ember vacsorázott Aldous Huxley-val és másokkal és Huxley felesége mondta az asztalnál, hogy ez a Krishnamurti mennyit segített más embereknek, és milyen fantasztikus ember. Akkor Krishnamurti azt válaszolta: „Asszonyom, lehet, hogy igaza van, de én soha senkit nem segítettem megfontolással vagy akarattal, ha segítettem valakin, az véletlen volt”.
Szerintem ez is nagyon fontos: ha a segítés a szégyennel kapcsolatos, akkor a legjobb úgy segíteni az embereknek, hogy ne is tudjuk, hogy segítjük őket. És ezt hogy csinálom én? Én úgy gondolkozom arról, amikor valakivel együtt vagyok, hogy az a fontos, hogy én jól érezzem magam, amennyire lehet. Nekem csak egy életem van. Például, ahogy most beszélek veletek, ez az életem, ha kapok érte pénzt, akkor jó, ha nem, akkor nem jó, de az élet és a munka nem választható el, az életem nem ezen a munkán kívül van. Most itt élek veletek együtt, és ha ti nem is tudjátok, ez a ti életetek is, ha unalmas, amit mondok, hülyék vagytok, ha nem mentek valahova máshová. Nekem a legfontosabb, amikor páciensekkel vagyok, hogy ne unatkozzak, mert ha unatkozunk, akkor várunk valamire. És mire vár az ember? A halálra. Akkor minek üljek ott? Ha nem tudok valakivel úgy együtt lenni, hogy az nekem érdekes legyen, akkor inkább hagyjuk abba.
Tehát ha az életemet töltöm emberekkel, és jól érzem magam, élvezem a kapcsolatot, akkor nekem úgy tűnik, ez a legtöbb, amit csinálhatunk, és akkor nem is kell, hogy hálásak legyenek érte, így aztán szégyellniük sem kell magukat. Az a jó terapeuta, aki valóban jól tudja érezni magát olyan emberekkel, akiknek nincsenek barátaik. Mert tulajdonképpen ki kerül a Lipótra? Én biztos nem kerülnék a Lipótra, amíg van még egy-két ember, aki beszélget velem, vagy a barátom. Amikor már nincsenek barátaim, lehet, hogy a Lipótra kerülök.
Na most, ha abban a munkában, amit el kell végeznetek, mert törvény van rá, vagy valaki azt mondta, hogy azt kell csinálni, és ezért kaptok pénzt, de nem élvezitek a munkátokat, akkor szerintem találjatok más munkát. Különben nem jó a ti lelketeknek sem, és azoknak a lelkének sem, akikkel dolgoztok.
Az úgynevezett Karma-jógában, ami egy több ezer éves tradíció, azt mondják, olyan cselekvés nincs, aminek ne lenne jó és rossz hatása egyszerre. Tehát akármilyen jót akar az ember, rosszat fog csinálni, és akármilyen rosszat tesz, valami jó felé megy. Ezt azért fontos tudni, mert minél inkább jót akarunk tenni, annál rosszabb lesz az eredmény. Nem tudom, hogy a magyarban van-e ilyen mondás, angolul azt mondják, „az út a pokolba jószándékkal van kikövezve”. És szerintem ez igaz.
Nagyon gyakran arra is rájöttem, hogy a pszichoterápia, a segítés nem olyan tudomány, mint a matematika vagy a fizika, hanem inkább olyan, mint a politika vagy az etika. És tulajdonképpen minden helyzetben két nagy probléma van. Az egyik, hogyan segítsük egymást úgy, hogy ne bántsuk egymást, a másik, hogy egyre több hatalma legyen annak, akit segítünk; nem arra, hogy mások fölött legyen hatalma, hanem arra, hogy a saját életét úgy élje, ahogy akarja. Tehát nem tudományról van itt szó, hanem politikáról és etikáról.
– elhangzott 1999-ben Debrecenben
Feldmár András: Az élmények szabadsága (részlet)