Feldmár IntézetFeldmár András első angolul megjelent könyvének, a Credo: R. D. Laing and Radical Psychotherapy-nek személyes bemutatója lesz kanadai Vancouverben, február 11-én, a Banyen Books & Sound könyvesboltban. Az esemény már teltházas. Részletek itt: https://banyen.com/events/32295
A könyvet Ti is megrendelhetitek itt: https://firingthemind.com/product/9781800132443/
A Most vagy soha! sorozatunk legutóbbi programján FA beszélgetett Krámli Andrással és Ács Dániellel.
Amikor a segítésről gondolkozom, az első dolog, ami az eszembe jut, hogy amikor én elmegyek segítségért valakihez (ami még a jobbik eset, a rosszabbik az, amikor valaki segíteni akar nekem, még mielőtt én segítséget kérek), akkor a probléma az, hogy egy szégyenteljes helyzetben vagyok. Tehát amikor egymást segítjük, akkor nagyon oda kell figyelni, hogy a szégyenérzéssel kapcsolatos dolgokat ne mellőzzük. Még ha egy pszichoterapeuta rendelőjébe megyek is el, és el is határoztam, hogy minden órát megfizetek, és akarom ezt csinálni, abban a pillanatban, amikor belépek, leülök, ránézek, és ő a terapeuta és én a páciens, akkor is, ha ez nem tudatos, felmerül a szégyenérzet, amivel foglalkozni kell. Mert miért nem én ülök a másik székében? Ezért kell a segítőnek nagyon vigyáznia arra, hogy ne szégyenítse meg azokat, akiknek segít azon a szégyenérzeten felül, ami a helyzettel együtt jár. Szerintem azok a legjobb terapeuták, akik ezt mélyen érzik.
Ilyesmiről nem lehet szabályokat felállítani. Például az etika is olyan, hogy amikor valaki megmondja, hogy mit kell tenni, az már nem etika, hanem zsarnokság. Az etika definíciója az, hogy ki mit csinál kinek, vagy ki mit csinál kivel, hogy vagyunk egymással, tehát a kapcsolatról szól. Abban a pillanatban, amikor arra vigyázol, hogy mit mond a törvény arról, hogy mit szabad és mit nem szabad csinálni, akkor már nem a másikról gondolkozol, nem vagy kapcsolatban vele. Amikor arra vigyázok, hogy én ne kerüljek bajba, akkor már kiestem a kapcsolatból, akár szülő, akár segítő, vagy terapeuta vagyok. A legnehezebb, de legérdekesebb feladat, hogy úgy maradjunk egymással kapcsolatban, ami nem teszi nehezebbé azoknak az embereknek a helyzetét, akikkel dolgozunk.
Az orvosoknak a világon mindenütt a hippokratészi esküt kell letenniük, aminek nem az a lényege, hogy segítsünk másokon, hanem az, hogy ne tegyük az emberek életét rosszabbá a saját tevékenységünkkel. Tehát ha ezután a másfél óra után, amit most együtt töltünk, mindannyian rosszabbul éreznétek magatokat, mint az elején, vagy úgy éreznétek, hogy megterheltelek titeket a bolondságaimmal, akkor megvádolhatnátok azzal, hogy megszegtem a hippokratészi eskümet.
Mi az a legtöbb, amit egy ember segíthet egy másik embernek? Ezen már sokat gondolkoztam. Szerintem nem sok, csak három dolog jut eszembe. Az egyik az, hogy gyakran kerülünk olyan helyzetbe, amikor fedélre van szükségünk. Ha otthontalanok vagyunk, az nagyon kellemetlen, és egy ember meghívhat egy másikat az otthonába. Ezt megtehetjük egymásnak. Na most, hogy hányszor akarjátok ezt megtenni azokkal, akikkel együtt dolgoztok, azt nem tudom, de ilyet lehet tenni, és ez nagyon gyakran valóban segít. Szász Tamás egyszer azt mondta, hogy az elmebajok 90 százaléka abból ered, hogy az embernek nincs otthona. A másik, amivel segíthetjük egymást, hogy ha neked van egy problémád, és én leülök veled, és meghallgatlak, akkor segíteni tudok azzal, hogy megbeszéljük, mi is történik tulajdonképpen, mi az igazság, a valóság a problémád körül. Ez a demisztifikáció. Mert amikor úgy mondjuk el egymásnak, hogy mi van, hogy „ez történt, meg az történt”, akkor már bajban vagyunk. Mert soha semmi nem történik, hanem mindig valaki valamit csinál valakivel vagy valakinek. Tehát te segíthetsz nekem azzal, ha azt mondod, hogy „ne azt mondd, hogy mi történt, hanem valóban nézd meg, hogy ki bántott téged, vagy te kit bántottál, és aztán ő kit bántott”. Ez nagyon segít, mert így tudjuk meg, hogy mi a baj. Ha kiderül, hogy X. Y. bántott engem, akkor legalább tudom, hogy mit csináljak vele: elkerüljem, megverjem, vagy megkérjek valakit, hogy segítsen, és védjen meg tőle.
A harmadik dolog, ahogy segíthetünk, az szerintem az, hogy bátorítjuk egymást. A lányomat látogattam meg egy pár hónapja, aki egy amerikai egyetemen tanul most, ahol felfedezte, aztán kérdezte tőlem, hogy tudom-e, mit mondott Buddha a tanítványainak, mielőtt meghalt. Mondtam, hogy nem tudom, elfelejtettem, vagy nem is olvastam. Szóval a tanítványai nagyon sírtak, és panaszkodtak, azt mondták, most itt hagysz minket, itt leszünk egyedül, nem tudjuk, hogy mit csináljunk, ne menj el, ne halj meg, ha akarnál, itt maradhatnál. És a Buddha azt mondta (és ez fontos, mert ezek voltak az utolsó szavai), hogy „mindannyian legyetek a saját lámpásaitok, használjátok a saját fényeteket, hogy lássatok; találjátok meg az önbizalmatokat, és amit meg lehet tanulni, azt a saját tapasztalataitokból tanuljátok meg”. Ebből pedig arra lehet következtetni, hogy nincs rá szükségük, mert amit meg lehet tanulni, azt önmaguktól tanulják meg, nem másoktól. A Buddha a halála előtt tehát bátorította a tanítványait, azt mondta, nélkülem is jól meg tudjátok csinálni, nincs rám szükségetek.
A gyerekeknek főleg másfél és hat éves koruk között óriási szükségük van arra, hogy a szüleik bátorítsák őket. Nagyon gyakran kerül a gyerek olyan helyzetbe, hogy éppen megpróbálna valamit, de nem tudja egészen, hogy kell, vagy hogy meg tudja-e csinálni, és inkább abbahagyja. Ilyen helyzetben fontos, hogy a felnőttek biztatták. Angolul a bíztatás „encourage”, a „cour” szívet is jelent, tehát azok, akik elvesztették a bizalmukat, a szívüket is elvesztették.
Még egyszer. Azt állítom, hogy egy ember, akármilyen segítő is, csak ezt a három dolgot tudja megtenni: szállást adni, segíteni átlátni a problémán, hogy megtudjuk, mi az igazság, és bátorítani, hogy azt tegyük, amit akarunk. Na most, ha ti azt hiszitek, hogy lehet máshogy is segíteni, akkor mondjátok meg, hogy én is el tudjam mondani másoknak. Én már 30 éve dolgozom emberekkel, de csak ezeket tudom.
Arra is gondoltam, hogy elmondom nektek azt a történetet, mikor egy Krishnamurti nevű ember vacsorázott Aldous Huxley-val és másokkal és Huxley felesége mondta az asztalnál, hogy ez a Krishnamurti mennyit segített más embereknek, és milyen fantasztikus ember. Akkor Krishnamurti azt válaszolta: „Asszonyom, lehet, hogy igaza van, de én soha senkit nem segítettem megfontolással vagy akarattal, ha segítettem valakin, az véletlen volt”.
Szerintem ez is nagyon fontos: ha a segítés a szégyennel kapcsolatos, akkor a legjobb úgy segíteni az embereknek, hogy ne is tudjuk, hogy segítjük őket. És ezt hogy csinálom én? Én úgy gondolkozom arról, amikor valakivel együtt vagyok, hogy az a fontos, hogy én jól érezzem magam, amennyire lehet. Nekem csak egy életem van. Például, ahogy most beszélek veletek, ez az életem, ha kapok érte pénzt, akkor jó, ha nem, akkor nem jó, de az élet és a munka nem választható el, az életem nem ezen a munkán kívül van. Most itt élek veletek együtt, és ha ti nem is tudjátok, ez a ti életetek is, ha unalmas, amit mondok, hülyék vagytok, ha nem mentek valahova máshová. Nekem a legfontosabb, amikor páciensekkel vagyok, hogy ne unatkozzak, mert ha unatkozunk, akkor várunk valamire. És mire vár az ember? A halálra. Akkor minek üljek ott? Ha nem tudok valakivel úgy együtt lenni, hogy az nekem érdekes legyen, akkor inkább hagyjuk abba.
Tehát ha az életemet töltöm emberekkel, és jól érzem magam, élvezem a kapcsolatot, akkor nekem úgy tűnik, ez a legtöbb, amit csinálhatunk, és akkor nem is kell, hogy hálásak legyenek érte, így aztán szégyellniük sem kell magukat. Az a jó terapeuta, aki valóban jól tudja érezni magát olyan emberekkel, akiknek nincsenek barátaik. Mert tulajdonképpen ki kerül a Lipótra? Én biztos nem kerülnék a Lipótra, amíg van még egy-két ember, aki beszélget velem, vagy a barátom. Amikor már nincsenek barátaim, lehet, hogy a Lipótra kerülök.
Na most, ha abban a munkában, amit el kell végeznetek, mert törvény van rá, vagy valaki azt mondta, hogy azt kell csinálni, és ezért kaptok pénzt, de nem élvezitek a munkátokat, akkor szerintem találjatok más munkát. Különben nem jó a ti lelketeknek sem, és azoknak a lelkének sem, akikkel dolgoztok.
Az úgynevezett Karma-jógában, ami egy több ezer éves tradíció, azt mondják, olyan cselekvés nincs, aminek ne lenne jó és rossz hatása egyszerre. Tehát akármilyen jót akar az ember, rosszat fog csinálni, és akármilyen rosszat tesz, valami jó felé megy. Ezt azért fontos tudni, mert minél inkább jót akarunk tenni, annál rosszabb lesz az eredmény. Nem tudom, hogy a magyarban van-e ilyen mondás, angolul azt mondják, „az út a pokolba jószándékkal van kikövezve”. És szerintem ez igaz.
Nagyon gyakran arra is rájöttem, hogy a pszichoterápia, a segítés nem olyan tudomány, mint a matematika vagy a fizika, hanem inkább olyan, mint a politika vagy az etika. És tulajdonképpen minden helyzetben két nagy probléma van. Az egyik, hogyan segítsük egymást úgy, hogy ne bántsuk egymást, a másik, hogy egyre több hatalma legyen annak, akit segítünk; nem arra, hogy mások fölött legyen hatalma, hanem arra, hogy a saját életét úgy élje, ahogy akarja. Tehát nem tudományról van itt szó, hanem politikáról és etikáról.
– elhangzott 1999-ben Debrecenben
Feldmár András: Az élmények szabadsága (részlet)
Feldmár András online szemináriumot tartott az Amerikai Pszichológiai Társaság Humanisztikus Pszichológia Tagozatának, november 19-én, angol nyelven.
A téma: pszichedelikus szerekkel támogatott pszichoterápia. A szeminárium teljes terjedelmében visszanézhető YouTube-on ezen a linken:
Kornis és FA először 1979-ben találkoztak Budapesten Karátson Gábor lakásán, majd 2005-ben Kornis Mihály írt is erről az emlékezetes estéről:
Feldmár a barátom mind a mai napig. Egyike azoknak, akikkel nem kell találkoznom ahhoz, hogy ne csupán egyik tanítómnak érezzem, de a barátomnak is, ha talán én nem is vagyok a számára az. Nem tudom. Nem valószínű, hogy emlékszik még arra az éjjelre, amit hosszú beszélgetésben töltöttünk, 1979 augusztusában. Előtte Karátson Gábor lakásán tartott előadást a gyöngéd születésről. Ennek harminc éve. Azt sem tudom, hogy olvasta-e az én azóta írt könyveimet, mrt akkor még nem volt egy kötetem se, be voltam tiltva. Olvasott-e közülük egyet is? Nem valósziű. Egyáltalán, emlékszik rám?Azon az éjszakán, mikor fiatalkoromban találkoztunk, arra, amit én önmagamnak hittem, arra nem figyelt. Viszont jónak találta a kérdéseimet. Azokra válaszolt. De hogy tetszett-e belőlem bármi is neki… Nem adta a jelét. Ez nem feltétele annak, hogy szeressem őt. Örömmel vettem észre pár éve a Toldi mozi könyvesénél debreceni egyetemistáknak tartott magyar előadásai lejegyzett s kinyomtatott változatát. Azt mondta a könyves, akit addig nem ismertem, de ő engem igen: nos, ő úgy gondolja, ez nekem való. Nem tévedett. Neki meg én vagyok a barátja, a könyves embernek, anélkül, hogy eddig tudtam volna róla. Azóta Feldmár minden újabb és újabb magyarul megjelenő könyvét megszerzi nekem, és elolvasom. Mindannyiszor valahogy úgy fontos nekem ez, mintha az elvesztett legjobb barátomtól kapnék levelet.Feldmár beszél mások előtt. Most már filmjei, DVD-i is vannak. Jó humora van. Az ember azt szeretné, ha minél többen hallanák, ha értenék, ha néznék. Virtuóz a vele kapcsolatos játékszabályok érzékeltetésében. Nem érdekel a perszona-szereped, amit játszol az életben, üzeni hallgatóinak figyelmes szavaival, a csöndjeivel, engem csak te érdekelsz.
Amit mondok, az ugyanaz, mint aki vagyok. Nálad is így legyen. Nem is lehet majd másképp, ha tényleg mondani akarsz nekem valamit, üzeni. Most el akarom mondani a számomra éppen legfontosabbat, hogy te is mondd el valakinek, ami a számodra a legfontosabb. Hátha megérted, neked és a másiknak is mi ebben a jó. Én is szoktam ilyet csinálni.Feldmárt, a másik ember úgy általában hidegen hagyja, csak az érdekli, hogyan találhatna kapcsolatot konkrét személyekkel, akik megkeresik. A másik ember felvilágosításában lel vigaszra, aki ugyanakkora bajban van, mint ő, de még nem tanult meg helyesen gondolkodni erről a tényről. Mit lehet csinálni ilyenkor? Feldmár úgy gondolja, el kell mesélnie a saját történetei közül azokat, amelyek őt felismerésekre vezették. Az valóban önzetlen ember – ezt azért megérthetjük, Feldmárt olvasva, hallgatva – aki nem hazudja, hogy lehetséges önzéstől mentesen önzetlennek lenni. De miért is kellene? Ő nem tesz úgy, mint a politikusok szoktak, akik a választóikkal való találkozásaik alkalmával sosem felejtik el hangsúlyozni, hogy őket a választóikért végzett szolgálat motiválja mindenek felett. Ennek az ellenkezőjét mondja: ő meg akar menekülni a félelmeitől, de szerinte ez csak akkor sikerülhet, ha például annak, aki hozzá fordul, segít.Feldmárt úgy négy-öt éves kora tájt egy szép napon, az édesanyja megkérte, hogy most egy darabig lakjon idegeneknél. De ne mondja senkinek, hogy hívják, más nevet mondjon, a neve Igaz András, mert Igaznak hívják azt is, aki bújtatja. És ne hangoskodjon, mert akkor mindennek vége. Jó legyen. Ő, a mamája, amint tud, jön érte. Azzal ott is hagyta. Nem tehetett mást. Következett az ostrom, a nyilas uralom. Túlélte, megúszta. Ügyes kicsi lurkó. De a papa útja elvált a családjáétól, Feldmár mamája viszont hazatámolygott Auschwitzból. Visszavette a gyermekét, no persze. Csak mind kevésbé volt megelégedve vele. Csalódnia kellett. Nem elég a rákosizmus, még ez az én furcsa, rosszkedvű kisfiam is szörnyű! Nevelőintézetbe kéne téged adnom, mondta neki, meg azt is, sokszor, te nem vagy normális édes kisfiam. Megáll az eszem! Meglátod, majd a végén a Lipótmezőn kötsz ki! És amikor ma valakinek el akarja magyarázni, mi a depresszó, Feldmárnak az ötvenes évek Magyarországa jut eszébe. Egy egész ország, aki szenvedett. Én is emlékszem. Szinte kibírhatatlan volt. Azt mondja, „Szerintem majdnem mindenki sírt a söre fölött, és mindenki nagyon csendben volt.”* Bámulatra méltó megfogalmazás.
A mondatban hallhatóvá válik a hangtalan és láthatatlan sírás, amit tisztán csak a gyerekek hallanak és látnak. „Ha egy marslakó lejönne és azt mondaná nekem, hogy sokat hall a depresszióról, és szeretné tudni, hogy élhetne ő át egy valódi, mély depressziót, akkor azt tanácsolnám, hogy éljen Magyarországon ’56 előtt.” Ennek a depressziónak az okát mára ez a szerencsétlen ország elfelejtette. Már azt se tudja, hogy neki rosszkedve van. És mióta! Azért dühöng. Feldmárt ’44-ben szúrta meg az élet, de ő, az anyja miatt, meg a maga helyzete miatt is, csak a felszabadulásnak csúfolt megszálló-csere után, miután megmenekült, süllyedt – nevezzük így – rosszkedvbe. A gyermekek azt élik meg a legélesebben, amit a szüleik magukba nyelnek, és amiről nem akarnak tudni. De ők, a kicsik kénytelenek tudni, mivel még a szüleik részei. És nem tudnak maguknak flottul hazudni. Azt érzik, amit azok éreznének, ha érezni mernének. A gyermekek még jó fejek, csak arra kíváncsiak, ami titok, és éppen azért sejtik, hogy mi a felnőttek lelkének elzárt, sötét tartalma, mert azt ők még nem fogják fel értelmileg. De átérzik. Látják, mint a médiumok. Nem mintha értenék.Én, Feldmárral ellentétben, aki elég nagy volt már ahhoz, hogy emigráljon, éppenhogy a forradalom ripsz-ropsz leverése után, ‘58–59-ben zuhantam a pokol fenekére. A felnőttekkel együtt. Csakhogy a felnőttek pontosan értették, miért kell úgy csinálni, mintha mi sem történt volna. Bár nem akartak tudni róla. Kissé belebolondultak Se lát – se hall Ország folyó ügyeibe. Úgy tettek, mintha még újra lehetne itt bármit kezdeni. Megfigyelési fotó a Belügy archivumából, 1957 tájt’57 után ezt én nem így láttam. Szűköltem a kíntól, hogy nem merem gondolni, amit látnom kell. Nekem még hátra volt a feketeleves, amit Feldmár a maga részéről ’44-ben és ’45-ben meg hát azután, gyöngyvirágtól lombhullásig engedelmesen, az utolsó kortyig kikanalazott. Aztán elbujdosott. Nekem maradni kellett.Úgy is lehet mondani, 1957 óta vagyok marslakó. Akkor nyílt ki a szemem. Beláttam egészen a probléma mélységeibe, de nem voltam lelkileg felkészülve rá. Beleéltem magam, lehet mondani, beleájultam. Attól voltam és maradtam ötven évig beleájulva a magyar hétköznapokba, hogy úgy éreztem, ez a katasztrófa itt nem is gazdasági, kulturális, vagy történelmi természetű, nem is politikai. Annál sokkal mélyebb. Ez orvosolhatatlan. Utolsó stádium. Lehet élni benne, nem arról van szó, ám nekem úgy tűnt, nem érdemes. Van, aki megszokja. Én nem tudom megszokni. De megszökni sem tudok. Feldmár sem. Valami állandó bujkálás van a szemében, ahogy az enyémben is. El tudom képzelni, el tudjuk képzelni. Látni lehet.Látszik a szemünkben: ezért felismerjük egymást. Elég volt háromszor egymás után rám néznie neki 1978-ban, ahogyan baktattunk ott, azon a kánikulai estén egymás mellett, harminc éve a József körúton, hadartam, mondtam, a magzati fejlődésemről szeretnék regényt írni, azzal szeretném kezdeni az eposzt, már vannak is bizonyos elképzeléseim a hogyanról, élethalál-kérdés volna a számomra, ha elárulná, ezzel ugyanis Magyarországon nem foglalkoznak, mi az, amit a magzat tud már, amikor még meg sem született? Mit vesz észre, mit hall meg, mit tud a valóságról? Nem levelezhetnénk? Akkor jött haza másodszor ’56 óta, nem több mint egy hétre. Kurtán-gyorsan, idegesen, oldalról kétszer-háromszor a szemembe nézett, csak úgy mentünkben, jártunkban-keltünkben, az arcomba hajolt, többször is, megújra, mint egy komoly tekintetű, borzas, nagy madár. Végül azt kérdezte tőlem:– Ráérsz ma éjszaka?– Ráérek – dadogtam. – Később is.– Reggelig elmesélem, amit muszáj tudnod.Felvetett fejjel rohant, én mellette: – Nem érek rá levelezni veled, most nyisd ki a füled – közölte, majd anélkül, hogy a léptei sebességén változtatott volna, belefogott egy – de nem is egy! – nyolc különféle előadásba. Szemléltető skicceket firkált a házfalakra közben, volt neki krétája, nem tudom, honnan, de még kétszer nyomatékosan ajánlotta, hogy figyeljek. Rendes dolog volt ez tőle. Bámész gyermek a lelkem. Közlekedési eszközök igénybevételére vonatkozó ötleteimet szóra se méltatta, hajnalig gyalogoltunk az orrunkkal előre.Világos volt: rám nézett, és tudja, ki vagyok. Tisztában van a hibáimmal, ő sem titkolja a magáéit, neki is van lelke, noha egyáltalán nem akarja párhuzamba hozni az enyémmel, nincsen arra szükség. Nem kellett beszélnünk egy csomó dologról. Erősebb vagyok, mint a félelmeim. Ő is. Ez a sok hátrányom között az előnyöm. Neki is. Megmutatta, mi volna a következő két-három lépcső számomra felfelé. Erre egy éjszakát áldozott, nem kevéssé azért, gondolom utólag, ha képes vagyok, lássam, az áldozat gazdagodás. Erősödés.Azé a hajnal, aki fennmarad a másikért, hogy lássa. Mire virradatkor eljutottunk a vári szobám nagyasztala sarkán a születési csata küzdelmeinek részletesen leskiccelt megvitatásáig, felsejlett előttem, hogy mi ikrek vagyunk, mint ahogyan minden ember az ikre a másiknak, az a kérdés, hogy a placentájaként-e, akit később a szemétkosárba hajítanak, vagy túlélő-magzat szintjén, életre ítélt.A lebukott, aki felbukik. Most feljön.Mivel ő már kiküzdötte magát a szemétkosárból, aznap éjjel a kedvemért a placenta szerepét választotta: le akart szakadni rólam, miután ellátott, ez a mesterfok, ahol ő már akkor éjszaka-napozott, tehette, tudott vigyázni magára. Mielőtt egyszer s mindenkorra kisétált volna az életemből, még felhúzott maga mellé. Ráébresztett: ahova most felhúzott, azt a szintet már elértem, mielőtt vele találkoztam volna, azért is botlottunk össze, azért értem meg a szavait, én is ott vagyok, ahol ő. De hogy innen tovább tudok-e még mászni, ha most elmegy, vagy itt maradok, mint Harold Lloyd a felhőkarcoló 99. emeleti párkányának a keskeny peremén, hát az rajtam múlik. Az ilyesmihez nem levelezni kell, nem visszafordulni, kérdezősködni kell, hanem vállalni a többit, mindent, egyedül. Feldmár tudta, még sok van nekem hátra, mire megírom a Könyvet. A magzat nem vár. Amikor jönnie kell, akkor kijön. Vagy elpusztul. Azonnal megteszi, ami lehetséges. Nem könnyű azt tenni, amit spontán jó tenni – ha még nincs bennem annyi, hogy bármelyik éjszakámat habozás nélkül a másiknak adjam. És ha bennem ez nem a vajúdás aktivitása, akkor nekem még túl korán van. Neki nincs több dolga. Mondta, most megnézi a Napot a Várfok utca felől. Kivilágosodott. Elment. (2005)
Murray Gordon pszichoterapeuta a héten hosszú könyvismertetőt írt Feldmár András első angolul megjelent könyvéről, a Credo: R. D. Laing and Radical Psychotherapy-ról, amely idén nyáron jelent meg Angliában, a Karnac Books gondozásában. A könyvet korábban Phyllis Chesler, Leon Redler és Paul Zeal pszichoterapeuták méltatták.
Murray Gordon könyvismertetőjét teljes terjedelmében itt olvashatjátok: https://livingphilosophy.org/books/book-reviews/credo-andrew-feldmar-review/
