Kategóriák
Beszélgetések

Fellegajtó – Szókratész?

Ha nem tudjuk, mi az igaz és mi nem, akkor nem tudunk közel kerülni a valósághoz.

Feldmár András és Büky Dorka beszélgetése

2021. január 5-i hírlevelünk exkluzív tartalma.
Iratkozz fel!
Ebben a rovatunkban minden héten olvashatsz valami olyan exkluzív tartalmat, amit máshová nem töltünk fel.


Feldmár András

Kit anya szült, az mind csalódik végül,
vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül,
ebbe fog belehalni.
József Attila: Kései sirató

FA: Két férfi áll a színpadon, mintha ikrek lennének, teljesen egyformák. Bejön a konferanszié, a közönség felé fordul és azt mondja: Tisztelt hölgyeim és uraim, az itt önök előtt álló két férfi közül az egyik a valódi hús és vér Szókratész, a másik viszont egy remek színész, aki évekig tanulmányozta Szókratészt. Ő Szókratészt játszik és az önök dolga az, hogy rájöjjenek, melyikük az igazi. Az egész világon összesen két ember tudja, hogy mi az igazság: Szókratész és a színész. És ha belegondolunk, ha igazán jó a színész, akkor a kérdés megoldhatatlan. A tragédia – ha ebből nem lehet kilépni – az a két emberé, mert ettől kezdve minden rossz nekik. Ha a színész elhiteti, hogy ő Szókratész, az neki nem jó, mert aki szereti őt így, az nem valóban őt szereti, ha viszont kételkednek benne, hogy ő valóban Szókratész, az sem jó, mert senki nem tud megbízni benne. És Szókratésznek sem jó, mert, ha valaki elhiszi neki, hogy ő Szókratész, miután felmerült, hogy lehet, hogy ő a színész, ettől nem tud megszabadulni. Hiába tudja, hogy ő Szókratész, senki nem hisz neki, és ebbe bele lehet őrülni. 

BD: Akkor most ez egy példa arra, hogy aki képmutató, az nem csak a saját életét rontja el, hanem mindenkiét maga körül.

FA: Így van, mert elbizonytalanítja, megijeszti a többi embert, hogy bárki lehet hamis. Én csak magamról tudhatom, hogy képmutató vagyok vagy sem, mindenki más lehet hogy hazudik, szerepet játszik. 

BD: Na jó, de hát mindannyian képmutatók vagyunk, a társadalom, a civilizáció, a közösség, a család nem csak elvárja a képmutatást, de nem is enged élni enélkül. Elhatározhatom, hogy nem játszom szerepet, ez egy tisztességes, jó irány, de nem mindig tudom tartani az irányt, és ez az emberi. Aztán, ahogy magamat megértem, elfogadom ezzel az esendőséggel, úgy a másikat is el kell tudjam fogadni. Mégis, valahol kell húzni egy határt, mert felelős vagyok a környezetemért és magamért. Talán éppen ott lehet a határ, hogy akarok-e közszereplő lenni. Mert, ha igen, akkor ez a felelősség sokszorosára növekszik. Ha van valamim, ami nekem fontos, egy titkom, de a karrierem és ez nem fér össze, akkor választanom kell? Mert nem a titkainkkal van a baj, hanem a képmutatással. Most olvastam valahol a bonmot-t; ha a pápa ateista, azzal nem az a baj, hogy ateista, hanem, hogy pápa. 

FA: Amikor egy pulpituson álló ember, egy vezető, egy politikus nyilvánosan és szégyen nélkül hazudik, akkor talán generációknak okoz kárt, mert a nyelv és kommunikáció értékét, hitelét rombolja. Ha nem tudjuk, mi az igaz és mi nem, akkor nem tudunk közel kerülni a valósághoz. Tehát, ha egy olyan ember hazudik, aki tulajdonképpen tiszteletre méltó kellene, hogy legyen, akkor elnémulunk és megtanuljuk, hogy oda se figyeljünk arra, amit mások mondanak. 

BD: Ahhoz, hogy valaki huzamosan a porondon maradhasson képmutatás kell.  Valahogy ez lett mostanra a konszenzus. Nagyon nagynak, ordítónak kell lennie a távolságnak a valóság és a mutatott kép között ahhoz, hogy érzékenyek legyünk a képmutatásra, és lám, most sem dühösek vagyunk, csak röhögünk, mint egy középkori vásárban a mutatványos bódéja előtt. És, hát nem Szókratész áll a színpadon.  Mondjuk hihetetlenül felszabadító ez a röhögés. Pedig jó nagy pácban vagyunk.

FA: Az egyik páciensemhez kislány korában minden éjjel besurrant a bátyja, és kielégítette magát míg őt fogdosta. Ő úgy csinált, mintha aludna, soha nem reagált, rettenetesen érezte magát, de valahogy örült is, hogy a bátyja bármennyi időt tölt vele és mindenféléket csinál, ott van; szerette a bátyját. Ami igazán rettenetes volt neki, az az volt, hogy a bátyja napközben harsányan undorodott tőle. Így próbálta bebiztosítani magát, hogy ha a húga valakinek elkotyogja az éjszakai látogatásokat, ne higgyen neki senki, hiszen mindenki tudja, hogy undorítónak találja őt. Tehát nem a szexuális zaklatás volt a legrosszabb, hanem a napközbeni kamuflázs. Már 60 éves ez a nő, de még mindig szenved, nem tudja túltenni magát ezen. Ha meleg vagyok, de nem akarom, hogy bárki is tudja, vagy akár csak megvádoljon ezzel, akkor nyilvánosan undorodom a melegektől és intézkedek, törvényt hozok ellenük, diszkriminálom őket. Akkor biztos senki nem gondol arra, hogy én is közéjük tartozom. 

BD: Ezzel azt akarod mondani, hogy a homofóbia mögött látens vagy legalább is rejtegetett homoszexualitás van?

FA: Nem általánosítok, közhiedelem, hogy a homofóbia mögött van homoszexuális vonzalom, de az vagy van, vagy nincs, lehet is és nem is. Reakció-formációnak nevezzük azt, ha kívánok valamit, de nem akarom tudni, akkor undorodok tőle, vagy ha undorodok valamitől, de nem merem érezni, akkor kívánom. Tehát a vonzalom és az undor lehet reakció-formáció, de lehet csak vonzalom és csak undor. Volt egy páciensem még Londonban, a 70-es években, aki mosolyogva és teljesen hihetően azt állította, hogy az számára a legizgalmasabb szex, amit el tud képzelni, amikor a felesége hazajön, és azt mondja, hogy gyere gyorsan basszál meg, a másik pasi ondója még a puncimban van. Kérdeztem Laingtől, a mesteremtől, hogy ez mi, tényleges vonzalom, vagy reakció-formáció. Mert Strindberg például azt írja, hogy egy férfi számára elképzelni, hogy a szeretője puncijában összekeveredik az ondója egy másik férfiéval, ennél nincs undorítóbb. Laing azt mondta hogy csak az isten tudja ő nem, lehetséges, hogy nem meri azt mondani a feleségének, hogy nem akarja, hogy mással szexeljen, mert fél hogy elhagyja, de lehet hogy benne ez egy valódi vágy, lehet hogy csak így tud egy másik férfihoz közel kerülni. Szóval, lehet, hogy tényleg csak az van, amit mond. Kérdeztem, hogy hogy lehet felismerni, hogy mi az igazság egy ilyen esetben. Azt mondta, hogy minél egyszerűbb a dolog, annál stabilabb egy ember lelki egyensúlya, a reakció-formáláshoz rengeteg energia kell, aki azt csinálja, az könnyen elveszti a lelki egyensúlyát, elkeseredik, feldühödik, szorong, fél.

1950 körül, O. Hobart Mowrer református papokkal beszélgetett, akik kivétel nélkül deprimáltak voltak. Rájött, hogy mások előtt csak a jó oldalukat mutatják és titkolják hibáikat, kudarcaikat, bűneiket, szégyenüket. Rávette őket, hogy a következő néhány hónapban titkolják jó-tetteiket, azt amire büszkék, sikereiket és ugyanakkor nyíltan beszéljenek arról amit eddig titkoltak. Amikor a lelkészek visszatértek, boldogan jelentették Mowrer-nek, hogy sokkal jobban érzik magukat mint azelőtt. Mowrer arra következtetett, hogy azt hisszük magunkról, hogy akik mi valóban vagyunk, az az amit titkolunk.

Merész kísérlet, nem?

Kategóriák
Beszélgetések

Fellegajtó: MűvHáz

2020. augusztus 5-i hírlevelünk exkluzív tartalma

Ebben a rovatunkban minden héten olvashatsz valami olyan exkluzív tartalmat, amit máshová nem töltünk fel. Ezen a héten Feldmár András és Büky Dorka beszélget a közösségi tanulócsoportokról


Sajnálatos módon elhittük, hogy a legtöbbet úgy tanulunk, ha tanítanak bennünket. Pedig a valóság az, hogy a legtöbbet úgy tanulunk, ha motiváltak vagyunk, és biztosítottak a tanuláshoz szükséges körülmények. A tanítás pedig pont ilyen helyzet:
a motiváció és a lehetőség is adott.

Spencer Kagan

BD: Elindítottam ezt a MűvHáz projektet a Reziliencia és az Asszertivitás tanulócsoporttal. Szerintem valami olyasmit kreáltam, ami semmilyen rendszerben nem értelmezhető. Persze lehetnék elégedett is, hogy na, megint a kék óceánban úszhatok, de tudom, hogy rengeteg kérdést vet fel a dolog és jó lenne, ha az alapokról is beszélnénk kicsit, hogy az érdeklődők képbe kerüljenek.

FA: Na, hát mit akarsz tulajdonképpen?

BD: Közösségi tanulócsoportokat akarok indítani az interneten. Olyan témákban, amik szerintem létfontosságúak. Reziliencia, asszertivitás, kapcsolatok, szerepek. Ezek nagyon személyes dolgok, tudom. De nem mindenki akar terápiában tölteni éveket. Mindenféle egyéb utakon keressük azokat az információ forrásokat, ahol a különféle kérdéseinkre válaszokat kapunk. Csakhogy ezekre a kérdésekre nincsenek tuti válaszok, senki nem lehet olyan okos, hogy az én kérdéseimre az én válaszaimat megadja nekem, helyettem. Gondolkodva, elmélkedve, ismereteket összebogarászva juthatok el, nem a célig, de különféle használható válaszokig. Nem egyedül, hanem a csoportommal. Egy közösségi tanulócsoporttal. Az első már meg is volt, a reziliencia volt a téma.

Én kommunikációval foglalkozom, az emberi kapcsolatok mikéntjével, minőségével. Ez, amit most kitaláltam, elsősorban egy kommunikációs platform, tehát nem pszichológia, nem pedagógia, nem filozófia, nem elmélet és nem gyakorlat, hanem mindenből egy kicsi; közös csatangolás egy igen gazdag és dús rengetegben, ahol azért itt-ott ki vannak téve turistajelek.  Két hetes túra tele meglepetésekkel, élményekkel, érdekességekkel. Na ez egy közösségi tanulócsoport. Szerintem. Mit szólsz?

FA: Jacques Rancière, filozófus, esztéta 1987-ben publikálta A tudatlan mester: Öt lecke az intellektuális emancipációról című könyvét, amelyben arról beszélt, hogy hogyan lehetünk valójában egyenlőek. Hogy hogyan jöhetnénk rá mindannyian arra, hogy egyenlőek vagyunk. Érdekes a könyv, mert nem oktat, nem magyaráz, csak elmond egy történetet, egy 18. századi francia tanárról, aki Belgiumban tanított anélkül, hogy tudott volna flamandul. Ez a francia tanár adott egy kétnyelvű francia-flamand könyvet a diákoknak, ami nagyon érdekelte őket. Mivel ő csak franciául beszélt, ezért a könyvvel kapcsolatos kérdésekre csak franciául tudott válaszolni nekik. A gyerekek együtt, izgatottan próbálták megérteni, hogy mi van, és amikor rájöttek valamire, próbálták a tanárnak franciául elmondani, amire ő lelkesen reagált, franciául. Egy év múlva a gyerekek remekül beszéltek franciául. 

BD: És gondolom, már ő is egész jó volt flamandul. 

FA: Ranciere azért mutatja be ennek a tanárnak a történetét, mert jól demonstrálja, hogy mennyire nem a tudáson, az ismeret átadásán múlik a tanulás. Ő arra jött rá, hogy amikor a tanár megtanítja azt, ami a könyvben van, annak az a mély üzenete, hogy a gyerekek túl buták, ahhoz, hogy ezt nélküle megértsék. Ranciere viszont azt mondja, hogy mindenki intelligens, és a lényeg nem a tudás, hanem az emancipáció, hogy megtaláljuk az együttlétnek azt a formáját, amiben mindenki tanul.

BD: Azért itt álljunk meg egy pillanatra. Mert szerintem fontos a tananyag. Ranciere tudatlan mestere egy valamit azért tudott, tudta, hogy franciául kell a gyerekeknek megtanulniuk. Ja, és hát tudott franciául. Tehát nem parttalan ez a dolog, van egy témánk, van egy tematikánk, van egy mind map, egy elmetérkép, amit mi összeállítunk a résztvevők számára, és ez a keret, ez a környezet. Azért neveztem el a módszert MűvHáznak, mert tulajdonképpen egy zárt tér, amit megteremtünk. A ház jobb metafora, mint az erdő, mert itt minden helyiségnek funkciója van, a résztvevő tudja, hogy melyik ajtón miért megy be, ott mit keres. De nem egy bemagolandó anyagot talál, hanem beszélgetéseket, gyakorlatokat, verseket, zenét és az általad öszerakott nyitott mondatokat, amik elgondolkodtatják. 

FA: A csoportnak ez a fontos. A Reziliencia tanulócsoportban alig voltunk láthatóak, alapvető hipotézisünk volt, hogy mindenki intelligens, nem szorul segítségre. Szerintem ezt jól csináltuk. Tragédia az, hogy már kicsi gyerekkorban megkapják az emberek a címkéket, hogy okosak vagy buták, vagy lusták. Pedig mi van? Hát az, hogy van, aki oda tud figyelni, mert érdekli az, amit a tanár előad, a másik meg másra figyel, mert otthon valami baj van, meghalt a nagymama, vagy az alkoholista apa verekszik, vagy mit tudom én. De, ha egy gyerek másra figyel, azonnal megpecsételik, hogy nem okos. Nem azt keresik, hogy mire figyel. 

BD: Én felnőttekkel dolgozom, és ezeknek a tanulócsoportoknak nem feladata, hogy kiderítse, hogy ki miért annyira vesz részt, amennyire.  Itt nagy tisztelettel fogadjuk a résztvevőket, abban a mély meggyőződésben, hogy mindenki pont annyit tesz bele a közös munkába, amennyi neki jól esik, én nem várok el egy hajszállal nagyobb aktivitást sem senkitől. Az első csoport után az a benyomásom, -amit korábban már tanárként és a börtön Mesekörben is megtapasztaltam-, hogy a csapat egyharmada igen aktív, egyharmada teljesen passzív és egyharmada valahol középen van. De mivel itt nincsen értékelés, ez aztán tényleg mindenki magánügye. Sokunknak nehéz versengés helyett kooperálni, pont azért, amit mondasz, hogy az iskola már nagyon korán versengésre tanít bennünket. De szerintem intelligens megoldás a passzivitás is, meg az aktivitás is, fő, hogy autentikus legyen, ne szerep, ne erőlködés. 

FA: Az intelligencia valahonnan a közösből jön. Egy alma nem lehet intelligensebb, de butább sem, mint az almafa, amin termett. Ahogy az almafa almázik, a világegyetem emberekezik. A világegyetem intelligens, olyan, amilyen, mi almák, mi emberek, be tudunk hangolódni. Ha relaxálunk, ha nyugodtan azok tudunk lenni, akik vagyunk, akkor ez megy magától. Akit megijesztettek, az nem tud relaxálni, minél jobban meg volt ijesztve, annál butább, minél relaxáltabb, annál okosabb, mert annál könnyebben áramlik rajta át a világ intelligenciája. A szorongás butít, ezt nem egyszer én is megéltem, ilyenkor elfelejtek mindent, nem értek semmit. 

BD: Jó, hogy ezt mondod, mert erről eszembe jut még egy fontos dolog. Hogy egy ilyen közösségi tanulócsoportban senkinek nem kell szégyellnie magát semmiért. Mivel nincs verseny és nincs értékelés, a motiváció a közös élmény, a beszélgetés. Tehát a jutalom tényleg a részvételben van. És, persze moderátorként nagyon vigyázok arra, hogy ne szüremkedjen be a MűvHáz falai közé az arrogancia, az igyigység, a gyűlölködés, a kritika. Talán egy ilyen kéthetes csoport arra is jó, hogy gyakoroljuk együtt az erőszakmentes kommunikációt, a jó beszélgetést. 

FA: Lingis ír arról, hogy a belépés egy beszlélgetésbe úgy kezdődik, hogy az ember a fegyvereit és páncéljait leteszi és az ajtón kívül hagyja. Az együttlétünk tehát nem arról szól,  hogy meggyőzzelek vagy legyőzzelek, vagy védekezzek. Az igazi beszélgetésbe úgy ugrok bele, hogy nem rettegek attól, ha meg kell változtatnom a véleményemet. Nyitott vagyok tehát, exponálom magamat a másik előtt, és kész vagyok arra, hogy meglepődjek. Minden rizikót elvállalok, együtt vállaljuk el, két lelkes igen szükségeltetik. Nem lehet úgy jól beszélgetni, hogy az egyik fentről kommunikál lefelé. Ez nehéz, mert gyakran nagy a zavaró zaj. Franciául azt mondják a telefonbeszélgetést zavaró hangokra, hogy parazita van a vonalban. Paraziták zavarják, nehezítik a kommunikációt. Hogy ez mi? Hát valakinek az eldugott érdekei, akarata, amit nyom, amivel kiszívja az energiát, ami miatt nem tudjuk megérteni egymást. Beszélgetésbe kezdeni tehát azt jelenti, hogy elhatározzuk, hogy nem leszünk paraziták és nem engedjük, hogy paraziták zavarjanak minket. Elköteleződünk, hogy tágas lesz a beszélgetés, hogy a másik is és én is létezhessünk és respektáklhassuk egymást. Csak olyan csoportban lehet tanulni, ahol mindezeket szem előtt tartjuk. 

Kategóriák
Beszélgetések

Fellegajtó: Via negativa

2020. július 8-i hírlevelünk exkluzív tartalma

Ebben a rovatunkban minden héten olvashatsz valami olyan exkluzív tartalmat, amit máshová nem töltünk fel. Ezen a héten Feldmár András és Büky Dorka beszélget.


FA: Wittgenstein szerint a filozófiának csak úgy van értelme, ha segít, hogy kevesebbet szenvedjünk. Valami gyógyító hatásának kell lenni. Hogy miért szenvedünk? A nyelv miatt, mondja ő, a nyelv félrevezet minket.Tehát nagyon oda kell figyelnünk a nyelvre. Azt mondja, hogy amiről lehet beszélni, arról beszéljünk akkurátusan, ha pedig valamiről nem lehet beszélni, ott kussoljunk.

BD: Miért ne lehetne mindenről beszélni?

FA: Mert a tartomány nagyobb, mint a térkép. A nyelv adja a térképünket a megértéshez, eligazít, de közel sem tudja kifejezni a dolgok komplexitását, árnyalatait, mélységeit. Mitöbb gyakran teljesen tévútra visz, és akkor bajba kerülünk. Alan Watts igen egyszerű példán mutatta be, hogy míg azt hisszük, az az élményünk, hogy van ok és okozat, valójában simán lehet, hogy csak félreértjük a világegyetemet, hogy minden egy, és semmi nem okoz semmit. Csak hát az idegrendszerünk, az agyunk így működik. Na képzelj el egy deszkafalat, amin vágunk egy lyukat. Nekem van egy macskám, az jön megy a palánk túloldalán fel és alá. Te egy tudós vagy, aki szavakat adsz a fenomenonokra, a jelenségekre, elnevezed a dolgokat és keresed az összefüggéseket. És lesel át a lyukon. És íme, egy nedves kis dolog jön, azt rögvest elnevezed orrnak. Látod, hogy kisvártatva ennek a dolognak vége van, de jön valami más, mondjuk egy kis szőrös valami, ezt meg elnevezed faroknak. Gondosan alaposan megfigyeled, többször is, és rájössz, hogy minden alkalommal az orr után hamarosan jön a farok. Írsz egy tudományos cikket, hogy az orr farkat okoz. A palánk túlsó oldaláról nézve tudni lehet, hogy a farok és az orr az mindig egy, a nagyobb egész része, és csak azért tűnik ok és okozatnak, mert neked nagyon szűk a belelátásod.

BD: Ó, hát szánalmas vagyok ezzel a szűk belátással. De, ha nem hiszek a szememnek, ha nem hiszek az élményemnek, akkor rettenetesen elbizonytalanodom. Fel is szabadít és meg is ijeszt a gondolat, hogy nincs ok és okozat, hogy csak egy kis lúzer vagyok, aki a kevés információjából okoskodik. Ez annyira komplexszé teszi a valóságot, hogy képtelenség benne eligazodni. Értem én, hogy ha rossz a térkép, az baj, de az is baj, ha nincs térkép. Ockham borotvája pont erről szól. Ha van egy bonyolultabb meg egy egyszerűbb magyarázat, válaszd az egyszerűbbet.  “Borotvával hasítsuk ketté a szükségtelen hipotéziseket!” – mondja. Nem szükségtelen erről az egészről elmélkedni? Amire soha nem lesz élményem, arról feltételezéseim lehetnek, ez pedig inkább hit, mint tudomány.

FA: Na és mi van akkor, ha ez a három dimenzió, amiben élünk, házakat építünk autóval járkálunk, ugyancsak egy illúzió. Az idő plusz három térdimenzió. Van egy metafora, a Flatland című könyvben ami arról szól, hogy milyen az élet két dimenzióban, csak kör alakú  házakat szabad építeni, hiszen a sarkokat nem lehet látni, vonalnak tűnnek. Egyáltalán nem értik mi van a három dimenzióban. Egy kihegyezett ceruza, ami én vagyok, az András, egy ilyen sík életbe, ami egy papírlap, például, beleütközik. Mondjuk a grafit hegyem megjelenik a két dimenzióban, elkezdenek ünnepelni, hogy megszületett egy kis fekete gyerek, a ceruza csak jön kifelé, a feketeség fát növeszt maga köré, lám milyen szépen fejlődik a gyerek, sárga festék jön, középkorú, megy ki a ceruza, itt a fém, ami a radírt tartja, ó, szegény, öregszik és már halálos beteg, nemsokára eltűnik, itt a gumi, vége van, sírnak és eltemetnek. De a ceruza nem változott semmit. Mi van, ha mindannyian egy négydimenziós ceruza vagyunk és csak a nagyon pici agyunkkal képtelenek vagyunk befogni a negyedik dimenziót. Mi, matematikusok tudjuk, hogy van negyedik dimenzió, de nincs tapasztalatunk, élményünk.

Semmiben nem lehetünk biztosak. Lehet így, lehet úgy, ki tudja?

BD: Ez egy kicsit olyan most, mint az időjárás jelentés mostanában. Az idő kérem szépen, lehet ilyen és lehet olyan. De miért annyira fontos most neked, hogy elbizonytalaníts? Gondolom, valamit akarsz ezzel.

FA: Hát persze, mert a bizonyosságból, abból az illúzióból, hogy valaki tudja, tudhatja a tutit, rengeteg baj jön. Például arra a kérdésre, hogy hogy bánjunk a másik emberrel, a helyes válasz az, hogy nincs másik ember. Nincsenek mások. Nem kell elhinni, amit a nyelv kreál, van egy illúzió, hogy te meg én mások vagyunk, de vannak olyan tudatállapotok, amiben rájövünk, hogy egyek vagyunk. Van az élet, ami téged éltet vagy engem éltet, a jobb kezem játszik a bal kezemmel, de valójában én játszom magammal. Az élet játszik magával, még akkor is, ha egy bogár formájában jön. Ez nem csak tökölés! Néha azt mondják a filozófiának semmi köze nincs a mindennapi élethez. De ez a gondolat nagyon is fontos lenne a mindennapokban. Ha rájövök, hogy nincs más, nincs másik, hogy a másság csak illúzió, akkor miért bántanálak? Ha te is én vagyok. Az hogy hogy bánunk egymással mélyen megváltozhat, ha rájövök hogy a nyelv félrevezet. A melléknevek is félre tudnak vezetni. Laing írja ezt a példát, egy anya szavai: lányom te nagyon szép vagy, – mire a lány:- de a nagybátyám azt mondja, csúnya vagyok, – a nagybátyád nem tudja, én vagyok az anyád, én tudom az igazat. Úgy tűnik, hogy ez egy jó párbeszéd, de megfordítjuk: te lányom csúnya vagy, mit tudja a nagybátyád, án az, anyád mondom meg neked csak az igazat, hidd el alkalmazkodj, csúnya vagy. Laing azt mutatta ki, hogy mind a két variáció káros, inkább ne minősítsük egymást, ne hipnotizáljuk a tudatalattit. Mert a véleményt a tudatalatti követelésként raktározza el, aminek meg kell felelni. Nem lehet melléknevekkel, jelzőkkel leírni egy embert. Via negativa, a negativ út az egyetlen lehetséges. Minden, amit mondani tudunk az Istenről, az mind nem az Isten. 

BD: Akkor hogyan tudunk egyáltalán kapcsolódni egymáshoz?

FA: Amikor kimondom a nevedet, meghívlak. A neved az egyetlen valóság. Vagy még az sem. 🙂 Te nem vagy, te történsz, te válsz valakivé, soha kétszer nem vagy ugyanaz. A főnevek is sok kárt okoznak. Igéből szeretünk, helytelenül főnevet varázsolni. Tolvaj nincs, csak ember aki lopott. Gyilkos nincs, csak ember aki ölt. Leszbikus nincs, csak nő aki nővel szeretkezett. Azért mert láttad, hogy teát ittam, pletykálni kell, hogy tea-ivó vagyok? Ha arról van szó, hogy leszbikus, tolvaj, tea-ivó gyilkos vagyok, akkor szégyellnem kell magam. Ez vagyok. Mindig ez is leszek. De ha arról van szó, hogy minezeket megtettem, akkor esetleg bánjam meg, legyen lelkiismeret furdalásom, de abbahagyhatom és akkor meg lehet bocsájtani nekem. Mert nem az vagyok amit cselekszem. Állandóan változhatok, ha a nyelv nem gémberít le, nem fagyaszt meg a szégyen poklában.

Kategóriák
Beszélgetések

Fellegajtó: Naplójegyzet

2019. november 18-i hírlevelünk exkluzív tartalma

Ebben a rovatunkban minden héten olvashatsz valami olyan exkluzív tartalmat, amit máshová nem töltünk fel. Ezen a héten Kröber Edith története következik.


Munkahelyi tengődések

Martin. Úgy jön felém ez a fiú, hogy pillanatok alatt érzem, ez a gyerek már megélt olyan dolgokat, amelyek mély nyomot hagytak a lelkében. Magas, cérnavékony, valami sötét öltönyféle van rajta. Meglepően illedelmes. 

Gyakornokot keresünk egy német egyetem központi továbbképzési egység számára. A két kiképző, titkárnőm és helyettesem és én vezetjük a beszélgetést. A fiú 17 évesen fejezte be a középiskolát, a jegyei átlagosak. Utána – ezt a pályázatából tudjuk – a nagyszüleit ápolta két éven keresztül.

Minden kérdés után elgondolkodik, mielőtt válaszolna. Igen, a nagyapja kezdő Alzheimerrel küszködik, a nagymamája nehezen jár. A lakásukat takarítja, bevásárol számukra, az orvoshoz kíséri őket. Sokat köszönhet nekik, kiskorában velük ment nyaralni, sokat kapott tőlük. Mondja Martin. Testvérei vannak-e? A válasz gyorsabban érkezik, egy sóhaj után: „sajnos nincsenek“. A barátait említi, és én megkérdezem tőle, hogy szerinte mi a legfontosabb egy barátságban. Csodálkozva néz rám, mintha kicsit fogyatékos lennék, hogy ilyet kérdezek. Hát az őszinteség! Őszinteség nélkül nem lehet kapcsolatot építeni!

Most már tudom, hogy az első pillanatban beleszerettem. Mindenféle anyai ösztönt ébresztett fel bennem, lehetőséget szeretnék neki adni arra, hogy a kis egységünkben elvégezhesse a kiképzést. Úgy érzem, ha elutasítjuk, megszakad a szívem.

Még valamit meg el hogy mondjon, folytatja Martin a beszélgetés végén. Egy betegséget említ, amelytől reszketnek a kezei. Ennek milyen kihatásai lennének a munkájára? Kérdezi valaki közülünk. Semmi, mondja Martin. Hülye, hogy ezt elárulja nekünk. Manapság ilyet ki mondana el egy ilyen beszélgetésen? Ahol az emberek zöme csak azt mutatja magáról, amit egy hirdetésben fel lehetne használni. ‘Vegyél meg, használjál, meglátod, velem fogsz mutatni legjobban!’ Martin teljesen másképp viselkedik.

A beszélgetés után a titkárnőm mereven ül. A helyettesem hátradől és fölényesen ráncolja homlokát. Négyen mutatkoztak be, mind a hárman sorrendet alkotunk. Kettőjüknél Martin az utolsó helyen. Nálam az első helyen. Nem tudom őket meggyözni. Amint észreveszik, hogy komolyan fel akarom őt venni, a titkárnőm még inkább megmered, a helyettesem pánikba esik. Ő ezzel nem fog tudni dolgozni! Az egyetem vezetősége kiadta, hogy csak a legjobbakat vesszük fel! A legjobbakat!!

Eldöntöm, hogy felvesszük. A titkárnőm és a helyettesem ettől fogva gyűlölnek. Lehet, hogy az ő szemszögükböl jogosan.

Nincsen jó vagy rossz döntés, úgysem tudjuk, mi lett volna ha másképp döntök. Nem tudom, jót tettem-e Martin számára, mert nem tudom egyfolytában védeni az ellenségei elől.

Martin szeptember 2-án elkezdi a kiképzést mint office manager. Most novembert írunk, eddig néhányszor beszélgettem vele. Megtudtam, hogy az apja kolerikus, arra kényszerítette évekig hogy dzsúdózni járjon. Évekig a tréningen csak úgy dobálták a levegöbe. Végül 14 évesen az apja kidobta otthonról. A gyerek a nagyszüleihez került. Nem merem megkérdezni tőle, verte-e az apja? Megvédte-e az anyja?

Nemsokára elhagyom az egyetemet, munkahelyet váltok. Ma érkezett e-mail a titkárnőmtöl, hogy ki akarják rakni Martint, mivel hibákat követ el és gyenge a helyesírása. Úgy gondolják, fel kell nekimondani, vagy felbontjuk a szerződést.

Dühömben itthon bőgök. Mit tehetek? Pillanatnyilag még a főnökük vagyok. Megírom nekik, hogy én ezt másképp látom és nem egyezek bele az elbocsátásba vagy a szerződés felbontásába. Küszködök azzal, hogy most már csak így tudok mellé állni. Fogalmam sincs, jót teszek-e vele Martinnak? Előbb-utóbb nekik lesz hatalmuk Martin fölött és a kiképzés, a szerződés fölött. Végül úgy döntök, hogy nem arra fókuszálok, hogy majd mi lesz, hanem arra, hogy mellé állok és ezáltal talán érzi, hogy tisztelem és bízok benne. 

Sajnos azt írtam az e-mailben hogy szerintem adjunk neki még egy és még egy lehetőséget. Azt kellett volna írnom, hogy adjatok magatoknak lehetőséget, hogy Martintól tanulhassatok. Tanuljatok meg őszintének lenni, barátságosnak, tisztelettelinek. Ítélkezek felettük, tudom.

Edith: Dorka, mit szólsz ehhez?

BDAz jut eszembe, hogy ez olyan mint a magzat elvetélése. Felvettétek, de mielőtt megérett volna, elvetélitek. Te esetleg lehetsz az inkubátora, hogy amíg meg nem érik még egy kicsit, kíséred az útján.

Edith: András, mit szólsz ehhez? Egyszer már mondtad nekem, hogy nézzem meg, esetleg Martinra vetítem-e a saját szomorúságomat és elhagyatottságomat, amit az egyetemen tapasztalok. De az is benne van, hogy minden igazságtalanság dühít és azokat pártolom, azokkal tudok együtt érezni, akik küszködnek. Hogyan közelíthetném meg, hogyan ajánlhatnám neki föl, hogy kísérém az útján még egy kicsit, ha ezt igénybe szeretné venni. Nem mint a főnöke, hanem mint a barátja. Lehet így?

FA: Azt kellene meggondolnod, mit szeretnél neki felajánlani? Tanácsadást, hogy találjon magának egy új kiképzési helyet, ahol tisztelik és szeretettel viszonyulnak hozzá. Vagy pedig őszinte baráti támogatást ajánlasz neki?

Edith: Jó kérdés. Azt hiszem, már tudom.