Kategóriák
Beszélgetések

Fellegajtó: Naplójegyzet

“Martin. Úgy jön felém ez a fiú, hogy pillanatok alatt érzem, ez a gyerek már megélt olyan dolgokat, amelyek mély nyomot hagytak a lelkében. Magas, cérnavékony, valami sötét öltönyféle van rajta. Meglepően illedelmes.”

2019. november 18-i hírlevelünk exkluzív tartalma

Ebben a rovatunkban minden héten olvashatsz valami olyan exkluzív tartalmat, amit máshová nem töltünk fel. Ezen a héten Kröber Edith története következik.


Munkahelyi tengődések

Martin. Úgy jön felém ez a fiú, hogy pillanatok alatt érzem, ez a gyerek már megélt olyan dolgokat, amelyek mély nyomot hagytak a lelkében. Magas, cérnavékony, valami sötét öltönyféle van rajta. Meglepően illedelmes. 

Gyakornokot keresünk egy német egyetem központi továbbképzési egység számára. A két kiképző, titkárnőm és helyettesem és én vezetjük a beszélgetést. A fiú 17 évesen fejezte be a középiskolát, a jegyei átlagosak. Utána – ezt a pályázatából tudjuk – a nagyszüleit ápolta két éven keresztül.

Minden kérdés után elgondolkodik, mielőtt válaszolna. Igen, a nagyapja kezdő Alzheimerrel küszködik, a nagymamája nehezen jár. A lakásukat takarítja, bevásárol számukra, az orvoshoz kíséri őket. Sokat köszönhet nekik, kiskorában velük ment nyaralni, sokat kapott tőlük. Mondja Martin. Testvérei vannak-e? A válasz gyorsabban érkezik, egy sóhaj után: „sajnos nincsenek“. A barátait említi, és én megkérdezem tőle, hogy szerinte mi a legfontosabb egy barátságban. Csodálkozva néz rám, mintha kicsit fogyatékos lennék, hogy ilyet kérdezek. Hát az őszinteség! Őszinteség nélkül nem lehet kapcsolatot építeni!

Most már tudom, hogy az első pillanatban beleszerettem. Mindenféle anyai ösztönt ébresztett fel bennem, lehetőséget szeretnék neki adni arra, hogy a kis egységünkben elvégezhesse a kiképzést. Úgy érzem, ha elutasítjuk, megszakad a szívem.

Még valamit meg el hogy mondjon, folytatja Martin a beszélgetés végén. Egy betegséget említ, amelytől reszketnek a kezei. Ennek milyen kihatásai lennének a munkájára? Kérdezi valaki közülünk. Semmi, mondja Martin. Hülye, hogy ezt elárulja nekünk. Manapság ilyet ki mondana el egy ilyen beszélgetésen? Ahol az emberek zöme csak azt mutatja magáról, amit egy hirdetésben fel lehetne használni. ‘Vegyél meg, használjál, meglátod, velem fogsz mutatni legjobban!’ Martin teljesen másképp viselkedik.

A beszélgetés után a titkárnőm mereven ül. A helyettesem hátradől és fölényesen ráncolja homlokát. Négyen mutatkoztak be, mind a hárman sorrendet alkotunk. Kettőjüknél Martin az utolsó helyen. Nálam az első helyen. Nem tudom őket meggyözni. Amint észreveszik, hogy komolyan fel akarom őt venni, a titkárnőm még inkább megmered, a helyettesem pánikba esik. Ő ezzel nem fog tudni dolgozni! Az egyetem vezetősége kiadta, hogy csak a legjobbakat vesszük fel! A legjobbakat!!

Eldöntöm, hogy felvesszük. A titkárnőm és a helyettesem ettől fogva gyűlölnek. Lehet, hogy az ő szemszögükböl jogosan.

Nincsen jó vagy rossz döntés, úgysem tudjuk, mi lett volna ha másképp döntök. Nem tudom, jót tettem-e Martin számára, mert nem tudom egyfolytában védeni az ellenségei elől.

Martin szeptember 2-án elkezdi a kiképzést mint office manager. Most novembert írunk, eddig néhányszor beszélgettem vele. Megtudtam, hogy az apja kolerikus, arra kényszerítette évekig hogy dzsúdózni járjon. Évekig a tréningen csak úgy dobálták a levegöbe. Végül 14 évesen az apja kidobta otthonról. A gyerek a nagyszüleihez került. Nem merem megkérdezni tőle, verte-e az apja? Megvédte-e az anyja?

Nemsokára elhagyom az egyetemet, munkahelyet váltok. Ma érkezett e-mail a titkárnőmtöl, hogy ki akarják rakni Martint, mivel hibákat követ el és gyenge a helyesírása. Úgy gondolják, fel kell nekimondani, vagy felbontjuk a szerződést.

Dühömben itthon bőgök. Mit tehetek? Pillanatnyilag még a főnökük vagyok. Megírom nekik, hogy én ezt másképp látom és nem egyezek bele az elbocsátásba vagy a szerződés felbontásába. Küszködök azzal, hogy most már csak így tudok mellé állni. Fogalmam sincs, jót teszek-e vele Martinnak? Előbb-utóbb nekik lesz hatalmuk Martin fölött és a kiképzés, a szerződés fölött. Végül úgy döntök, hogy nem arra fókuszálok, hogy majd mi lesz, hanem arra, hogy mellé állok és ezáltal talán érzi, hogy tisztelem és bízok benne. 

Sajnos azt írtam az e-mailben hogy szerintem adjunk neki még egy és még egy lehetőséget. Azt kellett volna írnom, hogy adjatok magatoknak lehetőséget, hogy Martintól tanulhassatok. Tanuljatok meg őszintének lenni, barátságosnak, tisztelettelinek. Ítélkezek felettük, tudom.

Edith: Dorka, mit szólsz ehhez?

BDAz jut eszembe, hogy ez olyan mint a magzat elvetélése. Felvettétek, de mielőtt megérett volna, elvetélitek. Te esetleg lehetsz az inkubátora, hogy amíg meg nem érik még egy kicsit, kíséred az útján.

Edith: András, mit szólsz ehhez? Egyszer már mondtad nekem, hogy nézzem meg, esetleg Martinra vetítem-e a saját szomorúságomat és elhagyatottságomat, amit az egyetemen tapasztalok. De az is benne van, hogy minden igazságtalanság dühít és azokat pártolom, azokkal tudok együtt érezni, akik küszködnek. Hogyan közelíthetném meg, hogyan ajánlhatnám neki föl, hogy kísérém az útján még egy kicsit, ha ezt igénybe szeretné venni. Nem mint a főnöke, hanem mint a barátja. Lehet így?

FA: Azt kellene meggondolnod, mit szeretnél neki felajánlani? Tanácsadást, hogy találjon magának egy új kiképzési helyet, ahol tisztelik és szeretettel viszonyulnak hozzá. Vagy pedig őszinte baráti támogatást ajánlasz neki?

Edith: Jó kérdés. Azt hiszem, már tudom.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük