Kategóriák
Beszélgetések

Fellegajtó: MűvHáz

“Tragédia az, hogy már kicsi gyerekkorban megkapják az emberek a címkéket, hogy okosak vagy buták, vagy lusták. Pedig mi van? Hát az, hogy van, aki oda tud figyelni, mert érdekli az, amit a tanár előad, a másik meg másra figyel, mert otthon valami baj van, meghalt a nagymama, vagy az alkoholista apa verekszik, vagy mit tudom én. De, ha egy gyerek másra figyel, azonnal megpecsételik, hogy nem okos. Nem azt keresik, hogy mire figyel.”

2020. augusztus 5-i hírlevelünk exkluzív tartalma

Ebben a rovatunkban minden héten olvashatsz valami olyan exkluzív tartalmat, amit máshová nem töltünk fel. Ezen a héten Feldmár András és Büky Dorka beszélget a közösségi tanulócsoportokról


Sajnálatos módon elhittük, hogy a legtöbbet úgy tanulunk, ha tanítanak bennünket. Pedig a valóság az, hogy a legtöbbet úgy tanulunk, ha motiváltak vagyunk, és biztosítottak a tanuláshoz szükséges körülmények. A tanítás pedig pont ilyen helyzet:
a motiváció és a lehetőség is adott.

Spencer Kagan

BD: Elindítottam ezt a MűvHáz projektet a Reziliencia és az Asszertivitás tanulócsoporttal. Szerintem valami olyasmit kreáltam, ami semmilyen rendszerben nem értelmezhető. Persze lehetnék elégedett is, hogy na, megint a kék óceánban úszhatok, de tudom, hogy rengeteg kérdést vet fel a dolog és jó lenne, ha az alapokról is beszélnénk kicsit, hogy az érdeklődők képbe kerüljenek.

FA: Na, hát mit akarsz tulajdonképpen?

BD: Közösségi tanulócsoportokat akarok indítani az interneten. Olyan témákban, amik szerintem létfontosságúak. Reziliencia, asszertivitás, kapcsolatok, szerepek. Ezek nagyon személyes dolgok, tudom. De nem mindenki akar terápiában tölteni éveket. Mindenféle egyéb utakon keressük azokat az információ forrásokat, ahol a különféle kérdéseinkre válaszokat kapunk. Csakhogy ezekre a kérdésekre nincsenek tuti válaszok, senki nem lehet olyan okos, hogy az én kérdéseimre az én válaszaimat megadja nekem, helyettem. Gondolkodva, elmélkedve, ismereteket összebogarászva juthatok el, nem a célig, de különféle használható válaszokig. Nem egyedül, hanem a csoportommal. Egy közösségi tanulócsoporttal. Az első már meg is volt, a reziliencia volt a téma.

Én kommunikációval foglalkozom, az emberi kapcsolatok mikéntjével, minőségével. Ez, amit most kitaláltam, elsősorban egy kommunikációs platform, tehát nem pszichológia, nem pedagógia, nem filozófia, nem elmélet és nem gyakorlat, hanem mindenből egy kicsi; közös csatangolás egy igen gazdag és dús rengetegben, ahol azért itt-ott ki vannak téve turistajelek.  Két hetes túra tele meglepetésekkel, élményekkel, érdekességekkel. Na ez egy közösségi tanulócsoport. Szerintem. Mit szólsz?

FA: Jacques Rancière, filozófus, esztéta 1987-ben publikálta A tudatlan mester: Öt lecke az intellektuális emancipációról című könyvét, amelyben arról beszélt, hogy hogyan lehetünk valójában egyenlőek. Hogy hogyan jöhetnénk rá mindannyian arra, hogy egyenlőek vagyunk. Érdekes a könyv, mert nem oktat, nem magyaráz, csak elmond egy történetet, egy 18. századi francia tanárról, aki Belgiumban tanított anélkül, hogy tudott volna flamandul. Ez a francia tanár adott egy kétnyelvű francia-flamand könyvet a diákoknak, ami nagyon érdekelte őket. Mivel ő csak franciául beszélt, ezért a könyvvel kapcsolatos kérdésekre csak franciául tudott válaszolni nekik. A gyerekek együtt, izgatottan próbálták megérteni, hogy mi van, és amikor rájöttek valamire, próbálták a tanárnak franciául elmondani, amire ő lelkesen reagált, franciául. Egy év múlva a gyerekek remekül beszéltek franciául. 

BD: És gondolom, már ő is egész jó volt flamandul. 

FA: Ranciere azért mutatja be ennek a tanárnak a történetét, mert jól demonstrálja, hogy mennyire nem a tudáson, az ismeret átadásán múlik a tanulás. Ő arra jött rá, hogy amikor a tanár megtanítja azt, ami a könyvben van, annak az a mély üzenete, hogy a gyerekek túl buták, ahhoz, hogy ezt nélküle megértsék. Ranciere viszont azt mondja, hogy mindenki intelligens, és a lényeg nem a tudás, hanem az emancipáció, hogy megtaláljuk az együttlétnek azt a formáját, amiben mindenki tanul.

BD: Azért itt álljunk meg egy pillanatra. Mert szerintem fontos a tananyag. Ranciere tudatlan mestere egy valamit azért tudott, tudta, hogy franciául kell a gyerekeknek megtanulniuk. Ja, és hát tudott franciául. Tehát nem parttalan ez a dolog, van egy témánk, van egy tematikánk, van egy mind map, egy elmetérkép, amit mi összeállítunk a résztvevők számára, és ez a keret, ez a környezet. Azért neveztem el a módszert MűvHáznak, mert tulajdonképpen egy zárt tér, amit megteremtünk. A ház jobb metafora, mint az erdő, mert itt minden helyiségnek funkciója van, a résztvevő tudja, hogy melyik ajtón miért megy be, ott mit keres. De nem egy bemagolandó anyagot talál, hanem beszélgetéseket, gyakorlatokat, verseket, zenét és az általad öszerakott nyitott mondatokat, amik elgondolkodtatják. 

FA: A csoportnak ez a fontos. A Reziliencia tanulócsoportban alig voltunk láthatóak, alapvető hipotézisünk volt, hogy mindenki intelligens, nem szorul segítségre. Szerintem ezt jól csináltuk. Tragédia az, hogy már kicsi gyerekkorban megkapják az emberek a címkéket, hogy okosak vagy buták, vagy lusták. Pedig mi van? Hát az, hogy van, aki oda tud figyelni, mert érdekli az, amit a tanár előad, a másik meg másra figyel, mert otthon valami baj van, meghalt a nagymama, vagy az alkoholista apa verekszik, vagy mit tudom én. De, ha egy gyerek másra figyel, azonnal megpecsételik, hogy nem okos. Nem azt keresik, hogy mire figyel. 

BD: Én felnőttekkel dolgozom, és ezeknek a tanulócsoportoknak nem feladata, hogy kiderítse, hogy ki miért annyira vesz részt, amennyire.  Itt nagy tisztelettel fogadjuk a résztvevőket, abban a mély meggyőződésben, hogy mindenki pont annyit tesz bele a közös munkába, amennyi neki jól esik, én nem várok el egy hajszállal nagyobb aktivitást sem senkitől. Az első csoport után az a benyomásom, -amit korábban már tanárként és a börtön Mesekörben is megtapasztaltam-, hogy a csapat egyharmada igen aktív, egyharmada teljesen passzív és egyharmada valahol középen van. De mivel itt nincsen értékelés, ez aztán tényleg mindenki magánügye. Sokunknak nehéz versengés helyett kooperálni, pont azért, amit mondasz, hogy az iskola már nagyon korán versengésre tanít bennünket. De szerintem intelligens megoldás a passzivitás is, meg az aktivitás is, fő, hogy autentikus legyen, ne szerep, ne erőlködés. 

FA: Az intelligencia valahonnan a közösből jön. Egy alma nem lehet intelligensebb, de butább sem, mint az almafa, amin termett. Ahogy az almafa almázik, a világegyetem emberekezik. A világegyetem intelligens, olyan, amilyen, mi almák, mi emberek, be tudunk hangolódni. Ha relaxálunk, ha nyugodtan azok tudunk lenni, akik vagyunk, akkor ez megy magától. Akit megijesztettek, az nem tud relaxálni, minél jobban meg volt ijesztve, annál butább, minél relaxáltabb, annál okosabb, mert annál könnyebben áramlik rajta át a világ intelligenciája. A szorongás butít, ezt nem egyszer én is megéltem, ilyenkor elfelejtek mindent, nem értek semmit. 

BD: Jó, hogy ezt mondod, mert erről eszembe jut még egy fontos dolog. Hogy egy ilyen közösségi tanulócsoportban senkinek nem kell szégyellnie magát semmiért. Mivel nincs verseny és nincs értékelés, a motiváció a közös élmény, a beszélgetés. Tehát a jutalom tényleg a részvételben van. És, persze moderátorként nagyon vigyázok arra, hogy ne szüremkedjen be a MűvHáz falai közé az arrogancia, az igyigység, a gyűlölködés, a kritika. Talán egy ilyen kéthetes csoport arra is jó, hogy gyakoroljuk együtt az erőszakmentes kommunikációt, a jó beszélgetést. 

FA: Lingis ír arról, hogy a belépés egy beszlélgetésbe úgy kezdődik, hogy az ember a fegyvereit és páncéljait leteszi és az ajtón kívül hagyja. Az együttlétünk tehát nem arról szól,  hogy meggyőzzelek vagy legyőzzelek, vagy védekezzek. Az igazi beszélgetésbe úgy ugrok bele, hogy nem rettegek attól, ha meg kell változtatnom a véleményemet. Nyitott vagyok tehát, exponálom magamat a másik előtt, és kész vagyok arra, hogy meglepődjek. Minden rizikót elvállalok, együtt vállaljuk el, két lelkes igen szükségeltetik. Nem lehet úgy jól beszélgetni, hogy az egyik fentről kommunikál lefelé. Ez nehéz, mert gyakran nagy a zavaró zaj. Franciául azt mondják a telefonbeszélgetést zavaró hangokra, hogy parazita van a vonalban. Paraziták zavarják, nehezítik a kommunikációt. Hogy ez mi? Hát valakinek az eldugott érdekei, akarata, amit nyom, amivel kiszívja az energiát, ami miatt nem tudjuk megérteni egymást. Beszélgetésbe kezdeni tehát azt jelenti, hogy elhatározzuk, hogy nem leszünk paraziták és nem engedjük, hogy paraziták zavarjanak minket. Elköteleződünk, hogy tágas lesz a beszélgetés, hogy a másik is és én is létezhessünk és respektáklhassuk egymást. Csak olyan csoportban lehet tanulni, ahol mindezeket szem előtt tartjuk. 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük