Címke: anyaság

KE: 2017 októbere óta egy gyereket nevelsz, 2019 decembere óta kettőt. Az életed teljesen megváltozott, hogyan írnád le ezt a változást?

PF: Azzal, hogy anya lettem, rájöttem, hogy sokkal több mindenre vagyok képes, mint előtte gondoltam volna. Például, hogy képes vagyok 5 milliárd pelenkát cserélni, éjszaka fönt lenni a gyerekekkel, ha valami baj van velük, kibírni a sírásukat és látni, mennyire tudom őket szeretni. Talán a legérdekesebb, amit tanultam az, hogy a szeretet, amelyet a gyerekeim iránt érzek, semmivel sem hasonlítható össze.

A második gyereknél kicsit aggódtam, hogy ez a szeretet, amelyet az első gyerek iránt éreztem esetleg nem jön majd be ugyanúgy a másodiknál is, de a szeretet megduplázódott. Nem lehet ezt a két szeretetet illetve kapcsolatot összehasonlítani. Ezért azt mondhatom, szerencsére van két vesém, mindkét lányom számára egy.

KE: Az életet azóta milyennek érzékeled?

PF: Már nem csak magamért felelek. Azelőtt az úgy volt. Amint teherbe estem, nem volt többé lehetséges a régi szokásaim szerint élnem. Alkoholt inni, nyers sajtot, vagy csupán füstölt húst enni, stb. Aztán megszületik a kicsi és akkor leszűkül a baráti kör is, valahogy vissza dobódtam saját magamhoz ebben az átállásban. Folyamatosan kerestem és meg kellett találnom új szerepkörömet: Milyen anyuka legyek? Ki vagyok, amikor nem vagyok anyukaként elfoglalva? Mert ez az identitásom is megváltozott. Rájöttem, nem is fontos az, ami azelött első helyen volt. Ezt nem vártam volna, de végül is szép, hogy így lett. Most az a legfontosabb, hogy a gyerekeim és a családom jól legyen. És az összes többi egyszerűen nem olyan fontos.

Mielőtt Lou (az első kislány) megszületett volna, izgatott voltam, vártam a gyereket, és teljesen naív voltam. Azzal voltam elfoglalva, mi mindent kell még megvenni, elökészíteni. Amikor Lotti megszületett, eléggé el voltam foglalva Lou-val, így Lotti egészen nyugodtan cseperedhetett az első hónapokban. Nagyon könnyű vele, kiegyensúlyozott kisbaba.

KE: Neked két lányod van. Nekem is két lányom van. Az én anyám a hatvanas évek második felében engem úgy nevelt, hogy mindig azt éreztem, mint lány ugyanannyit érek mint egy fiú. Soha meg sem fordult bennem, hogy fiú szeretnék lenni. A szüleim progresszív zenét hallgattak, berlini és bécsi német nyelvű lemezeket. Mondhatnám ma balliberálisnak neveznék ezt a zenét és magatartást. Emlékszem ilyen szövegrészletekre: „…és ha egy nő egy nőt szeret, hát szeresse, ha szereti! És ha egy férfi egy férfit szeret…“ Szóval az, hogy valaki homoszexuális-e vagy heteró, vagy hogy milyen színű a bőre, nem játszott szerepet. Később, a karrierem építése folytán találkoztam több idősebb férfivel, akik lehettek volna a mentoraim, segíthettek volna, de nem segítettek. Inkább kihasználtak oly formában, hogy azt, amit kigondoltam a saját ötletüknek mutatták be. Az volt az érzésem, hogy csak úgy tudtam felkelteni az érdeklődésüket, ha túlteljesítettem az elvárásukat vagy ha tetszett nekik a külsőm, és így díszíthették magukat velem.

Te ezt hogyan élted meg? Úgy neveltelek, hogy teljesen egyenértékűnek érezted magad a fiúkkal? 

PF: Igen.

KE: (megkönnyebbültem) Mikor találkoztál először megkülönböztetéssel nőként?

PF: (gondolkodik) Az iskolában ezt nem vettem észre. Az első eset, amely eszembe jut, az egyetemen történt. Első éves joghallgató voltam és az egyik docens felajánlott egy pár órás munkahelyet. Én ennek örültem és úgy véltem, azért ajánlotta föl, mert okosakat mondtam és motiváltan dolgoztam a szemináriumán. Végül, miután felvettem a munkát, azt mondta nekem, azért ajánlotta fel a munkát, mert szép vagyok és megtetszettem neki.

EK: Én ettöl még most is dühös leszek. Milyen macsó kultúrába keveredtél! Ez veled mit csinált?

PF: Semmit. Az intellektuális önbizalmam úgylátszik rendíthetetlen! (nevet). A docensem viszont állandóan próbálkozott.

KE: Nem volt kellemetlen többször is elutasítani őt?

PF: Egyáltalán nem. Erről jut eszembe, hogy nemrég beszéltünk az idösebb fehérbörü férfikról. Azt gondolom, hogy nincsen kizárva, hogy ök jó mentorok lehetnek egy fiatal nö számára. Túlzottan magabisztosak, mert nem tapasztalták meg a diszkriminációt. Ahhoz, hogy jó mentorok lehessenek, bele kéne hogy éljék magukat azok helyzetébe, akiket valamilyen oknál fogva megaláztak. Kell hogy ez érdekelje öket, hogy tanulják meg, hogy milyen érzés az, ha a méltóságod megkérdöjelezik. A mi társadalmainkban az idösebb fehérbörü férfinak kell a legtöbbet tanulnia. Mert eddig ö volt a mérce.

Szerencsére ez most változik. Azt látjuk, hogy ma már meg merjük kérdöjelezni ezt a hegemóniát. Kisebb és nagyobb elnyomott csoportok tapasztalatai most már számítanak. A szeretet társadalmi szintje az igazságosság. Törekedjünk arra, hogy igazságosabb társadalmakat hozzunk létre. 

KE: Mit csinálsz, hogy Lou-t jól elökészítsd arra, hogy majd egyszer ki tudjon állni magáért?

PF: Ha látom, hogy valamit gyakorol és végül sikerül neki, megmondom, hogy örülök neki. Például tornyot épít és az a célja, hogy minél magasabbra sikerüljön, és inkább ő rombolja le, a torony ne dőljön el magától. Akkor megmondom neki, hogy örülök a sikerének. És persze olyan könyvekből olvasok fel neki, amelyben nőkről van szó.

EK: Nahát igen, arról is akartunk beszélni, hogyan készteted a lányodat az olvasásra.

PF: Mióta emlékszem, mindig szerettem olvasni és az így van a mai napig. Lou-val pici kora óta képeskönyvet nézegetünk, például a „Little Feminist“ (kis feminista) című könyvet. Ebben benne van egy-egy mondat arról, hogy miért harcoltak és mit értek el, például Maya Angelou és Hillary Clinton. Egy éves kora óta hosszabb szövegeket is felolvasok neki. Ajánlom a „Good night stories for rebel girls“ (Esti mesék lázadó lányoknak) című könyvet. Engem is érdekelt, élveztem, és Lou is szerette hallgatni, sokszor közben elaludt. Azért csináltam, mert azt gondolom, gyerekek nem azt csinálják, amit mondunk nekik, hanem utánozzák, amit tőlünk látnak. Azt vezettem be, hogy pihenés közben felolvasok. Jelenleg Astrid Lindgren hosszú harisnyás Pipi-je a kedvence. Éljen a világ legerősebb kislánya!