Kategóriák
Újdonságok

Új Feldmár könyv: Radical Adventure

Vadonatúj Feldmár-könyv érkezik a pszichedelikus szerekkel támogatott terápiáról 2025 februárban, angolul! 

„Pszichedelikus terápiába kezdeni azt jelenti, hogy egymás társaságában vágunk neki az ismeretlennek, ígéretek és konkrét cél nélkül. A pszichedelikus pszichoterápia a legjobb formájában képes gyógyítani mind a terapeutát, mind a pácienst. Azt az élményt, felismerést nyújtja, hogy mindannyian egy csónakban evezünk; nincs „mi” és „ők”, nem vagyunk bőrzsákba varrt, izolált, különálló lények. Korunk pszichedelikus reneszánsza receptre felírható gyógyszerként tekint a pszichedelikumokra. Mielőtt meghalok, szeretném hangsúlyozni, hogy ezek a szerek orvosságként, terápia nélkül nem sokat érnek. Eszközként kell tekintsünk inkább rájuk, amelyek támogathatják, hogy valódi kapcsolat jöjjön létre a páciens és a terapeuta közt. A gyógyulás a kapcsolat minőségén múlik és nem a csodaszeren.” FA

Radical Adventure: An Inquiry into Psychedelic Psychotherapy részletes leírása, tartalomjegyzéke, és az előrendelés már elérhető a pszichoanalízisre, pszichoterápiára szakosodott Karnac Books kiadónál:

https://www.karnacbooks.com/product/radical-adventure-an-inquiry-into-psychedelic-psychotherapy/97956/

# The transformative experience # Treatment is how we treat each other # No wisdom for one # What do you do when you don’t know what to do?

A könyv szerkesztői: Ács Dániel és Büky-Tompa Áron

Kategóriák
Újdonságok

Csontos Erika: Amit egyedül egyikünk sem látna

Egyrészt igyekezetem úgy nézni ezt az átütő erejű filmet, mint egy gyanútlan elsőfeldmáros néző, vagyis egy „csecsemőnek minden vicc új” szemmel. Igazán megragadott. Másrészt ebben a beszélgetésben volt még számos újdonság a régi motorosoknak is.

Mivel olyan világban élünk, ahol naponta sulykolnak ezerféle eszközzel mindenfajta romboló politikai hazugságot, bugyuta reklámot, egyetértek azzal, hogy a mélyen megélt igazságunkat nem lehet elégszer elismételni. Például az egyik axiómát: hogy nincsen „ők és mi”. Rendkívül fontos kiemelni azt is, hogy a mentális diagnózisok nem valódi betegségkategóriák, nem olyanok, mint a „vakbélgyulladás”. Ráadásul stigmatizálnak, és a stigmát mintegy második betegségként éli meg az érintett. A kapott bipoláris, borderline stb. diagnózisokkal való azonosulás egyenesen kártékony!

Nagy ötlet, hogy a két FA előadásból összevágott részleteket körbeöleli a Krámli Andrással való személyes beszélgetés. Azt is elragadónak találtam, hogy a „beszélő fejek” effektet hogyan oldja a zene, és a táncoló vonalak, hullámzó grafikák is valahogy emberi kapcsolódások fajtáit képezik le. A film sok egyéb erénye mellett azért is érdekes, mert a beszélgetésük hangulata, aurája, amely intimitást sugall, de mégsem privát vagy belterjes, lazán alátámasztja a mondandót. FA kifejti, hogy a kommunikáció két szintje a „tartalmi” és a „kapcsolati” rész. Esetükben „tartalom” és „kapcsolat” szintje gyönyörűen egybevág.  A kérdező ellazult állapotban kérdez, teljesen természetes gesztussal a lábfejét fogja. A kényelmes és hívogató szöglet, ahol beszélgetnek, szinte paradicsomi természeti környezetben van.  Vicces, de mindkettejük ellazultsága miatt azt hittem, FA lakásának a teraszán ülnek – erre kiderült, a cserháti Farkaskútvölgyben, a lombházban forgattak.   

Új szempont volt nekem, hogy FA saját példáján mutatja be, hogy őnála nincsen kiégés, sőt feltöltődik a nap végére, mert nem „akar” semmit.  Ezen elgondolkoztam: aki elfárad a nap végére a munkájában, az nincs igazán a helyén.

Számomra alapmondanivaló az az üzenet, hogy ha végiggondolsz valamit, megváltoztatod az életed. Én például csináltam egyszer egy nagyinterjút FA-val, többek között a meditációról is szó volt benne, amit ő Laing hatására kezdett el, és a meditáció megváltoztatta az életét. És ennek a beszélgetésnek a hatására kezdtem el később én is meditálni…

A következő vetítések időpontjairól itt találtok infokat:

https://www.kramliandras.hu/film

Kategóriák
Újdonságok

Családi kör – új videós sorozat indul FA-val!

„Azért akarunk megszabadulni az első társaságunktól, a családtól, mert a függőségnek a családban az az ára, hogy elveszítjük a szabadságunkat. Miután kitörünk ebből és szabaddá leszünk, azt hisszük, hogy ennél jobb már nincs. Viszont, ami jobb és ezt sokan el sem tudják képzelni, hogy ilyesmi egyáltalán létezik, az úgy együtt lenni, hogy szabadabbak vagyunk együtt, mint, amikor egyedül vagyunk.” Feldmár András

A család egy szeretetközösség. Az elég jó családban biztonságban érezzük magunkat, mely elfogad, megóv, támogat és szeret, hiszen életadásra hivatott. Az ilyen családban felnövő gyermek képes azt mondani: „a felnőtt életemről majd magam gondoskodom”. Ezáltal szabaddá válik, képes lesz arra, hogy a saját életét élje úgy, ahogy számára a legjobb.

Előfordulnak esetek, amikor a családban nehezítő, betegítő sorsfordulat veszi át az uralmat a szeretet fölött. A felborult rendszer következtében különféle kommunikációs nehézségek, viselkedési problémák, a szenvedélybetegségek, pszichoszomatikus tünetek jelenhetnek meg, amelyek mögött gyakran a családi élet zavarai húzódhatnak meg.

Mit tehetünk ha egy krízis jelenik meg a családban, vagy ha már régóta fennáll egy konfliktusos állapot?
Mit tehetünk azért, hogy felnőttként begyógyítsuk a gyerekkori sérüléseinket és ne adjuk tovább a következő generációnak?
Ezek és sok más kérdés foglalkoztat bennünket a mindennapi életünk során, ezért arra gondoltunk, hogy ősztől olyan család és párterápiás fókuszú videósorozatot indítunk, amelyben a ti kérdéseitekre keressük a válaszokat.

Ha elakadtál, vagy elbizonytalanodtál, kérdésed van a pároddal vagy a családoddal kapcsolatban, akkor névvel, vagy név nélkül, várjuk a kérdésedet (4-5 mondatban) a csaladikor2024@gmail.com e-mail címre!

Az általatok feltett kérdésekből választunk, s egy-egy videóban Feldmár Andrással keressük a választ a kérdésetekre!

Kategóriák
Újdonságok

Könyvbemutató lesz február 11-én Vancouverben

Feldmár András első angolul megjelent könyvének, a Credo: R. D. Laing and Radical Psychotherapy-nek személyes bemutatója lesz kanadai Vancouverben, február 11-én, a Banyen Books & Sound könyvesboltban. Az esemény már teltházas. Részletek itt: https://banyen.com/events/32295

A könyvet Ti is megrendelhetitek itt: https://firingthemind.com/product/9781800132443/

Kategóriák
Újdonságok

Most vagy soha! Akarat nélkül segíteni

A Most vagy soha! sorozatunk legutóbbi programján FA beszélgetett Krámli Andrással és Ács Dániellel.

Amikor a segítésről gondolkozom, az első dolog, ami az eszembe jut, hogy amikor én elmegyek segítségért valakihez (ami még a jobbik eset, a rosszabbik az, amikor valaki segíteni akar nekem, még mielőtt én segítséget kérek), akkor a probléma az, hogy egy szégyenteljes helyzetben vagyok. Tehát amikor egymást segítjük, akkor nagyon oda kell figyelni, hogy a szégyenérzéssel kapcsolatos dolgokat ne mellőzzük. Még ha egy pszichoterapeuta rendelőjébe megyek is el, és el is határoztam, hogy minden órát megfizetek, és akarom ezt csinálni, abban a pillanatban, amikor belépek, leülök, ránézek, és ő a terapeuta és én a páciens, akkor is, ha ez nem tudatos, felmerül a szégyenérzet, amivel foglalkozni kell. Mert miért nem én ülök a másik székében? Ezért kell a segítőnek nagyon vigyáznia arra, hogy ne szégyenítse meg azokat, akiknek segít azon a szégyenérzeten felül, ami a helyzettel együtt jár. Szerintem azok a legjobb terapeuták, akik ezt mélyen érzik.

Ilyesmiről nem lehet szabályokat felállítani. Például az etika is olyan, hogy amikor valaki megmondja, hogy mit kell tenni, az már nem etika, hanem zsarnokság. Az etika definíciója az, hogy ki mit csinál kinek, vagy ki mit csinál kivel, hogy vagyunk egymással, tehát a kapcsolatról szól. Abban a pillanatban, amikor arra vigyázol, hogy mit mond a törvény arról, hogy mit szabad és mit nem szabad csinálni, akkor már nem a másikról gondolkozol, nem vagy kapcsolatban vele. Amikor arra vigyázok, hogy én ne kerüljek bajba, akkor már kiestem a kapcsolatból, akár szülő, akár segítő, vagy terapeuta vagyok. A legnehezebb, de legérdekesebb feladat, hogy úgy maradjunk egymással kapcsolatban, ami nem teszi nehezebbé azoknak az embereknek a helyzetét, akikkel dolgozunk.

Az orvosoknak a világon mindenütt a hippokratészi esküt kell letenniük, aminek nem az a lényege, hogy segítsünk másokon, hanem az, hogy ne tegyük az emberek életét rosszabbá a saját tevékenységünkkel. Tehát ha ezután a másfél óra után, amit most együtt töltünk, mindannyian rosszabbul éreznétek magatokat, mint az elején, vagy úgy éreznétek, hogy megterheltelek titeket a bolondságaimmal, akkor megvádolhatnátok azzal, hogy megszegtem a hippokratészi eskümet.

Mi az a legtöbb, amit egy ember segíthet egy másik embernek? Ezen már sokat gondolkoztam. Szerintem nem sok, csak három dolog jut eszembe. Az egyik az, hogy gyakran kerülünk olyan helyzetbe, amikor fedélre van szükségünk. Ha otthontalanok vagyunk, az nagyon kellemetlen, és egy ember meghívhat egy másikat az otthonába. Ezt megtehetjük egymásnak. Na most, hogy hányszor akarjátok ezt megtenni azokkal, akikkel együtt dolgoztok, azt nem tudom, de ilyet lehet tenni, és ez nagyon gyakran valóban segít. Szász Tamás egyszer azt mondta, hogy az elmebajok 90 százaléka abból ered, hogy az embernek nincs otthona. A másik, amivel segíthetjük egymást, hogy ha neked van egy problémád, és én leülök veled, és meghallgatlak, akkor segíteni tudok azzal, hogy megbeszéljük, mi is történik tulajdonképpen, mi az igazság, a valóság a problémád körül. Ez a demisztifikáció. Mert amikor úgy mondjuk el egymásnak, hogy mi van, hogy „ez történt, meg az történt”, akkor már bajban vagyunk. Mert soha semmi nem történik, hanem mindig valaki valamit csinál valakivel vagy valakinek. Tehát te segíthetsz nekem azzal, ha azt mondod, hogy „ne azt mondd, hogy mi történt, hanem valóban nézd meg, hogy ki bántott téged, vagy te kit bántottál, és aztán ő kit bántott”. Ez nagyon segít, mert így tudjuk meg, hogy mi a baj. Ha kiderül, hogy X. Y. bántott engem, akkor legalább tudom, hogy mit csináljak vele: elkerüljem, megverjem, vagy megkérjek valakit, hogy segítsen, és védjen meg tőle.

A harmadik dolog, ahogy segíthetünk, az szerintem az, hogy bátorítjuk egymást. A lányomat látogattam meg egy pár hónapja, aki egy amerikai egyetemen tanul most, ahol felfedezte, aztán kérdezte tőlem, hogy tudom-e, mit mondott Buddha a tanítványainak, mielőtt meghalt. Mondtam, hogy nem tudom, elfelejtettem, vagy nem is olvastam. Szóval a tanítványai nagyon sírtak, és panaszkodtak, azt mondták, most itt hagysz minket, itt leszünk egyedül, nem tudjuk, hogy mit csináljunk, ne menj el, ne halj meg, ha akarnál, itt maradhatnál. És a Buddha azt mondta (és ez fontos, mert ezek voltak az utolsó szavai), hogy „mindannyian legyetek a saját lámpásaitok, használjátok a saját fényeteket, hogy lássatok; találjátok meg az önbizalmatokat, és amit meg lehet tanulni, azt a saját tapasztalataitokból tanuljátok meg”. Ebből pedig arra lehet következtetni, hogy nincs rá szükségük, mert amit meg lehet tanulni, azt önmaguktól tanulják meg, nem másoktól. A Buddha a halála előtt tehát bátorította a tanítványait, azt mondta, nélkülem is jól meg tudjátok csinálni, nincs rám szükségetek.

A gyerekeknek főleg másfél és hat éves koruk között óriási szükségük van arra, hogy a szüleik bátorítsák őket. Nagyon gyakran kerül a gyerek olyan helyzetbe, hogy éppen megpróbálna valamit, de nem tudja egészen, hogy kell, vagy hogy meg tudja-e csinálni, és inkább abbahagyja. Ilyen helyzetben fontos, hogy a felnőttek biztatták. Angolul a bíztatás „encourage”, a „cour” szívet is jelent, tehát azok, akik elvesztették a bizalmukat, a szívüket is elvesztették.

Még egyszer. Azt állítom, hogy egy ember, akármilyen segítő is, csak ezt a három dolgot tudja megtenni: szállást adni, segíteni átlátni a problémán, hogy megtudjuk, mi az igazság, és bátorítani, hogy azt tegyük, amit akarunk. Na most, ha ti azt hiszitek, hogy lehet máshogy is segíteni, akkor mondjátok meg, hogy én is el tudjam mondani másoknak. Én már 30 éve dolgozom emberekkel, de csak ezeket tudom.

Arra is gondoltam, hogy elmondom nektek azt a történetet, mikor egy Krishnamurti nevű ember vacsorázott Aldous Huxley-val és másokkal és Huxley felesége mondta az asztalnál, hogy ez a Krishnamurti mennyit segített más embereknek, és milyen fantasztikus ember. Akkor Krishnamurti azt válaszolta: „Asszonyom, lehet, hogy igaza van, de én soha senkit nem segítettem megfontolással vagy akarattal, ha segítettem valakin, az véletlen volt”.

Szerintem ez is nagyon fontos: ha a segítés a szégyennel kapcsolatos, akkor a legjobb úgy segíteni az embereknek, hogy ne is tudjuk, hogy segítjük őket. És ezt hogy csinálom én? Én úgy gondolkozom arról, amikor valakivel együtt vagyok, hogy az a fontos, hogy én jól érezzem magam, amennyire lehet. Nekem csak egy életem van. Például, ahogy most beszélek veletek, ez az életem, ha kapok érte pénzt, akkor jó, ha nem, akkor nem jó, de az élet és a munka nem választható el, az életem nem ezen a munkán kívül van. Most itt élek veletek együtt, és ha ti nem is tudjátok, ez a ti életetek is, ha unalmas, amit mondok, hülyék vagytok, ha nem mentek valahova máshová. Nekem a legfontosabb, amikor páciensekkel vagyok, hogy ne unatkozzak, mert ha unatkozunk, akkor várunk valamire. És mire vár az ember? A halálra. Akkor minek üljek ott? Ha nem tudok valakivel úgy együtt lenni, hogy az nekem érdekes legyen, akkor inkább hagyjuk abba.

Tehát ha az életemet töltöm emberekkel, és jól érzem magam, élvezem a kapcsolatot, akkor nekem úgy tűnik, ez a legtöbb, amit csinálhatunk, és akkor nem is kell, hogy hálásak legyenek érte, így aztán szégyellniük sem kell magukat. Az a jó terapeuta, aki valóban jól tudja érezni magát olyan emberekkel, akiknek nincsenek barátaik. Mert tulajdonképpen ki kerül a Lipótra? Én biztos nem kerülnék a Lipótra, amíg van még egy-két ember, aki beszélget velem, vagy a barátom. Amikor már nincsenek barátaim, lehet, hogy a Lipótra kerülök.

Na most, ha abban a munkában, amit el kell végeznetek, mert törvény van rá, vagy valaki azt mondta, hogy azt kell csinálni, és ezért kaptok pénzt, de nem élvezitek a munkátokat, akkor szerintem találjatok más munkát. Különben nem jó a ti lelketeknek sem, és azoknak a lelkének sem, akikkel dolgoztok.

Az úgynevezett Karma-jógában, ami egy több ezer éves tradíció, azt mondják, olyan cselekvés nincs, aminek ne lenne jó és rossz hatása egyszerre. Tehát akármilyen jót akar az ember, rosszat fog csinálni, és akármilyen rosszat tesz, valami jó felé megy. Ezt azért fontos tudni, mert minél inkább jót akarunk tenni, annál rosszabb lesz az eredmény. Nem tudom, hogy a magyarban van-e ilyen mondás, angolul azt mondják, „az út a pokolba jószándékkal van kikövezve”. És szerintem ez igaz.

Nagyon gyakran arra is rájöttem, hogy a pszichoterápia, a segítés nem olyan tudomány, mint a matematika vagy a fizika, hanem inkább olyan, mint a politika vagy az etika. És tulajdonképpen minden helyzetben két nagy probléma van. Az egyik, hogyan segítsük egymást úgy, hogy ne bántsuk egymást, a másik, hogy egyre több hatalma legyen annak, akit segítünk; nem arra, hogy mások fölött legyen hatalma, hanem arra, hogy a saját életét úgy élje, ahogy akarja. Tehát nem tudományról van itt szó, hanem politikáról és etikáról.

– elhangzott 1999-ben Debrecenben

Feldmár András: Az élmények szabadsága (részlet)

Kategóriák
Újdonságok

Feldmár András online szemináriumot tartott az Amerikai Pszichológiai Társaságnak

Feldmár András online szemináriumot tartott az Amerikai Pszichológiai Társaság Humanisztikus Pszichológia Tagozatának, november 19-én, angol nyelven.

A téma: pszichedelikus szerekkel támogatott pszichoterápia. A szeminárium teljes terjedelmében visszanézhető YouTube-on ezen a linken:

Kategóriák
Újdonságok

Kornis Mihállyal beszélgetett FA a ‘Most vagy soha’ sorozatunk novemberi alkalmán

Kornis és FA először 1979-ben találkoztak Budapesten Karátson Gábor lakásán, majd 2005-ben Kornis Mihály írt is erről az emlékezetes estéről:

Feldmár a barátom mind a mai napig. Egyike azoknak, akikkel nem kell találkoznom ahhoz, hogy ne csupán egyik tanítómnak érezzem, de a barátomnak is, ha talán én nem is vagyok a számára az. Nem tudom. Nem valószínű, hogy emlékszik még arra az éjjelre, amit hosszú beszélgetésben töltöttünk, 1979 augusztusában. Előtte Karátson Gábor lakásán tartott előadást a gyöngéd születésről. Ennek harminc éve. Azt sem tudom, hogy olvasta-e az én azóta írt könyveimet, mrt akkor még nem volt egy kötetem se, be voltam tiltva. Olvasott-e közülük egyet is? Nem valósziű. Egyáltalán, emlékszik rám?Azon az éjszakán, mikor fiatalkoromban találkoztunk, arra, amit én önmagamnak hittem, arra nem figyelt. Viszont jónak találta a kérdéseimet. Azokra válaszolt. De hogy tetszett-e belőlem bármi is neki… Nem adta a jelét. Ez nem feltétele annak, hogy szeressem őt. Örömmel vettem észre pár éve a Toldi mozi könyvesénél debreceni egyetemistáknak tartott magyar előadásai lejegyzett s kinyomtatott változatát. Azt mondta a könyves, akit addig nem ismertem, de ő engem igen: nos, ő úgy gondolja, ez nekem való. Nem tévedett. Neki meg én vagyok a barátja, a könyves embernek, anélkül, hogy eddig tudtam volna róla. Azóta Feldmár minden újabb és újabb magyarul megjelenő könyvét megszerzi nekem, és elolvasom. Mindannyiszor valahogy úgy fontos nekem ez, mintha az elvesztett legjobb barátomtól kapnék levelet.Feldmár beszél mások előtt. Most már filmjei, DVD-i is vannak. Jó humora van. Az ember azt szeretné, ha minél többen hallanák, ha értenék, ha néznék. Virtuóz a vele kapcsolatos játékszabályok érzékeltetésében. Nem érdekel a perszona-szereped, amit játszol az életben, üzeni hallgatóinak figyelmes szavaival, a csöndjeivel, engem csak te érdekelsz.

Amit mondok, az ugyanaz, mint aki vagyok. Nálad is így legyen. Nem is lehet majd másképp, ha tényleg mondani akarsz nekem valamit, üzeni. Most el akarom mondani a számomra éppen legfontosabbat, hogy te is mondd el valakinek, ami a számodra a legfontosabb. Hátha megérted, neked és a másiknak is mi ebben a jó. Én is szoktam ilyet csinálni.Feldmárt, a másik ember úgy általában hidegen hagyja, csak az érdekli, hogyan találhatna kapcsolatot konkrét személyekkel, akik megkeresik. A másik ember felvilágosításában lel vigaszra, aki ugyanakkora bajban van, mint ő, de még nem tanult meg helyesen gondolkodni erről a tényről. Mit lehet csinálni ilyenkor? Feldmár úgy gondolja, el kell mesélnie a saját történetei közül azokat, amelyek őt felismerésekre vezették. Az valóban önzetlen ember – ezt azért megérthetjük, Feldmárt olvasva, hallgatva – aki nem hazudja, hogy lehetséges önzéstől mentesen önzetlennek lenni. De miért is kellene? Ő nem tesz úgy, mint a politikusok szoktak, akik a választóikkal való találkozásaik alkalmával sosem felejtik el hangsúlyozni, hogy őket a választóikért végzett szolgálat motiválja mindenek felett. Ennek az ellenkezőjét mondja: ő meg akar menekülni a félelmeitől, de szerinte ez csak akkor sikerülhet, ha például annak, aki hozzá fordul, segít.Feldmárt úgy négy-öt éves kora tájt egy szép napon, az édesanyja megkérte, hogy most egy darabig lakjon idegeneknél. De ne mondja senkinek, hogy hívják, más nevet mondjon, a neve Igaz András, mert Igaznak hívják azt is, aki bújtatja. És ne hangoskodjon, mert akkor mindennek vége. Jó legyen. Ő, a mamája, amint tud, jön érte. Azzal ott is hagyta. Nem tehetett mást. Következett az ostrom, a nyilas uralom. Túlélte, megúszta. Ügyes kicsi lurkó. De a papa útja elvált a családjáétól, Feldmár mamája viszont hazatámolygott Auschwitzból. Visszavette a gyermekét, no persze. Csak mind kevésbé volt megelégedve vele. Csalódnia kellett. Nem elég a rákosizmus, még ez az én furcsa, rosszkedvű kisfiam is szörnyű! Nevelőintézetbe kéne téged adnom, mondta neki, meg azt is, sokszor, te nem vagy normális édes kisfiam. Megáll az eszem! Meglátod, majd a végén a Lipótmezőn kötsz ki! És amikor ma valakinek el akarja magyarázni, mi a depresszó, Feldmárnak az ötvenes évek Magyarországa jut eszébe. Egy egész ország, aki szenvedett. Én is emlékszem. Szinte kibírhatatlan volt. Azt mondja, „Szerintem majdnem mindenki sírt a söre fölött, és mindenki nagyon csendben volt.”* Bámulatra méltó megfogalmazás.

A mondatban hallhatóvá válik a hangtalan és láthatatlan sírás, amit tisztán csak a gyerekek hallanak és látnak. „Ha egy marslakó lejönne és azt mondaná nekem, hogy sokat hall a depresszióról, és szeretné tudni, hogy élhetne ő át egy valódi, mély depressziót, akkor azt tanácsolnám, hogy éljen Magyarországon ’56 előtt.” Ennek a depressziónak az okát mára ez a szerencsétlen ország elfelejtette. Már azt se tudja, hogy neki rosszkedve van. És mióta! Azért dühöng. Feldmárt ’44-ben szúrta meg az élet, de ő, az anyja miatt, meg a maga helyzete miatt is, csak a felszabadulásnak csúfolt megszálló-csere után, miután megmenekült, süllyedt – nevezzük így – rosszkedvbe. A gyermekek azt élik meg a legélesebben, amit a szüleik magukba nyelnek, és amiről nem akarnak tudni. De ők, a kicsik kénytelenek tudni, mivel még a szüleik részei. És nem tudnak maguknak flottul hazudni. Azt érzik, amit azok éreznének, ha érezni mernének. A gyermekek még jó fejek, csak arra kíváncsiak, ami titok, és éppen azért sejtik, hogy mi a felnőttek lelkének elzárt, sötét tartalma, mert azt ők még nem fogják fel értelmileg. De átérzik. Látják, mint a médiumok. Nem mintha értenék.Én, Feldmárral ellentétben, aki elég nagy volt már ahhoz, hogy emigráljon, éppenhogy a forradalom ripsz-ropsz leverése után, ‘58–59-ben zuhantam a pokol fenekére. A felnőttekkel együtt. Csakhogy a felnőttek pontosan értették, miért kell úgy csinálni, mintha mi sem történt volna. Bár nem akartak tudni róla. Kissé belebolondultak Se lát – se hall Ország folyó ügyeibe. Úgy tettek, mintha még újra lehetne itt bármit kezdeni. Megfigyelési fotó a Belügy archivumából, 1957 tájt’57 után ezt én nem így láttam. Szűköltem a kíntól, hogy nem merem gondolni, amit látnom kell. Nekem még hátra volt a feketeleves, amit Feldmár a maga részéről ’44-ben és ’45-ben meg hát azután, gyöngyvirágtól lombhullásig engedelmesen, az utolsó kortyig kikanalazott. Aztán elbujdosott. Nekem maradni kellett.Úgy is lehet mondani, 1957 óta vagyok marslakó. Akkor nyílt ki a szemem. Beláttam egészen a probléma mélységeibe, de nem voltam lelkileg felkészülve rá. Beleéltem magam, lehet mondani, beleájultam. Attól voltam és maradtam ötven évig beleájulva a magyar hétköznapokba, hogy úgy éreztem, ez a katasztrófa itt nem is gazdasági, kulturális, vagy történelmi természetű, nem is politikai. Annál sokkal mélyebb. Ez orvosolhatatlan. Utolsó stádium. Lehet élni benne, nem arról van szó, ám nekem úgy tűnt, nem érdemes. Van, aki megszokja. Én nem tudom megszokni. De megszökni sem tudok. Feldmár sem. Valami állandó bujkálás van a szemében, ahogy az enyémben is. El tudom képzelni, el tudjuk képzelni. Látni lehet.Látszik a szemünkben: ezért felismerjük egymást. Elég volt háromszor egymás után rám néznie neki 1978-ban, ahogyan baktattunk ott, azon a kánikulai estén egymás mellett, harminc éve a József körúton, hadartam, mondtam, a magzati fejlődésemről szeretnék regényt írni, azzal szeretném kezdeni az eposzt, már vannak is bizonyos elképzeléseim a hogyanról, élethalál-kérdés volna a számomra, ha elárulná, ezzel ugyanis Magyarországon nem foglalkoznak, mi az, amit a magzat tud már, amikor még meg sem született? Mit vesz észre, mit hall meg, mit tud a valóságról? Nem levelezhetnénk? Akkor jött haza másodszor ’56 óta, nem több mint egy hétre. Kurtán-gyorsan, idegesen, oldalról kétszer-háromszor a szemembe nézett, csak úgy mentünkben, jártunkban-keltünkben, az arcomba hajolt, többször is, megújra, mint egy komoly tekintetű, borzas, nagy madár. Végül azt kérdezte tőlem:– Ráérsz ma éjszaka?– Ráérek – dadogtam. – Később is.– Reggelig elmesélem, amit muszáj tudnod.Felvetett fejjel rohant, én mellette: – Nem érek rá levelezni veled, most nyisd ki a füled – közölte, majd anélkül, hogy a léptei sebességén változtatott volna, belefogott egy – de nem is egy! – nyolc különféle előadásba. Szemléltető skicceket firkált a házfalakra közben, volt neki krétája, nem tudom, honnan, de még kétszer nyomatékosan ajánlotta, hogy figyeljek. Rendes dolog volt ez tőle. Bámész gyermek a lelkem. Közlekedési eszközök igénybevételére vonatkozó ötleteimet szóra se méltatta, hajnalig gyalogoltunk az orrunkkal előre.Világos volt: rám nézett, és tudja, ki vagyok. Tisztában van a hibáimmal, ő sem titkolja a magáéit, neki is van lelke, noha egyáltalán nem akarja párhuzamba hozni az enyémmel, nincsen arra szükség. Nem kellett beszélnünk egy csomó dologról. Erősebb vagyok, mint a félelmeim. Ő is. Ez a sok hátrányom között az előnyöm. Neki is. Megmutatta, mi volna a következő két-három lépcső számomra felfelé. Erre egy éjszakát áldozott, nem kevéssé azért, gondolom utólag, ha képes vagyok, lássam, az áldozat gazdagodás. Erősödés.Azé a hajnal, aki fennmarad a másikért, hogy lássa. Mire virradatkor eljutottunk a vári szobám nagyasztala sarkán a születési csata küzdelmeinek részletesen leskiccelt megvitatásáig, felsejlett előttem, hogy mi ikrek vagyunk, mint ahogyan minden ember az ikre a másiknak, az a kérdés, hogy a placentájaként-e, akit később a szemétkosárba hajítanak, vagy túlélő-magzat szintjén, életre ítélt.A lebukott, aki felbukik. Most feljön.Mivel ő már kiküzdötte magát a szemétkosárból, aznap éjjel a kedvemért a placenta szerepét választotta: le akart szakadni rólam, miután ellátott, ez a mesterfok, ahol ő már akkor éjszaka-napozott, tehette, tudott vigyázni magára. Mielőtt egyszer s mindenkorra kisétált volna az életemből, még felhúzott maga mellé. Ráébresztett: ahova most felhúzott, azt a szintet már elértem, mielőtt vele találkoztam volna, azért is botlottunk össze, azért értem meg a szavait, én is ott vagyok, ahol ő. De hogy innen tovább tudok-e még mászni, ha most elmegy, vagy itt maradok, mint Harold Lloyd a felhőkarcoló 99. emeleti párkányának a keskeny peremén, hát az rajtam múlik. Az ilyesmihez nem levelezni kell, nem visszafordulni, kérdezősködni kell, hanem vállalni a többit, mindent, egyedül. Feldmár tudta, még sok van nekem hátra, mire megírom a Könyvet. A magzat nem vár. Amikor jönnie kell, akkor kijön. Vagy elpusztul. Azonnal megteszi, ami lehetséges. Nem könnyű azt tenni, amit spontán jó tenni – ha még nincs bennem annyi, hogy bármelyik éjszakámat habozás nélkül a másiknak adjam. És ha bennem ez nem a vajúdás aktivitása, akkor nekem még túl korán van. Neki nincs több dolga. Mondta, most megnézi a Napot a Várfok utca felől. Kivilágosodott. Elment. (2005)

Kategóriák
Újdonságok

Murray Gordon pszichoterapeuta terjedelmes könyvismertetőt írt a Credoról

Murray Gordon pszichoterapeuta a héten hosszú könyvismertetőt írt Feldmár András első angolul megjelent könyvéről, a Credo: R. D. Laing and Radical Psychotherapy-ról, amely idén nyáron jelent meg Angliában, a Karnac Books gondozásában. A könyvet korábban Phyllis Chesler, Leon Redler és Paul Zeal pszichoterapeuták méltatták.

Murray Gordon könyvismertetőjét teljes terjedelmében itt olvashatjátok: https://livingphilosophy.org/books/book-reviews/credo-andrew-feldmar-review/

Kategóriák
Egyéb kategória

Fantázia Lucifer terápiájáról

Tóth László írása

És mondá az Úr Rafaelnek: Rafael, jöjj színem elé!

– Erre mindig kész vagyok Uram! Rendelkezz velem!

– Igazán neked való lesz ez a küldetés. Lucifer – egykori társad itt a mennyben – a Seol mélyén megkötözve szenved. Gyógyítsd őt meg! – Vedd körül szeretettel! Így majd visszatérhet közénk.

Rafael reszketés és nagy félelmek között alászállot. Magával vitte gyógyszeres táskáját, melyben minden viselkedési zavarra volt valami csodaszer. A legtöbb problémás angyalt is ő kezelte odafenn, elismert gyógyító volt, de ilyen kihívásra nem számított. Alászállásában Luciferen merengett – nem volt kedve repülni, inkább csak baktatott. Kissé tanácstalan volt affelől, hogy mit adjon neki.

Mikor még együtt dolgoztak Lucifer jó gyerek volt. Hűséges, engedelmes, jó hír- és fényvivő. A többiek is tisztelték, hallgattak rá. Minden rendben volt addig, amíg meg nem változott a nézése. Látszott először, hogy emészti magát, hogy tanácstalan, hogy szenved. Nem volt semmi, ami felkeltette volna az érdeklődését – tekintete mindig a távolba veszett. Egyszer aztán visszatért az élet belé, de már akkor az is sejthető volt, hogy nem az, aki előtte volt. Arcán furcsa grimasz ült és olyat tett, amit addig még részegen sem engedett meg magának soha: kétségbe vonta a Teremtő szent akaratát és parancsát. A küldött nem ment többé, ha küldték – antiangyallá vált. Egy angyallá, aki nem angyal.  Milyen hülyeség ez – gondolta – angyal, aki nem angyal… Nem lehet angyal, aki nem angyal. Nincs olyan jó, aki nem jó. Lucifer átváltozott – Gonosz lett, hazugság Atyja.

Vészesen közeledett a Pokol kapuja és Rafael még mindig nem tudta mitévő legyen. Azon kezdett gondolkozni, hogy miért fél – mitől tart, hiszen régi ismerősök. Azután beléhasított a felismerés, hogy ez már nem számít, mert a Gonosznál semmi sem számít. Nincs benne könyörület, nem kíváncsi arra mit érez a másik, ezért bármire képes. 

Nem akart tovább menni, de utána szörnyű érzése lett. Ha visszafordul, akkor ő is küldötté válik, aki nem engedelmeskedik – egy angyallá, aki nem angyal… Jóvá, aki nem jó? Ő is Lucifer társa lesz? Gonosszá válik? Tudta, hogy ezt nem akarja, ezért azt tette, amit tennie kell. Nagy lélegzettel átlépte a Pokol kapuját és elindult egyenesen a főtér felé. Már messziről meglátta az ott megláncolt Lucifert.

– Az Úr veled! – használta szokásos köszöntésüket.

Lucifer nyöszörögve válaszolt:

– Le vagyok gyengülve Rafael, nem túl jó a koszt idelent. Alig hallom, amit mondasz…

Rafael közelebb lépett. Lucifer villámgyorsan megragadta és az arcába ordított:

– Mi az Ördögöt keresel itt?! – és agyondöfte.

Kategóriák
Beszélgetések

Fellegajtó – Az első óra


Feldmár András és Tóth László beszélget

Honnan tudhatja egy nő, aki szóba áll egy ilyen pasival, hogy ez most abbahagyta az előtte levő áldozatnál, eldöntötte ezt, vagy mégsem és tovább akarja csinálni?
Hogy lehet tájékozódni így ebben a világban?

Laci: Két hete történt, hogy egy pasi meg egy nő elment kirándulni. Eltűntek, nem találták őket napokig, majd néhány nappal később megtalálták a nőt egy zsákba csomagolva az út mellett. Utána napokkal később elfogták a férfit is. Sokan felháborodtak nemcsak azért, mert megöltek egy embert, hanem azért is, mert ennek a férfinak már volt egy ún. bántalmazó múltja. Rendszeresen verte a barátnőit és ezt tudták is róla. Néhány éve a legutóbbit olyan súlyosan megverte, hogy az feljelentette. Erről kültéri kamerás felvétel is volt. A bíró a megbocsátásra és a szeretetre hivatkozva másfél év felfüggesztettet adott neki. Az ezt követő barátnője lett a mostani áldozat, akit vélhetően megölt. Számomra azért is megrázó ez, mert ott kirándultunk a barátainkkal, abban a völgyben, ahol ők is. Amikor jöttem hazafele az autóval másnap ott jöttem el azon az úton, amelyik mellett már valószínűleg ott volt a nő zsákba csavart holtteste. Mi meg mindenféle spyra-vel készültünk, hogy ha medvetámadás érne bennünket, akkor tudjuk megvédeni magunkat. A medvétől féltünk, miközben az ember veszélyesebb, úgy tűnik.
A másik tragikus eset, ami valahogy összekapcsolódik nekem ezzel. Ez szinte párhuzamosan történt itt Aszódon: egy apa elkábította és megölte a 14 és 16 éves lányait. Ezt az embert is már többször feljelentette az anya. Kötelező láthatásra, a törvény kötelezte a lányokat, hogy menjenek az őrült apjukhoz, aki kivégezte őket. Ő a vonat elé lépett és túlélte.

Sok érzés is kavargott bennem a történeteket olvasva és sok kérdés is felvetődött. Ahhoz kapcsolódtak ezek, hogy hogyan vigyázzunk magunkra, vagy hogy hogyan ne legyünk naivak. Ebből a két történetből látszik, hogy ezt nem engedhetjük meg magunknak, mert azok, akiknek vigyáznia kellene ránk – az állam, a törvényhozás, vagy a büntetés végrehajtás -, nem végzik el a dolgukat megbízhatóan. És egy ilyen eset után az van, hogy mindenki levonja a tanulságokat, esetleg állítanak a rendszeren egy kicsit – de személyes szempontból, én magam csak egyszer kerülhetek ilyen helyzetbe. Aki verte a barátnőit – tudom, azt mondod, hogy ő nem egy bántalmazó, ne cimkézzük meg, mert ő egy ember, aki verte a barátnőit és abbahagyhatta volna, ha akarja, de az látszik, hogy nem akarta. Honnan tudhatja egy nő, aki szóba áll egy ilyen pasival, hogy ez most abbahagyta az előtte levő áldozatnál, eldöntötte ezt, vagy mégsem és tovább akarja csinálni?

Hogy lehet tájékozódni így ebben a világban?

FA: Azt hittem a nehezebb kérdést fogod először kérdezni. Ez a könnyebbik. A nehezebbik az, hogy honnan tudom én, hogy ilyet soha nem fogok csinálni. A kérdésedben benne van, hogy mintha a múlt megjósolná a jövőt. De ez nem így van. Ez nagyon ijesztő! Lehet, hogy valaki, aki verte a nőket az soha többé nem fogja verni őket. És lehet, hogy valaki aki soha nem emelt kezet nőre, az megöl egyet. 

Nem olyan régen két fiatal nő jött hozzám, akik nem ismerték egymást. Mind a kettő nagyon fel volt dúlva és ugyanaz a problémájuk volt: mindketten attól féltek, hogy ők nem biztosak abban, hogy nem pedofilok. Mindketten azt kérdezték, hogy honnan tudhatnák azt, hogy ők soha nem fognak szexuálisan bántalmazni egy gyereket. Meg voltam rökönyödve, hogy honnan jön ez a kérdés. Mindkettő fiatal, kulturált, intelligens nő volt és mind a ketten azt mondták, hogy ha léteznek pedofilok a világban és nincsenek ők és mi, csak mi vagyunk emberek, akkor honnan tudhatom, hogy én ezt nem fogom megtenni. Nekik nem jött könnyen az a gondolat, hogy vannak akik ezt csinálják és vannak akik nem. Fölmerült ugyanakkor mindkettőjükben, mintha ez a levegőben lett volna. Azt mondták, hogy ha véletlenül bennük van ez, hogy ők ezt megtennék egy bizonyos helyzetben, akkor inább öngyilkosok lennének, minthogy ezt megtegyék és nagyon komolyan problémáztak erről. Nem nagyon tudtam nekik mit mondani. Az ember nem tudhatja – csak annyit lehet mondani, hogy határozd el! Akármennyire is vágysz rá, akkor se csináld! A vágyaimat, az érzelmeimet nem tudom kontrollálni. Senki nem tudja. De el tudom határozni, hogy ha akármit érzek is, akkor sem adom be a derekam az érzésemnek. Ha nagyon akarok egy gyerekkel szexelni, akkor se fogok. És ha nagyon meg akarom ölni a barátnőmet vagy a feleségemet, akkor se fogom.

Csak azt tudtam nekik elmesélni, hogy mit mondott Laing egyszer, amikor részletesen belement abba, hogy milyen lenne szexelni az ő kislányával, aki hét éves volt akkor és az én kislányommal, aki szintén kb. hét éves volt és azzal fejezte be a játékot, hogy azok, akik valóban ezt megteszik, azok soha nem gondolkoznak róla. Nem kételkedik önmagában és soha nem gondolkozik arról, hogy mi lenne ha – csak megteszi. Az egyetlen, amit tudtam mondani nekik, hogy az, hogy őket ez a lehetőség zavarja, valószínűleg jelzi, hogy ezt nem fogják megtenni. Kérdeztem, hogy volt-e valaha impulzusuk egy gyerekkel szexuálisan játszani. Mondták, hogy nem. De mindkettő környékén történt egy ilyen eset, ahol egy felnőtt egy gyerekkel szexelt és őket az döbbentette meg, hogy hogyan nyugodhatnának meg afelől, hogy ők ezt soha nem fogják megtenni.

Én azt hittem azt fogod kérdezni, hogy honnan tudhatod biztosan, hogy te soha nem fogsz megölni egy nőt.

Laci: Erről valahogy azt gondolom, hogy ezt nem olyan nehéz eldönteni.

FA: Lehet. De lehet csak nem tudod elképzelni, hogy milyen körülményeknek kellene lenniük ahhoz, hogy ezt megtedd. Vagy te tényleg jobban ismered magad, már voltak rettenetes impulzusaid és tudod magadról, hogy bár nagyon akarsz valamit csinálni, de meg tudod fékezni magad. Például amikor valaki jön hozzám, hogy megtanulja, hogy hogyan szabályozza a dühét, akkor én azt mondom, hogy azt kell megtanulja, hogy elkerülje azokat a helyzeteket, ahol dühös lesz. Azt mondom neki, hogy ha én benne maradnék azokban a helyzetekben, amikben ő benne marad, akkor én is olyan dühös lennék, mint ő. Én csak megtanultam, hogy abban a pillanatban, amikor érzem, hogy kezdek dühös lenni, akkor menekülök. Inkább menekülök, mint ejakuáljak. A dühben is van pontosan ugyanaz, mint az ejakuálásban, amikor már nem lehet megállni. A vakító dühöt néha fekete, vagy vörös dühnek hívják, mert pirosat lát az ember, vagy feketét. A vizuális tér megszűnik. Egy bizonyos pont után nincs megállás és nem tudom, hogy mit csinálok. 

Szexuálisan meg tudom ígérni magamnak, hogy soha nem ejakuálok egy nőbe. Ez nem jelenti azt, hogy ne szeretkezzek vele. De abban a pillanatban, amikor érzem, hogy megyek afelé, akkor abba kell hagyni, akkor el kell menekülni. Ha olyan helyzetbe kerülnék veled, hogy egyre dühösebb leszek és cukkolsz engem, akkor mielőtt elveszíteném a kontrollt, akkor kell azt mondanom, hogy most viszontlátásra, majd holnap találkozunk, nekem most sétálni kell.

Laci: Én azt gondolom, hogy azért kérdeztem rá inkább arra az oldalára, hogy hogyan ne legyek én magam áldozat, mert nekem félelmetesebb ez a része. Valahogy nekem veszélyesebbnek tűnik, hogy engem megölnek, annál, hogy én megölök valakit. Lehet hajlandó lennék azt mondani, hogy a Feldmár azt mondta nekem, hogy a múlt nem határozza meg a jövőt, de közben nem lehet kitörölni ami a múltban történt. Valóban nem határozza meg a múlt a jövőt, de hogy én hogy vigyázzak magamra, ahhoz szolgáltat információkat.

FA: Értem amit mondasz, igen gyakran én is mondom, hogy vigyázzunk, hogy valaki aki lopott, azt nem szabad tolvajnak hívni, mert lehet, hogy soha többé nem lop. Bármikor abbahagyhatja és akkor bár sokszor lopott, most már nem lop. Lehet, hogy én bántom a nőket, de nem vagyok nőbántó, mert el tudom határozni, hogy mostantól kezdve nem bántom őket. Ha te egy nő vagy és találkozol velem, akkor honnan tudod, hogy ez igaz-e és miért vállalnád el a rizikót? Tulajdonképpen minden elhatározás, minden döntés olyan, mintha egy kaszinóban lennénk és azt kellene elhatároznunk, hogy pirosra tegyük a pénzünket vagy feketére. Mondjuk a barátaid mondanák, hogy a Feldmárral vigyázz, mert ez már sok nőt bántott. De te mégis rám teszed a pénzt, elvállalod, hogy nem túl valószínű, hogy bejövök, de ha bejövök nagy a nyeremény. Benne van az, hogy az áldozat azt hiszi, hogy ő megváltja a bűnöst, hogy vele más lesz, mint másokkal volt.

Volt egyszer egy filozófusok kávéháza, ahol a szexualitásról beszélgettünk. Volt egy nagyon jóképű pasas, aki felszólalt és elmesélte, hogy ő minden nőnek megmondja, hogy mielőtt elkezd udvarolni neki, hogy ő nem monogám, hanem poliamor. De neki tetszik a nő, biztos élveznék, ha szexelnének csak előtte szól erről. Akkor beleegyezik a nő és a pasi azért értetlen, mert a nők három hónapon belül dühösek rá, hogy ő nem hűséges. Megmondta, hát mit akarnak?! Nem hazudott, nem ígért senkinek semmit, sőt, szólt előre. Mégis dühösek lettek rá és úgy érezték, hogy a pasi a szörnyeteg, aki bántotta őket. Hát ebben is benne van, hogy az a nő, aki lefekszik valakivel, aki ezt mondja és nem veszi komolyan, az valószínűleg azt képzeli, hogy vele más lesz ez a férfi. Azt képzelheti a nő, hogy majd olyan jó lesz vele, hogy fölébred a poliamóriából és majd ővele más lesz, mert ő jobb, mint a pasi eddigi női. Ez benne van – ezt kellene feladni. Ez egy nagyon veszélyes játék, hogy velem jobban fog bánni az, aki másokkal rosszul bánik. Nagyon veszélyes! Nem valószínű. Nem lehetetlen, de nem valószínű.

A másik dolog amit mondanék még ide, hogy az első órában, amikor találkozol valakivel, ha nagyon odafigyelsz, akkor minden benne van az első órában, ami később történni fog. Ha vissza lehet gondolni részletesen az első órára, amit együtt töltesz egy ilyen emberrel, ha nagyon odafigyelsz, akkor tudhatod, hogy attól, aki így viselkedik jobb rögtön elmenekülni. A pasi nem szereti őt. Nincs meg a szeretet minimuma, tudod, hogy tudnálak bántani, de nem foglak. 

Mondjuk olyan nőkkel, akik a múltban nem szerették a pasijaikat, te lehet megpróbálnád, hogy hátha téged szeretni fognak. Másokat bántottak, de téged szeretnének. Tudnának bántani, de téged nem fognak. Az első órában már biztos, hogy bántatnának. Lehet ez a pasi is már akkor bántotta a nőt, vagy hazudott neki, vagy tárgyiasította.

Van erre egy jó példám. Egy francia filmben egy gyönyörű nő ül egy bisztró asztalánál kint a napsütésben Párizsban és ír valamit. Egy férfi egy másik asztalnál észreveszi a nőt és nyilvánvaló, hogy nagyon tetszik neki. Föláll, odamegy, megkéri, hogy leülhet-e -a nő mondja, hogy persze. Nagyon élvezik egymást, nagyon jó a beszélgetés, majd a pasi azt mondja, hogy menjenek sétálni. A nő beleegyezik. Kifizetik a fogyasztást és elmennek sétálni. A Szajna fölött az egyik hídon megállnak középen és nézik ahogy a víz folyik a híd alatt. A pasi egyszer csak megkérdezi, hogy mit írt, amikor odament? A nő válaszol, hogy a naplójába írt. Itt van nála? Persze itt van a ridiküljében. A pasi akkor belenéz a nő szemébe és azt mondja, hogy ha most bedobja a folyóba a naplót, akkor elveszi feleségül. Én amikor először láttam ezt a filmet, egy rettenetes érzésem volt abban a pillanatban, hogy ha a nő ezt megcsinálja, akkor ez egy rémfilm, egy horrorfilm lesz. A nő bedobta. Attól fogva a pasas dominálta és egy szadista-mazochista film lett belőle, ahol végül is a pasas majdnem megöli a nőt. Ott volt az első órában, hogy ha ezt csinálod, akkor mi lesz. Itt már arról tárgyalt a pasi, hogy milyen fajta kapcsolatban akar lenni ezzel a nővel. A nő vagy nem vette észre mi történik, vagy tudat alatt ezt akarta. Belement. Én, ha ő lettem volna, rögtön mondtam volna, hogy soha többé nincs viszontlátás, menj a picsába. Ott kellett volna kilépnie.

Laci: Te András, én nem úgy gondoltam! Bocsánatot kérek és ez soha többé nem fog előfordulni. Adj kérlek még egy esélyt! Mi van, nem lehet hibázni?

FA: Nem. Én amikor a randi kezdetén vagyok és te azt mondod nekem, hogy felhívlak holnap háromkor és fél négykor hívsz fel, akkor kész. Ennyi volt. Rövid az élet! Bazd meg, nekem te nem kellesz! Aki azt mondja, hogy háromkor felhív, de csak fél négykor hív fel az már mondja nekem, hogy ne számítsak rá. Én számítani akarok arra, akivel időt töltök. Akkor mondhatod, hogy most mi van, csak fél óra volt. De hát ha vigyáz az ember magára az ilyen. Mondom: rövid az élet! Miért ne találjak magamnak valakit, aki ha azt mondja, hogy háromkor hív, akkor háromkor hív is. Vagy ha nem tud, akkor három előtt szól, hogy sajnos valami közbejött. Ez például egy egyszerű ökölszabály, ami Hegeltől, a filozófustól származik: csak a rabszolga vár. A mester, az úr soha nem vár. Akármilyen kapcsolatban, aki várat téged, az úr akar lenni és téged a szolgájává tenni. Hát kell a francnak! Nagyon egyszerű!

Még egy érdekes dolog: miért lehet az ember olyan dühös, hogy meg akarja verni a másikat, akár egy gyereket is? Szerintem olyan szülő nincs, aki nem akarja megverni a gyerekét. Nagyon kell szeretni a gyereket, hogy az ember ne verje meg. Miért is? Mert mindegyikünkben van valami olyan, hogy ha közel vagyok hozzád, akkor azt akarom, hogy egyek legyünk. Sőt, azt hallucinálom, hogy egyek vagyunk. De az azt jelenti, hogy a saját szempontomból úgy akarlak mozgatni téged, mint ahogy a saját kezemet mozgatom. Abban a pillanatban, amikor mást csinálsz, mint amit én akarom, hogy csinálj, abban a pillanatban, amikor nem tudom nem látni, hogy te nem én vagyok, hogy te egy különálló, másik ember vagy, abban a pillanatban, amikor emlékeztetsz arra, hogy a te akaratod és az én akaratom nem egy, akkor az olyan, mintha a kezem csinálna valamit, amit én nem akarok. És a kezemet akarom kontrollálni. Meg akarom verni a kezemet, hogy ne csináld! És ha a kezem olyanokat csinál, amit én nem akarok, akkor azt mondom neki, hogy le fogom vágni. Inkább levágom, minthogy szégyelljem magam azért, mert a kezem olyanokat csinál, amit én nem akarok. Ha te vagy a szeretőm és másokkal baszol, akkor nagyon dühös leszek, mert te az enyém vagy. És az én kezem csak az én faszommal játsszon! Ha a kezem elkezd játszani valaki más faszával, hát az olyan rossz, hogy akkor inkább levágom a kezemet.

Laci: Te nem is tudod ennek az előzményeit, meg hogy mennyire beletrafáltál most ebbe. Az előző nőt, akit felvett a kamera amikor verte az utcán, azt azért verte, mert együtt voltak valahol, ahol balhéztak és a nő mondta neki, hogy én ezt a beszélgetést befejeztem, külön megyek haza egy másik úton nem veled. Ennyi volt – önálló életre kelt.

FA: Képzeld el, hogy a kezed azt mondja, hogy én nem jövök veled haza, én itt maradok, vagy másik úton megyek majd haza. Akkor vége az egésznek. A kezem az velem jön. Ha nem akar, akkor megverem. Az ilyen erőszakot mindig az indítja be, hogy arra emlékeztetsz, hogy nem vagyunk egyek.

Laci: Amiről az előbb beszéltél, az valahogy rohadtul nincs benne a köztudatban. Nincs benne abban, ahogy felneveljük a gyermekeinket és nincs benne abban, amit tanítunk nekik, hogy figyelj oda az első órában és hagyd ott a picsába, aki nem bánik jól veled!

FA: Hát igen! Azért, mert nem én vagyok az oktatási miniszter. Ha én lennék, akkor ez benne lenne a curriculumban.

Laci: András, olyan csak fejlődő országokban van. Itt egy rendőr felelős az oktatásért.

Arra vannak nevelve sok helyen a gyerekek, vagyis a jövendőbeli felnőttek, hogy te hülye vagy és el kell tűrd a másoktól amit tesznek veled, akkor is, ha az neked nem jó. Mert eltűrni dolgokat valami hülye erény ebben a kultúrában.

FA: Az egész dolog az engedelmességről szól. Nagyon sok családban még ma is engedelmességre nevelik a gyereket: egy jó gyerek az engedelmes. Ez azt jelenti, hogy akik jó gyerekek, azok áldozatok lesznek, mert valaki majd jön, aki azt akarja, hogy engedelmeskedj. Az is, hogy várj rám – ezt a kutyának mondják: ülj, várj! A kutyának is engedelmeskedni kell. Ha te leszel a feleségem, akkor engedelmeskedj!

Laci: Az engedelmesség elvisz a másik tragédiához, a két meggyilkolt testvérhez. Ilyen eset is volt tavaly, vagy tavalyelőtt mégegy. Az apa egy őrült volt, de mégis kötelező odaadni a gyereket láthatásra és két év alatt így három gyereket gyilkoltak meg minimum mert engedelmeskedni kell a baromságnak, egy hülye törvénynek, vagy a hülye kötelezettségnek. Valahogy senki nem vállalta, hogy ha akármi van, akkor sem mennek oda a gyerekek. Mert ami történt, annál mi lehet rosszabb?

FA: Dolgoztam egyszer egy kilenc éves lánnyal és az anyjával – az apjával nem, mert már elváltak amikor engem behívtak. A kislány nem akart az apjával lenni. A törvény azt mondta, hogy kell. A törvényt nagyon pontosan elolvastuk és az volt benne, hogy az anyának oda kell vinni a gyereket ahol az apa lakik. A gyerek nagyon okos volt és megállapodtunk, hogy nem kell kiszállnia az autóból. Ha az autóból a gyerek nem akar kiszállni, az anyát nem büntetik meg, a gyereket nem fogják megbüntetni és az apa pedig nem ráncigálhatja ki az autóból a gyereket, mert akkor őt fogják megbüntetni. Volt egy időszak, kb. három hónap, amikor minden alkalommal ez történt: a nő odavitte a gyereket, a gyerek abszolút nem engedelmeskedett, azt mondta ő nem jön ki a kocsiból, az apa pedig nem tudta mit csináljon, hát beperelt engem, hogy micsoda pszichológus vagyok én, hogy a kislányát arra biztatom, hogy ne  engedelmeskedjen neki meg a törvénynek. Nekem pénzbe került ez. Az anyának az ügyvédje megvédett, de pénzembe került, hogy kiálltam a kislányért. Még akkor is, amikor ezt nem lehetett megcsinálni, mert fiatalabb volt, akkor is arra biztattam, hogy próbálja meg a nemengedelmeskedést. Lesz egy időpont majd nemsoká, talán tizenkét éves kora után, amikor már a rendőrség sem kényszeríti, hogy olyannal töltsön időt, akivel nem akar. A legtöbb pszichológus ezt nem engedi meg magának. Én Vekedyvel teljesen egyetértettem abban, hogy én a gyerek cinkosának kell lennem, akármi is történik. A törvény egy szamár!

Még valami eszembe jut, amit mondanék neked, ha nem akarsz soha többé áldozat lenni. Tanulj meg egy harcművészetet! Szerintem minden nő feketeöves kellene legyen, hogy abban a pillanatban, amikor valakinek azt mondja, hogy STOP és nem áll meg, akár szexben, akár agresszióban, akkor tudja eltörtni a karját.

Laci: Képzeld el, hogy beszélgettem valakivel, akit bántottak és nyilván ezt tanácsoltam neki, hogy tanulja meg megvédeni magát, mert ez a legbiztosabb módja, hogy többé ne legyen kiszolgáltatva másnak. Megtörtént vele, hogy volt egy pasija, aki bántotta és sikerült megszabadulnia tőle. Úgy volt vele, hogy ez csak egyszer fordult elő, ezen túl van, ez soha többé nem fog előfordulni.

FA: Az az ő baja. Nem lehet embereket erre kényszeríteni – inkább csak jó ha tudjuk, hogy ezek a lehetőségek. Érdekes módon, ha én tudom, hogy el tudom törni a karodat, vagy el tudok menekülni tőled akármit is akarsz, az nem jelenti azt, hogy én ezt a hatalmat használni is fogom. Csak akkor, amikor valaki nem szeret engem. Vannak emberek, akik félnek attól, hogy megszerezzék ezt a hatalmat, mert attól félnek, hogy ez majd korrumpálni fogja őket. Mintha minden hatalom bajt okozna. Mintha a hatalom és a szeretet nem mehetne együtt. Hát dehogynem mehet együtt! Én nem foglak téged bántani a fekete övemmel, amíg te nem ijesztgetsz engem.

Laci: Ez olyan, mintha azt mondanák, hogy csak azért nem bántalak, mert nem tudlak, mert nincs erőm vagy hatalmam rá. Vagyis ha tudnálak bántanálak. Nem akarlak bántani tudni, gyenge akarok maradni, mert csak így tudok úgy tenni, mintha szeretnélek.

És akkor mi van azzal, hogy a hatalom korrumpál, a korlátlan hatalom korlátlanul korrumpál?

FA: Ez nem igaz. Sőt – Rollo May írt egy könyvet, aminek a címe: Szeretet és akarat (Love and Will). Ebben azt mondja, hogy a szeretet akarat nélkül szentimentalitás és az akarat szeretet nélkül kegyetlenség. Tehát nem vagy-vagy, hanem is-is. Csak akkor mondhatom, hogy szeretlek, hogy ha van hatalom mögötte. Ha mondjuk te egy szegény cigány gyerek vagy és megbarátkozom veled valahol és amikor elindulok vissza az én gazdag életembe, akkor azt mondom a terapeutámnak – valaki mondta ezt nekem -, hogy sírok miközben vezetem az Alfa Rómeómat vissza a városba, azért, hogy veled mi lesz. Ez szentimentalitás! Ha van hatalmam és szeretem ezt a gyereket, akkor minimum, hogy beteszek a bankba egy csomó pénzt, hogy kamatozzon a bankba, hogy amire felnő, akkor mehessen az egyetemre és legyen pénze. Ha csak sírok, mert neki olyan rossz, az üres szentimentalizmus. A hatalmam, ami van, azt jóra fordíthatom. Vagyis nem minden hatalom korrumpál. A hatalom az veszélyes, de ez nem jelenti azt, hogy tudok szeretni hatalom nélkül. Ha azt mondom, hogy szeretlek, akkor minimum azt kell, hogy néhány év múlva te azt mondd, hogy neked könnyebb és gazdagabb lett az életed velem, mint lett volna nélkülem. Ha nincs hatalmam, akkor nem lesz könnyebb és gazdagabb az életed velem. Akkor nehezebb lesz és szegényebb. Naná, hogy kell hatalom! De nem hatalom valaki fölött, hanem hatalom ahhoz, hogy azt tegyem amit akarok és ne tegyem, amit nem akarok. Kétféle hatalom van. A szeretet soha nem használja a hatalmát arra, hogy valakit kontrolláljon. A szeretet mögé teszi a hatalmát annak, akit szeret, hogy szabadabb legyen, mint a szeretet nélkül. De a hatalmat lehet úgy is használni, hogy kevésbé legyen szabad a másik. Csak az nem szeretet.

Laci: Hatalom nékül ez esetben nem is tudlak szeretni. Nem tudok tenni semmit, nem tudok adni semmit neked. Harcolnom kell, hogy legyen hatalmam szeretni!

Voltak, akik erről a pasiról úgy beszéltek, mint szegény beteg áldozatról, akinek súlyos sérülései vannak és senki nem segített rajta, hogy hogyan hagyja a nők verését. A bíróság kötelezte, hogy menjen anger managementre, de az bullshit, hogy ha nem ő akar valódi segítséget kapni ebben. Ez viszont már gyomorforgató, amikor a gonoszt próbálják áldozati bárány szerepébe tenni.

FA: Ja! Szegény Hitler! A gyererekkora miatt volt olyan amilyen. Hányingert gerjesztő. A pszichológiának az egyik legrosszabb, leggonoszabb hatása, hogy a rosszból beteget próbál csinálni. Az, hogy én miért akarok valakit bántani, azt nem lehet megmagyarázni a múltammal.

Laci: Most eszembe jutott, hogy írtam egyszer egy karcolatot a te bíztatásodra még 2013-ban és úgy volt, hogy bekerül majd valamelyik Dorkával közös könyvetek végére, de utána valahogy mindig lemaradt. Most feltöltöm és beteszem ennek a beszélgetésnek a végére. Az a címe, hogy Fantázia Lucifer terápiájáról.

FA: Szerintem benne van a Bibliában minden, de a pszichológusok attól félnek, hogy butának fogják tartani őket, ha komolyan veszik a Bibliát. De benne van, hogy az Isten megkérdezte az arkangyalokat, hogy szolgálják-e őt, akkor mindegyik azt mondja, hogy igen, Lucifer azt mondja, hogy nem. Ez nem egy betegség, ez egy döntés. Az arkangyaloknak volt szabadságuk arra, hogy szolgálják az Istent, vagy ne. Az Istennek egy döntése volt, hogy nem végezte ki Lucifert, hiszen, mint egy cigarettát elnyomhatta volna, de nem, csak elküldte a pokolba. Ebben benne van, hogy mindenkinek egy döntés, hogy szeretem az életet, vagy utálom az életet. Hogy életért, vagy élet ellenes vagyok. Nem kell szeretni az életet. Általában úgy van, hogy ha kellene szeretnem, akkor nem tudom. Mert a követelés megöli a vágyat. Nem lehet követelni az emberektől, hogy jók legyenek. Meg kell adni a szabadságot az embereknek, hogy rájöjjenek, hogy jobb jónak lenni, mint nem jónak. Aki nem jön rá, azokra vigyáznunk kell, azokat el kell különítenünk. Mindenkinek szabad akarata van.

A Ridikül műsorban voltam egyszer, ahol volt néhány nő, akit bántalmazott a partnere. Hát én majdnem megvertem az egyiket, olyan dühös lettem rá. Megkérdeztem, hogy miért maradt a férjével, aki néha-néha jól megverte. A nő meg azt mondta, hogy nem lehet egy beteg embert otthagyni. Ennyire buták vagyunk, ennyire belénk van szuggerálva, hogy amikor valaki rossz, akkor inkább azt hisszük, hogy beteg, ahelyett, hogy azt mondanánk hogy rosszalkodj, csak ne körülöttem. De ha beteg vagy, akkor bűntudatom van, hogy elküldenélek, vagy otthagynálak. De hát az nem egy betegség, ha megverlek.

Itt most hozott a legfelsőbb bíróság egy döntést arról, hogy ha megváltozott tudatállapotban bántalak téged, akkor nem vagyok felelős érte. Ez teljesen őrület, mert mostantól ha meg akarlak ölni, akkor beveszek valamit, megöllek és azt mondom, hogy nem tehetek róla. Eddig is voltak olyan országok, ahol enyhítő körülmény volt az, ha valaki ittasan bántott valakit. De voltak olyanok is, ahol ez súlyosbító körülmény volt, mert az mondták, hogy ezt előre terveztem és innom kellett ahhozt, hogy ezt meg tudjam tenni veled.

Laci: Vagy – tudtad, hogy az ivás kockázatos és mégis ittál. Lehetőséget adtál arra, hogy ez megtörténjen.

FA: Itt vagyunk a XXI. században és ilyen hülyék vagyunk az etikában, hogy még mindig azt sem tudjuk, hogy mi van fent és mi van lent.

Laci: Nagyon nehéz ez a téma, hogy hogy tudunk erről beszélni úgy, hogy ne sértsünk kegyeleti dolgokat és ne hibáztassuk az áldozatot, de közben tudjunk beszélni a témáról és felelősségről. Vékony jég – remélem nem szakad be alattunk!