Feldmár András és Tóth László beszélgetése
A neoliberális pszichopolitika a kizsákmányolás egyre kifinomultabb formáit fedezi föl. A megszámlálhatatlan self-management workshop, motivációs hétvége, személyiségfejlesztő szeminárium vagy mentális tréning korlátlan önoptimalizálást és hatékonyságnövelést ígér. Ezeket a neoliberális uralomtechnika irányítja, amelynek az a célja, hogy ne csak a munkaidőt, hanem a személy egészét, a figyelem egészét, sőt magát az életet kizsákmányolja. Fölfedezi az embert, és őt magát teszi kizsákmányolás tárgyává.
Az önoptimalizálás neoliberális imperatívusza egyedül a rendszerben való tökéletes működést szolgálja. A blokkokat, gyöngeségeket és hiányokat kúrálni kell a hatékonyság és a teljesítmény növelése érdekében. Ennek érdekében mindent összehasonlíthatóvá és mérhetővé tesznek és a piac logikájának vetnek alá. Az önoptimalizálást nem a jó élet gondja motiválja. Szükségessége egyedül rendszerszerű kényszerekből, a számszerűsíthető piaci siker logikájából adódik.
Byung-Chul Han: Pszichopolitika, A “Healing”, mint “Killing” c. fejezet.
Laci: Byung-Chul Han Pszichopolitika könyvét olvastam nagy bólogatások közepette és amikor elérkeztem ehhez a fejezethez rögtön arra gondoltam, hogy jó lenne beszélgetnünk róla és egy kicsit újra előhozni a témát az olvasóink körében. Azért mondom, hogy újra, mert – visszakerestem – 2021-ben már beszélgettünk egyszer nyilvánosan hasonló témáról. Akkor annak a beszélgetésnek a címe az volt, hogy Szarul vagyok, hagyj békén! Ezt a szöveget akkor még nem ismertük, de valahogy magunktól fontosnak gondoltuk, hogy a minden fájdalom és nehézség kiküszöbölésére tett kulturális nyomásnak ellene tartsunk.
Aki elmegy terápiába, segítségért fordul és elkezd érdeklődni az ilyen jellegű tartalmak iránt, általában meg van terhelve és azt szeretné, hogy könnyebb legyen az élet. Ez a fajta szemlélet, ami a tökéletes hatékonyságot és jólétet tűzi ki célul, új terheket rak rá.
Feldmár András: Ami problémája van, abból még több lesz, nem kevesebb. Még ráraknak.
Laci: Kinyílik a teljes paletta. Megrajzolnak egy nemlétező tökéletes embert, akihez mérheti, képezheti és alakíthatja magát mindenki. Az jut erről eszembe, hogy a dél-amerikai prekolumbián indián kultúrákban jelent volt a gyermekeken végzett testmódosítás. Ez néha csak tetoválás vagy valamilyen testékszer volt. Néha azonban már egész kicsi kortól, amikor még a koponyacsontok puhák és formálhatóak voltak a fej formáját torzították: kocka, vagy elnyújtott ovális alak más és más társadalmi, papi rangot fejezett ki.
Néha azt gondolom ennek kapcsán, hogy akkor legalább nyilvánvaló volt, hogy mit tesznek, mert volt látszatja. Most ugyanezt csinálják sokan a gyerekeikkel: véget nem érő különórákra viszik, sport, zene – egyszerre minden; amíg kb. nullához konvergál a gyerek szabadideje, amikor gyerek lehet.
Na, de kis kitérő után, visszakanyarodva: a healing, mint gyógyításról az jut eszembe, hogy az egészség elveszett, megsérül állapotának visszaállítását kellene megcélozza. Helyette egy ideált hajszoló önmódosító ipar lett.
FA: Kizsákmányolás. Megtanítják az ember a kapitalizmusban, hogyan zsákmányolja ki önmagát és akkor az végtelen lesz. Ebből nagyon nehéz kijönni. Ez megy a spirituális régiókban is, nem csak a pszichológiában. Nem csak a pszichében, hanem a spirit oldalán is. Van valaki aki felébredt és ő onnan azt mondja, hogy nekem küzdeni kell azért, hogy felébredjek én is. Azok, akik azt mondják, hogy felébredtek, lenéznek azokra, akik még nem ébredtek fel – szerintük. Chögyam Trungpa ezt spirituális materializmusnak nevezte.
Laci: Úgy hangzik, mint az illiberális demokrácia.
FA: Nincs olyan régió az emberek gondolkodásában, ahol ne lehetne őket kihasználni. Vannak akik megrajzolják az ideált és ők majd segítenek neked, hogy megvalósítsd az ideált. Közben megtanulod, hogy állandóan összehasonlítsd magad az ideállal. Te mindig kevesebb leszel, mint az. Azután azok, akik ezt kitalálták profitálnak abból, hogy te igyekszel azzá lenned aminek kellene lenned, de soha nem érsz oda.
Laci: Byung-Chul Han megkülönbözteti a kapitalizmust, a posztkapitalizmust a mostani kortól, amit neoliberalizmusnak hív. Szerinte ez a legrosszabb. A kapitalizmusban egyértelmű volt, hogy van a tőkés, akinek mi a célja (hogy bezsebelje a profitot, amit a munkád ternel). Ő a kizsákmányoló. Napi 8 órára a hatalmába adtam magam, de közben lehetett utálni, el lehetett bújni előle, össze lehetett fogni ellene, lehetett szakszervezetbe tömörülni, volt kit megtámadni. De mostanra ez ki vissza lett fordítva. Az önmagamat megosztó és önfeltáró közösség média világában: én vagyok a kizsákmányolt, de én lettem a kizsákmányoló is. Én mindenhol ott vagyok, mindent felügyelek, nem rejtek el magam elől semmit és az eredményét a önkizsákmányolásomnak folyamatosan közzéteszem. Magam ellen nem tudok szakszervezetbe tömörülni. Így egy másik írása: A kiégés társadalmába visszük magunkat, mert mi vagyunk az üzemeltetői a saját kizsákmányolásunknak.
FA: Ilyenkor az van, hogy összehasonlítjuk magunkat valakivel, vagy valamivel. Brodskij, a Nobel-díjas orosz költő, aki Amerikában halt meg, azt állította, hogy amikor egy ember elkezdi összehasonlítani magát egy másikkal, az a kezdete minden gonosznak, ami a világon lehet. A gonoszság kezdete az összehasonlítás.
Laci: Az Ószövetség ugyanerről mesél. Az Éden kertjén kívűl, az Éden utáni első gonoszság, amikor Káin megöli Ábelt, a testvérét. Annak az volt az oka, hogy Káin összehasonlította a saját áldozatát az Ábelével és úgy látta, hogy az Ábelé jobban sikerült, mint az övé. Nem akart így tovább élni és úgy döntött nem magát, hanem Ábelt öli meg. Ha már összehasonlította, az meg sem fordult a fejében, hogy legközelebb lehet az övé sikerül majd jobban, vagy mi mást lehetne még tenni az ügy érdekében.
FA: Amiről beszélgetünk most az arra van építve, hogy az ember hasonlítsa össze magát valamivel, ami nem létezik. Gyakran beszélek ilyenkor Hemingwayről, akinek egy olyan tökéletes képe volt arról, hogy milyennek kell lennie egy jó férfinak, hogy állandóan sanyargatta magát azzal, hogy ő kevés, nem éri el. Mindezt annak ellenére, hogy Nobel-díjat kapott irodalomból, annak ellenére, hogy a spanyol polgárháborúban részt vett a jó oldalon – mindezek ellenére ő kevésnek tartotta magát és megölte magát. Inkább az élő hús és vért ölte meg, mint az ideált. Ha az ideált ölte volna meg, akkor ő nyugodtan élhetett volna boldogan. Amikor jön valaki hozzám terápiába, aki sanyargatja magát, akkor tulajdonképpen a páciens azt kéri tőlem, hogy segítsek a sanyargatónak, segítsek a kizsákmányolónak. Én azonnal igyekszem kiábrándítani, hogy ha ezt a képzeletbeli kettősséget elfogadom, akkor is a kizsákmányolttal akarok beszélni, nem a kizsákmányolóval. Ez gyakran a terápia vége. A páciens nem jön vissza, mert ezzel nem tud mit kezdeni.
Ez mindennek az alapja, ami rossz. Az, hogy valóban megtaláljam önmagamat, ahhoz az szükséges, hogy ne érezzem azt, hogy valamilyen kényszerben vagyok. Abban a pillanatban, amikor egy családban kényszer van, két lehetőségem marad: vagy fellázadok, vagy engedelmekedek. Se az engedelmesség, se a fellázadás nem autentikus. Az reakció valamire, nem akció, ami a szívemből jön.
Laci: Egyszer mondtam valakinek, akivel sokat beszélgettem és nagyon elégedett volt magával, hogy ő nem olyan, mint az anyja, hogy ezt majd írhatják a sírkövére is: Itt nyugszik Ernő, aki nem lett olyan, mint az anyja. De ha ez a teljes öndefiníciója, az lehet kevés.
FA: Amikor találkozom a pácienseimmel, akkorra már elfelejtették, hogy kik is ők. Vagy oszcillálnak az engedelmesség és az ellenállás között, vagy csak az egyiket választják. Egy gyereknek, akinek teljesíteni kell, az olyan, mintha egy színésznek egy szerepet kellene eljátszania éjjel-nappal, 24/7-ben. Nincs ideje megélni, hogy ő mit csinálna, ha nem kéne színpadon lenni. Rettenetes!
A buddhista pszichológiában ez nincs, vagyis meg van fordítva. Ott azt mondják, hogy ismerjük meg magunkat – ez már önmagában egy komoly probléma -, szeressük magunkat, örüljünk magunknak és minden erőnket és energiánkat fordítsuk arra, hogy olyan környezetet teremtsünk, ami kompenzál engem azért aki és ami vagyok. Tehát a buddhista pszichológia bátorít arra, hogy autentikus legyek, hogy ne kontrolláljam, hanem fogadjam el magam, hogy relaxáljak bele önmagamba, hogy örüljek annak aki vagyok és keressek egy olyan környezetet, amiben nekem jó. Ez pont az ellenkezője annak, amiről beszéltünk és ahogy az emberekkel dolgozó szakemberek legnagyobb százaléka dolgozik. Tehát van erre útmutató, csak nem mennek ezen az úton.
Laci: Az a nehéz – valóban -, hogy a szakemberek ez alá adják a lovat. Sokan úgy tüntetik fel magukat, mint hatékony személyiségszerelőket és boldogsággyárosokat: gyere hozzám, optimalizálunk majd téged, hogy “önmagad legjobb verziója” legyél (ez szokott a legjobban felbosszantani). Még hangsúlyosabbá teszi ezt az, hogy a szakemberek oldalszámra sorolják a módszereket, amiket kitanultak erre – azt sugallva ezzel, hogy egy svájci bicska vagyok, gyere csak, bízd rám magad és megtaláljuk a módszert, amivel megjavítunk. A vége az lesz, nyugodj meg, hogy egy shiny guy fog elsétálni innen, aki kész az életre. Eddig szerencséd volt, hogy valahogy elvergődtél idáig, de az igazi élet majd utána kezdődik.
FA: És a hipnózis olyan erős, hogy a páciens úgy csinál, mintha ez sikerülne, azért, hogy a terapeuta ne legyen “öngyilkos”.
Laci: Beszélgettem valakivel egyszer, aki azon morfondírozott, hogy igyon-e vagy sem alkoholt és erre tőlem várta a választ. Mikor mondtam, hogy nekem mindegy, csinálhat amit akar, beszélgethetünk a következményeiről egyik, vagy másik döntésének, akkor a szememre hányta, hogy nagyon tartózkodó vagyok. Én meg mondtam neki, hogy szerintem nagyon rossz dinamika lenne, ha ő azért inna, vagy nem inna, mert én ezt vagy azt mondom.
FA: Ő hozzá volt szokva ahhoz, hogy a motiváció kívül legyen. Hogy te motiváld őt. Mikor te mondod, hogy neked erre semmi vágyad, ez téged nem zavar, saját problémáid vannak, nem érdekel, hogy ő mit csinál, akkor egy félreértés lehet a levegőben, mert azt hiheti, hogy persze, hogy nem érdekel ez téged, mert nem szereted őt. You don’t care! Téged nem érdekel, hogy ő meghal vagy nem, hogy elhagyja a felesége, vagy nem. Ez egy alapvető félreértés. A szeretet pontosan az, hogy ne kívánj semmit. Ha szeretem a gyerekeimet, akkor nem akarom, hogy bármit csináljanak, amit nem akarnak. A nevelés csak arról szól, hogy ha a gyerekem engem bánt, vagy ha engem zavar, akkor hagyják abba. Önvédelem. A nevelés önvédelem. De bármi más, amit azért találok ki, hogy ők csinálják, mert nekik majd jobb lesz az mind zsarnokság. A terapeuta vágya nyomán egy reakció keletkezik a páciensben, aki soha nem fogja tudni, hogy ő mit akar.
Laci: Talán angolul helyes lenne így: I care, but I don’t mind. Nekem nem közömbös, hogy szenved, vagy nem szenved…
FA: …de nem fogod kontrollálni. Gyakran beszélek arról, hogy valaki ahogy valamilyen módon bántja magát, sokat eszik, vagy sokat iszik, az mindenkit egy kettős kötésbe tesz, mindenkit, akit szereti őt. Ha rászólok, akkor nem szeretem azt, aki ezt csinálja. Ha nem szólok rá, akkor nem szeretem azt, akivel ezt csinálja.
Nekem nem volt egyszerű rájönnöm, hogy mit csinálnék, ha nem forszíroznám, hogy csináljak valamit. Akkor vagyok autentikus, amikor csak úgy észreveszem, hogy valamit csinálok. Ha mondjuk olvasok: más úgy ráébredni, hogy jé, olvasok, mint amikor beállítom a vekkert, mert nekem valamiért olvasnom kell hattól nyolcig. Itt kontrollálom magam, hogy csináljak valamit, amit nem magamtól akarok. Itt jön az önkizsákmányolás. Nem én csinálom, hanem én csináltatom magammal. Ez egy őrület, hogy ilyen kapcsolatba kerülhetek magammal. A kapitalizmusban aki ezt nem csinálja, azt megbüntetik, marginalizálják; azt mondják, hogy őrült, vagy rossz, vagy beteg. Szégyellnie kell magát, mert nem tudja magát kontrollálni. Az, hogy nem akarja, fel sem merül.
Itt jön az, amikor már nem kell másoknak elvenni a szabadságomat, nem kell a rendőrségnek felügyelni engem, mert én leszek a saját rendőröm. Őrület!
Ez a self-improvement – dolgozni magamon – a buddhista filozófia szerint egy erőszak. Senki nem gondolja ezt végig. Ha öt éves vagyok és mindenki azt akarja, hogy egy kiváló tízévessé nőjek és öt évig erőlködni kell, hogy én egy jó tízéves legyek: így végem van! Szerintem az optimális út az öt évesből tíz évessé válásra az, hogy az öt éves élvezze azt, hogy öt éves, utána ha hat éves és így tovább. Így lesz belőle örömteli tíz éves. De ha már öt éves korában mindenfélét tennie kell azért, hogy okos legyen, szép legyen, erős legyen, akkor az egész élet egy munkává válik.
Laci: Arról beszélt nekem valaki, hogy neki önbizalomhiánya van. Nem először hallottam ezt a kifejezést, de soha nem szerettem ezt a hiány kommunikációt, ahol már hátrányból indul az, aki erről elkezd gondolkozni. Ha elfogadjuk, hogy létezik ilyen, az nem segít kijönni belőle. A mínusz csak erősíti a mínuszt. Akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van. Ha önbizalomhiányom van, akkor félénkebb leszek és még inkább az lesz. Dolgozhatsz, hogy hátha feljössz nullába. Lehet, hogy máshogy is gondolkozhatunk erről. Például úgy, hogy az önbizalmad csecsemő. Akkor csak nyugodtan vegyél részt az életben, élj át élményeket, gyakorold a bátorságot és fel fog nőni felnőtté – ahogy ez minden mással is történik. Ha részt veszel az életben és életben maradsz attól már növekedhet az önbizalmad.
FA: Ezek mind arra példák, hogy a szavak amiket használunk sokszor félrevezetnek. Például az önismeret. Ha téged meg tudlak ismerni, akkor lehet, hogy meg tudom ismerni önmagam. De hát ez egy teljes hülyeség. Magamat szerintem csak úgy ismerhetem meg, ha mindenféle helyzetbe lépek. Odaadom magam a helyzetnek, utána pedig gondolkodom rajta, hogy hogy is viselkedtem abban a helyzetben.
Az ógörögök úgy hitték, hogy a becsületet és minden ami egy férfiban jó, azt csak egy idősebb, bátor becsületes férfitől lehet megkapni. Aztán eljön az ideje, hogy csatába menjek. Amikor először csatába megyek, akkor a mentorommal együtt megyünk, és együtt fogunk harcolni. Amikor a csatának vége akkor fogjuk tudni, amit tudni akarunk. Elbújtam, vagy elszaladtam, vagy bátran szembeszálltam-e az ellenséggel. A barátom megdicsért, hogy milyen bátor voltam. Attól a ponttól kezdve valamit tudhatok magamról és amikor másodszor el kell mennem csatába, már nem fogok annyira izgulni, mint először, mert sikeres voltam. És minél több sikerem van, annál több önbizalmam lesz. Ezen nem gondolkodni kell és egy pszichológussal ezen dolgozni, hanem el kell foglalnom magam mindenféle dologgal az életben és addig próbálgatni és csinálni ezt-azt amíg találok valamit, amit szeretek csinálni és sikerül csinálnom. Ekkor nem kell külön önbizalommal foglalkozni, mert jön magától.
Laci: Nem tudom, hogy született-e már erről valamilyen mű, de lehet, hogy egy élhetőbb kultúra lenne az, ami a tökéletlenség dicséretén alapulna. Ha olvassa ezt egy költő, hátha ihletet kap és megírja! Mindannyian a tökéletlenségben élünk – a tökéletes nem létezik.
FA: És ez azt jelenti, hogy egyenlőek vagyunk. Nincsenek mi és ők! Csak MI vagyunk. Az emberiség egy csónakban van. Ha hatalom van és nincs szeretet, akkor felül kell kerekednünk egymáson és önmagamon. Egy őrület lesz az egész élet. Szeretet nélkül az őrület marad.
Laci: A kérdés talán, ami kivezethet ebből a toxikus healing culture-ből, hogy miként relaxáljak akkor, amikor szembesülök vele, hogy nem vagyok én sem tökéletes. Ha szenvedés, vagy fájdalom van – közben lehet-e, hogyan lehet relaxálni? Mert a cél és a remény mintha az lenne, hogy majd amikor minden rendben lesz, akkor hátra dőlhetek, akkor lehet majd relaxálni. Van a Kiscsillag együttesnek egy száma, amiben néhány melakólikus sor így hangzik: “Virágok nyílnak, én egy réten fekszem. / Tíz és fél vagyok, moha / A fejem alatt és minden rendben / Na az nem lesz többé soha.” (Kiscsillag: MOL-kútnál). Hát ebben hogy lehet relaxálni mégis, a tökéletlenségek mellett, a háború közepén?
FA: Buddha kedvenc meditációja, a Vipassana, pont erről szól. Az azt tanítja, hogy relaxáljak a legnehezebb körülmények között is. Minden ami van, az a semmiből jön és a semmibe tűnik. Viszket az orrom – nem viszketett egy bizonyos pont előtt és nem fog viszketni egy bizonyos pont után. Nekem semmit nem kell ehhez csinálni. Nem kell vakarni. Relaxálhatok és mondhatom, hogy most viszketés van. Ez pont arról szól, amit kérdeztél. Buddha, amikor a bódhi fa alatt megvilágosodott, a megvilágosodása az volt, hogy ő karban tartotta, elfogadta magát úgy ahogy van. Mindenféle víziói voltak. Az agya szexuális helyzeteket vetített, durva vad, kegyetlen helyzeteket vizualizált. Megjelent a félelem és megjelent a vágy, minden, amit emberileg lehet érezni és félelmetes… Ő csak ül, relaxált és mondta, hogy nahát, ez van. Csodálat töltötte el, hogy mi mindent tud csinálni az agya. Nem volt feszült, persze minden elmúlt és jobban érezte magát amikor felkelt, mint amikor leült. Ezt lehet tanulni.
Olvastam Laing naplóját az utolsó napjairól. Ebben a naplóban többször írja, hogy az a döntés egy ember életében, hogy megtanul-e meditálni vagy sem lehet, hogy a legfontosabb döntés az életében. Itt Vancouverben voltak olyan csoportok, amiket Autentikus mozgás csoportoknak neveztek. Ott 20-30 ember összegyűlt egy nagy teremben, ahol alig volt fény. Hangos zenét játszottak. Mindenki úgy indult, hogy a földön feküdt összekuporodva, mint egy magzat. Egyetlen egy instrukció volt: ne kezdj táncolni, ne csinálj semmit addig, amíg a tested magától meg nem mozdul. Ne mozdítsd! Ne akarattal kelj fel, hanem várj addig, amíg a tested felkel. Ez nehéz helyzet. Voltak olyanok, akik bíztak abban, hogy majd eljön az idő, amikor a testük fel fog kelni. Olyanok is voltak, akik ebben nem bíztak, és közben hallották, hogy mások már táncolnak. Már nem bírták, hogy relaxálva várjanak arra, hogy a testük megmozduljon, hanem megmozdították magukat. És már el is volt baszva az egész.
Laci: Ahogy jött az összehasonlítás!
FA: Összehasonlítás! – és már hamissá is vált az ember! És nagyon nehéz a mai kultúrában nem hamissá válni.
Laci: Nehéz nem összehasonlítani a közösségi hálók világában magunkat.
FA: Így van! Amiről beszélünk, szerintem az nagyon gyorsan margializálva lenne. A marginalizálás legpikánsabb példája az volt, amikor Debrecenben tanítottam, legalább 60-70 hallgató volt. A tanszékvezető bejött az órámra, végighallgatta azt. Én éppen arról beszéltem nekik, hogy én nem használok pszichológiai teszteket, mert tíz percet ha beszélgetek valakivel és odafigyelek a másikra, jobban megismerem és megérzem, hogy mi van, mintha mindenféle általános teszteket adok neki. Ő végighallgatta, felállt, megköszönte az előadást és odafordult a hallgatók felé, és azt mondta, hogy lehet, hogy Feldmár ezt meg tudja csinálni, de ti ne is gondoljatok ilyesmire. Olyanoknak, mint ti vagytok ott vannak a tesztek. Azonnal marginalizálva voltam, hogy én nem vagyok olyan, mint ők, ők nem olyanok, mint én.
Laci: Feldmár zseni, de a többi hülye használjon teszteket. Cseles, hogy nem téged hülyézett le!
FA: Igen, de ez is cukormázba vont sértés, mert úgy tűnik, mintha engem zseninek hívott volna, de tulajdonképpen kiherélt. Tulajdonképpen azt mondta, hogy én hülye vagyok, mert ilyesmit mondok olyanoknak, akik nem tudnák megcsinálni. Én azt mondtam, hogy mi ezt meg tudjuk csinálni. Ő meg mondta, hogy nem-nem, vagyunk mi és van a Feldmár.
Laci: Mostanában több kollégának is olvastam posztját aminek hasonló volt a felütése, hogy hadd legyek már szarul. Reménykedek, hátha megerősödik ez a hang, de egy kicsit attól is tartok, hogy a szakmánk divatszerűen működik: volt a trauma-divat, a transzgenerációs hullám, stb. stb. Aztán most meg hullámként eljön a Lehessünk szarul divat.
FA: Bruce Lee egyszer ráförmedt az egyik tanítványára, hogy Stop anticipating! Csak hagyja a testét mozogni és ne arra koncentráljon, hogy mi lesz. Legyen a pillanatban és ne azzal foglalkozzon, hogy mi fog történni a jövőben. Ez gyakran eszembe jut. Ezt most én mondom neked! A mi dolgunk az, hogy kifejezzük nyíltan, ami a szívünkben van. Hogy mi lesz vele, az nem a mi dolgunk.
Laci: OK Bruce!