Ebben a rovatunkban minden héten olvashatsz valami olyan exkluzív tartalmat, amit máshová nem töltünk fel. Ezen a héten Krámli Andris és Ács Dani beszélgettek.
KA: Beszélgessünk kicsit A tudatállapotok szivárványa II. fejezetéről.
ÁD: Rendben. Miért a II. fejezetet választottad?
KA: Mert az elsőről már beszéltünk, és jó, hogy ha logikusak vagyunk, és követünk egy struktúrát, és van kerete, van eleje, van vége. És a II. fejezet meg pont nem erről szól, hogy legyen eleje és vége a dolgoknak. A II. fejezetben A tudatállapotok szivárványában András a jobb agyféltekénket hívja meg, amikor beszél, mindig ahhoz próbál szólni. Ez egy izgalmas állapot számomra, a jobb agyféltekém aktiválása, azért szeretem, mert tényleg át is élem. Például az emlékeim, az élményeim elkezdenek élővé válni, elindul bennem egy gondolkodás az életemről. Nem csak egy masszát látok, hanem valahogy ott vagyok egyszerre a múltamban, mégis a jelenben érzem magam. Szerintem ez azért van, mert András úgy beszél, hogy az a saját élményéből jön. Két kattintással lehet az internetet történeteket találni, de amiket ő mesél, azokhoz mindig azt érzem, köze van. Nem csak valamit betanult, hanem az a saját élményein keresztül is meg van szűrve, átszitálja rajtuk, és ettől lesz igazán izgalmas. A könyvben is említi, hogy ez egy szövés, ahogyan ő beszél; érezni, hogy valahova tart, látni a mintákat, ahogy ott szövi őket, és az én élményem, az, hogy amikor a végére ér, akkor egy egészet látok, és valami megszületik bennem. És nem az ő története, hanem a sajátom szövődik át.
ÁD: Jó, hogy behoztad, nagyon tetszett, mikor ezt a fejezetet olvastam, nem emlékeztem erre, és szerintem más könyveiben nem is beszél erről így konkrétan András, a logikus gondolkodás és a jobb agyféltekés asszociáció közti különbségről, meg hogy miért nem lineárisan építi fel az előadását, és miért nem definiál dolgokat. Az egyik hallgató ugye kéri tőle, hogy miután már annyit beszélt a tudat és a hipnózis szavakról, legyen szíves definiálni őket. És András visszautasítja ezt, azt mondja, nem szeretne definiálni, mert akkor azt hinnék, az úgy igaz, ahogy ő mondja. Az el is venné a lehetőséget arról, hogy önmagunk számára alkossunk egy benyomást, vagy egy véleményt. András azt mondja, ő inkább úgy gondolkodik erről, hogy beszél sokat, még többet majd a tudatról, meg a hipnózisról, nem mondja meg, hogy ezek mik, de elmond egy csomó történetet. Olyan történeteket, amiket te is mondtál, amik személyesek, amik meg tudnak érinteni minket a saját személyes történeteinken keresztül is, és akkor lesz majd a végén valamiféle képe mindenkinek arról, mi is a tudat, és a hipnózis. Ezt jelenti a jobb agyféltekének való beszéd. Nekem ez teljesen új gondolat volt – bár átéltem már az élményt, de sosem öntöttem szavakba.
KA: Most eszembe jutott egy darab, amit nemrég láttam, csak nem jut eszembe a címe… Meg hogy hol láttam…
ÁD: Akkor ez nagyon jobb agyféltekés volt…
KA: Viszont az volt a végén, hogy elkezdett a főszereplő mesélni. Addig voltak események, elég kuszán történt mindenféle, egymás után. És a főszereplő a végén elkezdett mesélni, és egy történetbe szőtte az egészet, igazából egy mesébe szőtte. És akkor állt össze az egész, amikor ezt verbalizálta. Ugyanakkor meg egy mese volt, nem a realitáshoz volt köze. Érdekes hatása volt. Illetve még azon gondolkoztam, hogy szerintem a legmeghatározóbb dolgok akkor történnek velünk, amikor még nem tudunk beszélni. Amikor zsigerileg hat ránk valami, amikor nem találjuk a szavakat, akkor lehet, hogy pont egy olyan időszaknak az élményei jönnek fel, amikor még nem tudtunk beszélni. De hogy hogy lehet ebből kikeveredni, hogy lehet ebből kijönni – és egy egy paradoxon, de mégis úgy, hogy szavakba öntöd és mesélsz. És nem feltétlen azt, ami tényszerűen történt, hanem elmeséled úgy, ahogy megélted. Nálam akkor szokott megszületni az egység. Akár egy színházi, akár egy film élményben, a művészetekben. Amikor ezt érzem, hogy valami egység megszületik, de nem a tények, a magyarázatok, az elméletek összefüggésében.
ÁD: Érdekes, hogy ezt mondod, mert az Open Dialogue, amit én tanulok Angliában, ez a finn családterápiás, vagy hálózatterápiás szemlélet egyik fő lényege, hogy az úgynevezett pszichotikus élmények azok olyan élmények, amiket a krízisben lévő nem tud szavakkal kifejezni, vagy nagyon furcsa, őrültségnek tűnik, amilyen szavakat használ. És ez a ’kezelés’ folyamata, hogy összehívják a családot, a krízisben lévő ember számára fontos személyeket, és próbálnak szavakat találni, egy új nyelvet, hogy ki tudják fejezni azokat az élményeket, amiket nem tudnak szavakkal kifejezni. És amikor már el tudják mondani, amikor már ki tudják fejezni az élményeiket, ezek alatt a network-meetingek alatt, akkor már utána nem fognak elszakadni a valóságtól, vagy nem lesznek úgynevezett pszichotikus élményeik. Úgyhogy ez nagyon érdekes. Még egy gondolat eszembe jutott, az elejéről, hogy említetted a kereteket. András a II. fejezetben írja, hogy elege van a lineáris beszélgetésekből, de szerintem a kereteket ő is tartja. A mi mostani beszélgetésünk sem lineáris, ami a Nekem a Feldmár c. online könyvműhelyünkben is szerepelni fog, de valahol lesz egy eleje, közepe és vége. Szerintem Andrásnak, ha 1992-ben a Debreceni Egyetemen reggel 9-kor kezdődött az előadása, akkor 9:00-kor elkezdte. És ha 12:00-ig volt az első blokk, akkor biztos befejezte délben. Tehát a keretek szerintem mindig fontosak, de hogy azon belül lineárisak vagyunk, vagy pedig szövünk, szerintem az nagyon érdekes, ott lehet az ember spontán, szabad, csinálhatja úgy, ahogy neki jól esik.
———————————————————————
Ha kedvet kaptál a A tudatállapotok szivárványában való további elmélyüléshez, gyere el Andris és Dani online könyvműhelyére! Bővebb információt itt találsz: https://www.facebook.com/events/601524237460384
