Kornis és FA először 1979-ben találkoztak Budapesten Karátson Gábor lakásán, majd 2005-ben Kornis Mihály írt is erről az emlékezetes estéről:
Feldmár a barátom mind a mai napig. Egyike azoknak, akikkel nem kell találkoznom ahhoz, hogy ne csupán egyik tanítómnak érezzem, de a barátomnak is, ha talán én nem is vagyok a számára az. Nem tudom. Nem valószínű, hogy emlékszik még arra az éjjelre, amit hosszú beszélgetésben töltöttünk, 1979 augusztusában. Előtte Karátson Gábor lakásán tartott előadást a gyöngéd születésről. Ennek harminc éve. Azt sem tudom, hogy olvasta-e az én azóta írt könyveimet, mrt akkor még nem volt egy kötetem se, be voltam tiltva. Olvasott-e közülük egyet is? Nem valósziű. Egyáltalán, emlékszik rám?Azon az éjszakán, mikor fiatalkoromban találkoztunk, arra, amit én önmagamnak hittem, arra nem figyelt. Viszont jónak találta a kérdéseimet. Azokra válaszolt. De hogy tetszett-e belőlem bármi is neki… Nem adta a jelét. Ez nem feltétele annak, hogy szeressem őt. Örömmel vettem észre pár éve a Toldi mozi könyvesénél debreceni egyetemistáknak tartott magyar előadásai lejegyzett s kinyomtatott változatát. Azt mondta a könyves, akit addig nem ismertem, de ő engem igen: nos, ő úgy gondolja, ez nekem való. Nem tévedett. Neki meg én vagyok a barátja, a könyves embernek, anélkül, hogy eddig tudtam volna róla. Azóta Feldmár minden újabb és újabb magyarul megjelenő könyvét megszerzi nekem, és elolvasom. Mindannyiszor valahogy úgy fontos nekem ez, mintha az elvesztett legjobb barátomtól kapnék levelet.Feldmár beszél mások előtt. Most már filmjei, DVD-i is vannak. Jó humora van. Az ember azt szeretné, ha minél többen hallanák, ha értenék, ha néznék. Virtuóz a vele kapcsolatos játékszabályok érzékeltetésében. Nem érdekel a perszona-szereped, amit játszol az életben, üzeni hallgatóinak figyelmes szavaival, a csöndjeivel, engem csak te érdekelsz.
Amit mondok, az ugyanaz, mint aki vagyok. Nálad is így legyen. Nem is lehet majd másképp, ha tényleg mondani akarsz nekem valamit, üzeni. Most el akarom mondani a számomra éppen legfontosabbat, hogy te is mondd el valakinek, ami a számodra a legfontosabb. Hátha megérted, neked és a másiknak is mi ebben a jó. Én is szoktam ilyet csinálni.Feldmárt, a másik ember úgy általában hidegen hagyja, csak az érdekli, hogyan találhatna kapcsolatot konkrét személyekkel, akik megkeresik. A másik ember felvilágosításában lel vigaszra, aki ugyanakkora bajban van, mint ő, de még nem tanult meg helyesen gondolkodni erről a tényről. Mit lehet csinálni ilyenkor? Feldmár úgy gondolja, el kell mesélnie a saját történetei közül azokat, amelyek őt felismerésekre vezették. Az valóban önzetlen ember – ezt azért megérthetjük, Feldmárt olvasva, hallgatva – aki nem hazudja, hogy lehetséges önzéstől mentesen önzetlennek lenni. De miért is kellene? Ő nem tesz úgy, mint a politikusok szoktak, akik a választóikkal való találkozásaik alkalmával sosem felejtik el hangsúlyozni, hogy őket a választóikért végzett szolgálat motiválja mindenek felett. Ennek az ellenkezőjét mondja: ő meg akar menekülni a félelmeitől, de szerinte ez csak akkor sikerülhet, ha például annak, aki hozzá fordul, segít.Feldmárt úgy négy-öt éves kora tájt egy szép napon, az édesanyja megkérte, hogy most egy darabig lakjon idegeneknél. De ne mondja senkinek, hogy hívják, más nevet mondjon, a neve Igaz András, mert Igaznak hívják azt is, aki bújtatja. És ne hangoskodjon, mert akkor mindennek vége. Jó legyen. Ő, a mamája, amint tud, jön érte. Azzal ott is hagyta. Nem tehetett mást. Következett az ostrom, a nyilas uralom. Túlélte, megúszta. Ügyes kicsi lurkó. De a papa útja elvált a családjáétól, Feldmár mamája viszont hazatámolygott Auschwitzból. Visszavette a gyermekét, no persze. Csak mind kevésbé volt megelégedve vele. Csalódnia kellett. Nem elég a rákosizmus, még ez az én furcsa, rosszkedvű kisfiam is szörnyű! Nevelőintézetbe kéne téged adnom, mondta neki, meg azt is, sokszor, te nem vagy normális édes kisfiam. Megáll az eszem! Meglátod, majd a végén a Lipótmezőn kötsz ki! És amikor ma valakinek el akarja magyarázni, mi a depresszó, Feldmárnak az ötvenes évek Magyarországa jut eszébe. Egy egész ország, aki szenvedett. Én is emlékszem. Szinte kibírhatatlan volt. Azt mondja, „Szerintem majdnem mindenki sírt a söre fölött, és mindenki nagyon csendben volt.”* Bámulatra méltó megfogalmazás.
A mondatban hallhatóvá válik a hangtalan és láthatatlan sírás, amit tisztán csak a gyerekek hallanak és látnak. „Ha egy marslakó lejönne és azt mondaná nekem, hogy sokat hall a depresszióról, és szeretné tudni, hogy élhetne ő át egy valódi, mély depressziót, akkor azt tanácsolnám, hogy éljen Magyarországon ’56 előtt.” Ennek a depressziónak az okát mára ez a szerencsétlen ország elfelejtette. Már azt se tudja, hogy neki rosszkedve van. És mióta! Azért dühöng. Feldmárt ’44-ben szúrta meg az élet, de ő, az anyja miatt, meg a maga helyzete miatt is, csak a felszabadulásnak csúfolt megszálló-csere után, miután megmenekült, süllyedt – nevezzük így – rosszkedvbe. A gyermekek azt élik meg a legélesebben, amit a szüleik magukba nyelnek, és amiről nem akarnak tudni. De ők, a kicsik kénytelenek tudni, mivel még a szüleik részei. És nem tudnak maguknak flottul hazudni. Azt érzik, amit azok éreznének, ha érezni mernének. A gyermekek még jó fejek, csak arra kíváncsiak, ami titok, és éppen azért sejtik, hogy mi a felnőttek lelkének elzárt, sötét tartalma, mert azt ők még nem fogják fel értelmileg. De átérzik. Látják, mint a médiumok. Nem mintha értenék.Én, Feldmárral ellentétben, aki elég nagy volt már ahhoz, hogy emigráljon, éppenhogy a forradalom ripsz-ropsz leverése után, ‘58–59-ben zuhantam a pokol fenekére. A felnőttekkel együtt. Csakhogy a felnőttek pontosan értették, miért kell úgy csinálni, mintha mi sem történt volna. Bár nem akartak tudni róla. Kissé belebolondultak Se lát – se hall Ország folyó ügyeibe. Úgy tettek, mintha még újra lehetne itt bármit kezdeni. Megfigyelési fotó a Belügy archivumából, 1957 tájt’57 után ezt én nem így láttam. Szűköltem a kíntól, hogy nem merem gondolni, amit látnom kell. Nekem még hátra volt a feketeleves, amit Feldmár a maga részéről ’44-ben és ’45-ben meg hát azután, gyöngyvirágtól lombhullásig engedelmesen, az utolsó kortyig kikanalazott. Aztán elbujdosott. Nekem maradni kellett.Úgy is lehet mondani, 1957 óta vagyok marslakó. Akkor nyílt ki a szemem. Beláttam egészen a probléma mélységeibe, de nem voltam lelkileg felkészülve rá. Beleéltem magam, lehet mondani, beleájultam. Attól voltam és maradtam ötven évig beleájulva a magyar hétköznapokba, hogy úgy éreztem, ez a katasztrófa itt nem is gazdasági, kulturális, vagy történelmi természetű, nem is politikai. Annál sokkal mélyebb. Ez orvosolhatatlan. Utolsó stádium. Lehet élni benne, nem arról van szó, ám nekem úgy tűnt, nem érdemes. Van, aki megszokja. Én nem tudom megszokni. De megszökni sem tudok. Feldmár sem. Valami állandó bujkálás van a szemében, ahogy az enyémben is. El tudom képzelni, el tudjuk képzelni. Látni lehet.Látszik a szemünkben: ezért felismerjük egymást. Elég volt háromszor egymás után rám néznie neki 1978-ban, ahogyan baktattunk ott, azon a kánikulai estén egymás mellett, harminc éve a József körúton, hadartam, mondtam, a magzati fejlődésemről szeretnék regényt írni, azzal szeretném kezdeni az eposzt, már vannak is bizonyos elképzeléseim a hogyanról, élethalál-kérdés volna a számomra, ha elárulná, ezzel ugyanis Magyarországon nem foglalkoznak, mi az, amit a magzat tud már, amikor még meg sem született? Mit vesz észre, mit hall meg, mit tud a valóságról? Nem levelezhetnénk? Akkor jött haza másodszor ’56 óta, nem több mint egy hétre. Kurtán-gyorsan, idegesen, oldalról kétszer-háromszor a szemembe nézett, csak úgy mentünkben, jártunkban-keltünkben, az arcomba hajolt, többször is, megújra, mint egy komoly tekintetű, borzas, nagy madár. Végül azt kérdezte tőlem:– Ráérsz ma éjszaka?– Ráérek – dadogtam. – Később is.– Reggelig elmesélem, amit muszáj tudnod.Felvetett fejjel rohant, én mellette: – Nem érek rá levelezni veled, most nyisd ki a füled – közölte, majd anélkül, hogy a léptei sebességén változtatott volna, belefogott egy – de nem is egy! – nyolc különféle előadásba. Szemléltető skicceket firkált a házfalakra közben, volt neki krétája, nem tudom, honnan, de még kétszer nyomatékosan ajánlotta, hogy figyeljek. Rendes dolog volt ez tőle. Bámész gyermek a lelkem. Közlekedési eszközök igénybevételére vonatkozó ötleteimet szóra se méltatta, hajnalig gyalogoltunk az orrunkkal előre.Világos volt: rám nézett, és tudja, ki vagyok. Tisztában van a hibáimmal, ő sem titkolja a magáéit, neki is van lelke, noha egyáltalán nem akarja párhuzamba hozni az enyémmel, nincsen arra szükség. Nem kellett beszélnünk egy csomó dologról. Erősebb vagyok, mint a félelmeim. Ő is. Ez a sok hátrányom között az előnyöm. Neki is. Megmutatta, mi volna a következő két-három lépcső számomra felfelé. Erre egy éjszakát áldozott, nem kevéssé azért, gondolom utólag, ha képes vagyok, lássam, az áldozat gazdagodás. Erősödés.Azé a hajnal, aki fennmarad a másikért, hogy lássa. Mire virradatkor eljutottunk a vári szobám nagyasztala sarkán a születési csata küzdelmeinek részletesen leskiccelt megvitatásáig, felsejlett előttem, hogy mi ikrek vagyunk, mint ahogyan minden ember az ikre a másiknak, az a kérdés, hogy a placentájaként-e, akit később a szemétkosárba hajítanak, vagy túlélő-magzat szintjén, életre ítélt.A lebukott, aki felbukik. Most feljön.Mivel ő már kiküzdötte magát a szemétkosárból, aznap éjjel a kedvemért a placenta szerepét választotta: le akart szakadni rólam, miután ellátott, ez a mesterfok, ahol ő már akkor éjszaka-napozott, tehette, tudott vigyázni magára. Mielőtt egyszer s mindenkorra kisétált volna az életemből, még felhúzott maga mellé. Ráébresztett: ahova most felhúzott, azt a szintet már elértem, mielőtt vele találkoztam volna, azért is botlottunk össze, azért értem meg a szavait, én is ott vagyok, ahol ő. De hogy innen tovább tudok-e még mászni, ha most elmegy, vagy itt maradok, mint Harold Lloyd a felhőkarcoló 99. emeleti párkányának a keskeny peremén, hát az rajtam múlik. Az ilyesmihez nem levelezni kell, nem visszafordulni, kérdezősködni kell, hanem vállalni a többit, mindent, egyedül. Feldmár tudta, még sok van nekem hátra, mire megírom a Könyvet. A magzat nem vár. Amikor jönnie kell, akkor kijön. Vagy elpusztul. Azonnal megteszi, ami lehetséges. Nem könnyű azt tenni, amit spontán jó tenni – ha még nincs bennem annyi, hogy bármelyik éjszakámat habozás nélkül a másiknak adjam. És ha bennem ez nem a vajúdás aktivitása, akkor nekem még túl korán van. Neki nincs több dolga. Mondta, most megnézi a Napot a Várfok utca felől. Kivilágosodott. Elment. (2005)