12 olvasmány – Hérakleitosz töredékei

Mikor Szókratész elolvasta Hérakleitosz töredékeit, a következőket mondta: Amit meg lehet belőle érteni az rendkívüli, amiből arra következtetek, hogy a többi része is ilyen, de hogy mélyre jusson az ember, déloszi búvárnak kell lennie.

Ez engem arra emlékeztet, amit a Wittgenstein mondott: amiről lehet beszélni, arról beszéljünk akkurátusan. Amiről meg nem lehet beszélni, arról meg kuss! Szerintem a Hérakleitosz olyan dolgokról beszél, amelyekről nagyjából nem lehet beszélni. Főleg azért, mert a nyelv – a görög, a magyar, de az angol is – bináris. Nulla, egy. Ez nem az, az nem ez, a szavaknak mindig mást kell jelenteniük. A nyelv feldarabolja a világmindenség egységét. És ha erre az egységre akarunk rámutatni, akkor nem lehet szavakkal. A költészet arra való, hogy például mutatok valamit az ujjammal. A tévedés az lenne, ha érdekelne az ujjam és te megvizsgálnád az ujjam. Ahelyett, hogy odanézel, ahova mutatok. Szerintem valahogy arra kell rájönni, hogy a Hérakleitosz hova mutat. Nem azt kell nézni, hogy milyen ujja van… Mint te most. (nevet)  

És Hérakleitosz arra panaszkodik, hogy az emberek nem értik, amit ő ki akar fejezni:

Bár a logosz ez, örökre képtelenek értelmetlenségükben felfogni az emberek előbb is, mint hallották volna, s azután is, hogy már meghallották. Mert bár minden eszerint a logosz szerint lesz, mégis olyanok, mintha nem vennének tudomást róla, mikor megismerkedni kezdenek oly szavakkal és tényekkel, amilyeneken én végig vezetem őket, fölfejtve mindent természete szerint és megmagyarázva, hogyan van. A többi ember azonban észre sem veszi, amit ébren tesz, ugyanúgy, ahogy elfelejti, amit alva.  

Igen. Én azért gondolom, hogy Laing (András mestere) ide mutatott. Lehetne mondani, hogy Hérakleitosz volt a fenomenológia nagyapja. Tulajdonképpen állandóan azt mondja, hogy nem kell magyarázni dolgokat. Hanem meg kell próbálni kifejezni, ami van. Néha beszél a felszínről és a mélyről: valahogyan oda kell menni, ahol a mély van. Nem mondja meg, hogyan kell odamenni. De valahogy az ember tudja, hogy ott van, ha oda kerül. De aki nem tud odakerülni, az nem érti meg, hogy mi a francról beszél. Szerintem ebben benne van az, amit én gyakran mutatok a kezemmel, hogy (mutatja a kezén az ujjait) a felszínen különállóak vagyunk. Mondjuk: ez nem az. De valahol itt (mutat a tenyere közepére) egyek vagyunk. De ha a tudatunk itt van (ujjak), akkor ő hiába mutat ide (tenyér közepe), nem értjük, hogy mit beszél. Már az magában, amiről a leghíresebb gondolom – “egy folyóba nem lehet kétszer belelépni” – már az is hülyeség, ha úgy nézed. ‘Én már kétszer beleléptem a Dunába. Hát akkor miről beszél?’ Persze nem csak arról beszél, hogy a Duna már nem az a Duna, ami öt perccel ezelőtt volt. Már valaki másnak a szennye volt. Nem azé, aki 5 perccel ezelőtt volt ott. Más halak vannak benne, más minden, és én is megváltoztam. Már én sem vagyok az, aki öt perce voltam. Ez nagyon fejlett gondolkodásra utal. A legtöbb pszichiáter ma, a 21. században nem gondolkodik úgy, mint a Hérakleitosz. Hogy jön a páciens, és jövő héten, amikor jön, akkor már nem ugyanaz az ember, aki volt a múlt héten: a terapeutának nem lehet kétszer ugyanabba a páciensbe lépni. Tehát a terapeutának annyira kell tisztelnie a pácienst, hogy ne is várja, hogy a páciens ugyanaz legyen, aki volt. Mert akkor esetleg a páciens megjátssza neki, hogy ne ijessze meg a terapeutát, és akkor azt sem tudja, hogy miért marad olyan, amilyen volt. Pedig csak szívességet tesz a családjának meg a terapeutának, hogy úgy csinál, mintha ugyanaz lenne, aki volt. Valójában az a jó terapueta, aki teljesen nyitva van. Például az az Andris, akivel most beszélek, annak semmi köze nincs ahhoz az Andrishoz, akivel a múltkor beszélgettem.  

Hát! Valami közöm azért csak van hozzá, remélem. (nevet)

Én nem várom el. Ha te ragaszkodsz magadhoz, akkor jó. Nem kell sem változnod, sem ugyanannak maradnod miattam. És erről beszél a Herakleitosz, úgy 2500 évvel ezelőtt. Szerintem egy zseni!